Régóta érlelődik bennem az érzés, hogy valami észrevétlen elmozdulás ment végbe (vagy talán régóta jelen is volt?) mindennapi nyelvhasználatunkban a „remény” (és vele együtt a „bizalom”) szavakkal kapcsolatban. Ez az érzés mostanára gondolattá, meggyőződéssé erősödött. Figyeljük csak meg a következő párbeszéd-változatokat! „– Ő is ott lesz? – Igen.” „– Ő is ott lesz? – Remélem igen.” „– Eléritek még a vonatot? – El.” „– Eléritek még a vonatot? – Reméljük el.” A változatok közötti különbséget a „remélni” ige adja, és az általa közvetített jelentésbeli módosulás az, hogy ha szerepel a mondatban, akkor a bizonytalanságot viszi bele. (Ugyanez lenne a hatás, ha a „remélem” helyett a „bízom benne, hogy” szerepelne azon a helyen.) Mintha csak a „remélem” (és a „bízom benne”) azt jelentené, hogy „hát, szeretném, de nem vagyok benne igazán biztos” („szóval ne építsünk nagyon rá”).

Ez a jelentés szöges ellentétben áll azzal, amit a „remélni” ige a Szentírásban jelent. A Zsidókhoz írt levél szorosan összeköti a hit, a remény és a bizalom gondolatkörét. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. ” (Zsid 11, 1) Az Újszövetség szerint a remény éppen a – még –  nem látott dolgok felőli biztos meggyőződés, amit a hit tesz megalapozottá. Aki – keresztény értelemben – remél, az sokkal biztosabban néz a jövőbe, sokkal bátrabban tekint a feladataira. Természetesen az ő számára sem tárulnak fel előre a történések, őt is gyakran érik meglepetések és tapasztal váratlan – akár fájdalmas – fordulatokat; de sokkal nyugodtabban éli át őket, mert „van reménye”.

De miben is áll ez a „birtokolt remény”, ez a bizonyosság? XVI. Benedek pápa a Spe salvi (Reményből [vagyunk] megváltva) kezdetű enciklikájában így foglalja ezt össze: „A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket. ” (SpS 1).

Akár életünk személyes, mindennapi küzdelmeire, akár a kortárs világ nagy kérdéseivel – például a környezet aggasztó állapotával – kapcsolatos küszködéseinkre gondolunk, a gondok mélyén, meg vagyok győződve róla, azt a dinamikát fedezhetjük fel, amit a pápa nagy tömörséggel és világossággal fogalmaz meg: „a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet”. A környezeti mozgalmak gyakori nehézségei: az egy idő után fellépő kiábrándultság, vagy pedig türelmetlenség és vele járó agresszivitás legmélyebben éppúgy a remény hiányának tudhatók be, mint ahogy nagyon gyakran saját magunk vagy embertársaink, netán családtagjaink fásultsága, idegessége is, a szeretet kihűlése az emberi közösségben. Benedek pápa az említett körlevelében hosszan kifejti, hogy a Zsidókhoz írt levél fenti mondatában a reménnyel kapcsolatban a görög eredeti egy nagyon komoly bizonyosságot kifejező szót használ. Azt adja tudtunkra itt a Szentírás, hogy aki Krisztusban remél, az úgy halad egy távoli, még el nem ért, de ismert cél felé, hogy közben már valamit előre szilárdan birtokol is belőle, és ez a valóság, ez a „valódiság” ad neki derűt és határozottságot.

Keresztényként ünnepelve a Megtestesülést, élve a teremtett világ iránti felelősséget minden bizonnyal ez a fenti értelemben vett remény lehet a legnagyobb hozzájárulásunk a világ gondjainak megoldásához, és így a legnagyobb „karácsonyi ajándékunk” embertársainknak. Osztozunk „örömeikben és reményeikben, gyászaikban és szorongásaikban”, ahogy a II. vatikáni Zsinat Gaudium et spes dokumentuma időtálló világossággal megfogalmazta; mi sem vagyunk kívül az időn, a történéseken, a sokszor gyötrő törvényszerűségeken, és nekünk sincs zsebünkben a „bölcsek köve”. Mégis, Krisztus tanítványaiként mi derűvel és bátorsággal tudjuk átélni mindezeket – és ajándékozni tudjuk ezt a reményt a többieknek is.

De miben is áll voltaképpen ez az ajándékozás? Átadható-e egy belső meggyőződés, ajándékozható-e valóban a remény?

Reményt „ajándékozni” igazában azt jelenti, hogy kitartóan élni azt, és (semmiképp sem erőltetni, „tukmálni”, viszont) engedni, hogy „láthatóvá váljon rajtunk” a környezetünk számára. Hiszen a remény végső soron maga Krisztus, aki bennünk él – s ő maga, mondhatjuk, „elintézi az ajándékozást”, ha mi teret engedünk neki. A legfontosabb tehát „befelé” élni a kapcsolatunkat Azzal, aki nemcsak Betlehemben született meg egykor, hanem a mi lelkünkben is otthon van. Ez a jelenlét valójában emberi mivoltunkkkal együtt felkínáltatott nekünk, vagyis már előbb létezik, mint hogy mi felismertük volna őt: épp ezért az is bátran keresheti a remény „bentlakozását” önmagában, aki nem ismerné „személyesen” Jézust. Bárki párbeszédbe léphet a szívében élő Reménnyel, és elkezdhet következetesen neki megfelelően viszonyulni embertársaihoz és a dolgokhoz. És akkor e Remény által végső soron nem is csak „reményt ajándékoz”, hanem ő maga válik Ajándékká.