Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma azon is elgondolkozhatunk, hogy Amazóniát kell távolról siratni, vagy a magyar Alföld félsivataggá válása ellen lenne jó tennünk.
„Jólesik megnyugodnom így ősz elején
itt, a dűlőút menti diófa tövén.
Tíz öles terebélye úgy borul reám,
mintha volna a házam, volna palotám.
Körben sárgul a táj, de zöld e palota
ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.
Fönn a madarak lakják vígan, idelenn
fáradt mezei ember fekhet hűsiben…”
(Nagy László: Álom a diófa alatt)
A diófa velünk él már évszázadok óta. Hogy valaha őshonos volt-e a Kárpát-medencében, nem tudjuk, de a honfoglalók már egész erdőket találtak itt a folyópartokon. Vajon mi a titka ennek a különleges fának, hogy az ember mindig, újra és újra elülteti a háza mellé, a pince bejáratához, bárhova, ahol otthont akar teremteni? Valami kedves titok lappang körülötte, és ha a csodálatos magyar irodalomban lapozgatunk gondolatban a lassan beköszöntő hideg őszi estéken, elcsodálkozhatunk, hogy hány költőnknek volt szívéhez nőtt, különleges diófája! Talán ettől válik nekünk olyan otthonossá a magyar táj, hiszen szüret idején valahol ma is ott gerjeszti a tüzet agg diófája alatt, könyökére dőlve Berzsenyi, Iszkázon Nagy László búcsúzik a nyártól, és Csöngén Weöres Sándor figyeli a tündérek rebbenéseit diószüret közben. Az a gondolat pedig, hogy ha szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, már Kányádi Sándor leleménye…
Milyen hatalmas lehetett az iszkázi fa, ha aratáskor a fél falu elfért alatta a déli pihenő idején! Berzsenyi diófája, ha már tüzet is rakhatott alatta, jóval idősebb lehetett nála, nem ő ültette magának.
A diófák lassan fordulnak termőre, hosszú életűek, és így titokzatos módon nemzedékeket kötnek össze, hiszen aki elülteti a fát, az utódainak szánja, aki pedig verset ír alatta, annak gondolatai mélyén mindig ott van kimondatlanul is a hála az elődök iránt. Minden agg diófa léte egy szeretetteljes üzenet számunkra a múltból.
A diófák régen sokszor a szőlőhegyeken álltak, ahol az apró pincékre borulva árnyékukkal nyáron hűvösen tartották a présházat, de a legkedvesebb élőhelyük talán a Tisza felső folyása. Itt, a szélesen kanyargó folyó partján a kavicságyba mélyen gyökerezve valóban olyanok a víz mellé ültetett diófaligetek, mint ahogy a zsoltáros könyvében olvassuk: kellő időben gyümölcsöt teremnek, és a leveleik nem hervadnak soha. A magról kelt fák karógyökerei nagyon mélyre jutnak, a folyamatosan áramló víz táplálja a hatalmas lombfelületet. Nyáron a pára felszáll, lassan felhőkké gomolyodik, a szél visszaviszi a messzi forrásvidékre, és ott áldásként zúdul a tájra az eső. A vízparti fák nemcsak haszonélvezői a folyónak, de azzal, hogy avartakarójuk megőrzi a téli csapadékot, tavaszi lombfakadásuk idején rengeteg vizet vesznek fel az áradó folyókból, aztán testükben őrizve, nyáron lassan visszaadják a tájnak, így valójában aktív fenntartói a víz egészséges körforgásának.
A diófák mély árnyékában ugyan nem sok minden marad meg, de a szilvafa különös módon húz hasznot a közelségéből. Az erős párolgás, a hatalmas lombfelület mérhetően, több fokkal hűti a levegőt a környezetében, és ennek köszönhető, hogy a szilva kártevői késve fejlődnek ki, már nem tudnak jelentős pusztítást okozni a gyümölcsökben. Ezeket a titokzatos összefüggéseket az ember sokszor csak akkor ismeri fel, ha már felszámolta őket.
Ha ezeket a csodálatos ízű tájfajtákat oltványként sokszorosítva ültetvényekbe rendezzük, a gépi művelés, szüretelés igényeinek megfelelően telepítve, kiszakítjuk a növényeket ebből a harmóniából. Érdekes, amint a piacgazdaság törvényei szerint ítéljük meg egy-egy terület, ültetvény, szántó jövedelmezőségét, úgy tűnik, az a jó esztendő, amikor másoknál kevés a termés, fagy, belvíz, szárazság viszi el, mert így jobb áron lehet eladni azt, ami megmaradt…
Amikor még folyóink mentén fokgazdálkodást folytattak, abban a közösségi gazdálkodási formában mindenkinek érdeke volt a tavaszi árvizek kivezetése, szétterítése minél nagyobb területen. Ami érkezett, ajándékként fogadták, ősszel aztán visszaadták a folyónak a halszaporulatot megsokszorozódva. Közben ellátta az embereket bőségesen hallal, gyümölccsel, legelővel, kaszálóval a víz, évről évre szelíden megújulva, anélkül, hogy kizsigerelték, felélték volna erőforrásait. Az egész rendszer nyitott volt, elfogadásra, elengedésre egyaránt.
Az idén a teremtés hetének (szeptember 29. és október 6. között) központi gondolata a hála és a felelősség. Elsőre talán nem is könnyű a két fogalmat összekapcsolni, de ha az éghajlatváltozásra, a biodiverzitás vészes csökkenésére, a lángokban álló erdőkre gondolva csak a felelősségünket érzékeljük, és bénultan látjuk a gyorsuló ütemű pusztulást, tehetetlenségbe, reménytelenségbe süllyedünk.
Amazónia erdőit távolról könnyű siratni, de a lassan félsivataggá váló magyar Alföld egykori bölcs vízgazdálkodásának helyreállítását jóval nehezebb keresztülvinni, hiszen pillanatnyi érdekeket sért, és a táj gyógyulása majd csak évtizedek múlva mutatkozik meg.
Beruházni a jövőbe? Diófát ültetni, erdőt telepíteni a gyors megtérülés ígérete nélkül? Talán segíthet a fordulatban, értékrendünk változásában, az ökológiai megtérésben néhány, valamikor ezen a tájon született vers szívünkbe íródott szépsége is…
Ha a teremtett világ csodálatos gazdagságát szemlélve engedjük lelkünkben a hála és a megajándékozottság érzését megszületni, részvéttel átérezni a gépektől, vegyszerektől meggyötört föld szenvedését, akkor döntéseinket is a tevékeny szeretet fogja vezérelni. Ahogy Ferenc pápa biztat: „A bolygóért való küzdelmeink és aggódásunk ne vegyék el tőlünk reménységünk örömét!”
Fotó: Nemes Csaba
Lechner Judit/Magyar Kurír