A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma egy korszakos jelentőségű művet, és még inkább a szemléletét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

„Csak akkor leszünk képesek megérteni a Föld nagylelkűségét, és megtanulni viszonozni az ajándékot, amit kaptunk, ha képesek leszünk megérteni más élőlények nyelvét.

Ha a felelősségünkre úgy gondolunk, mint hálaadásra, a világunk iránti szeretetre, aktív viszonzásra, az hatalmas motiváció”

– írja Robin Wall Kimmerer gyönyörű, Braiding Sweetgrass (A szentperjefű fonása) című könyvében. Az indiánok a füvet, mint a Földanya haját, hagyományosan azért fonják be, hogy kifejezzék a Földanya jóllétéről való szeretetteljes gondoskodást. A három szálból készített fonatokat a kedvesség és a hála jeleként adják tovább. A mű 2013-ban jelent meg különösebb visszhang nélkül, de aztán 2020 elején felkerült az USA bestsellerlistájára, egészen napjainkig. Érdemes lenne magyar nyelven is kiadni! A könyv az őslakosok bölcsességét és a tudományos ismereteket ötvözi, és megmutatja, hogy miként tanítanak a növények. Kimmerer azt írja: „A minap a kertemben leveleket gereblyéztem komposztkészítéshez, és azon gondolkodtam, ez a mi munkánk emberként ebben az időben: jó talajt készíteni a kertünkben, jó talajt építeni kulturálisan és társadalmilag is, lehetőséget teremteni a jövő számára.

Mi is az, ami szinte bármilyen változáson keresztül megmarad? A föld regenerációs képessége.

Ezáltal mi segíthetünk megteremteni a megújulás feltételeit.”

Valami halvány remény sejlett fel tavaly decemberben, amikor több mint 190 ország fogadta el azt a megállapodást a kanadai Montrealban, ami a Föld 30 százalékának védelméről és a bolygó változatos életformái elvesztésének 2050-ig történő megállításáról szól. Persze – ahogy ez lenni szokott – még korántsem világos, hogy ez a szerződés részleteiben mit fog tartalmazni. Néhány pontban összegezhető a megállapodás tartalma.

Az első, hogy miként szüntessük meg a káros gyakorlatok állami támogatását a mezőgazdaságban, a halászatban és az erdészetben. A montreali megállapodás szerint 2030-ig évente 500 milliárd dollárral kell csökkenteni a környezetre káros gyakorlatok ösztönzését, azokat a politikákat, amelyek támogatják a túlzott kitermelést a halászatban, mezőgazdaságban, erdészetben és persze a fosszilis tüzelőanyagok területén. Szakértők szerint a biodiverzitás megmentése érdekében ez a lehető legegyszerűbb lépés.

Lényeges kérdés a nyílt tengerek védelme, hiszen a Föld felszínének csaknem fele a nemzeti joghatóságon kívül esik, tulajdonképpen senkié.

Óriási szükség lenne konkrét, szigorú, kikényszeríthető megállapodásokra. Rendkívüli fontos a nyílt tengerek állapotának megőrzése, ahol kell, a javítása, a biológiai sokféleség fenntartása, ami egyebek mellett hozzájárul bolygónk éghajlati stabilitásához és az oxigén szintjének fenntartásához.

A megoldás egyik kulcsa a természeti erőforrások kitermelése során a véghasználati módszerek fokozatos csökkentése, majd tiltása, mint például a tarvágás vagy az úgynevezett fenékvonóhálós halászat. Érdemes lenne – már ismert módszertan alapján – a maximális fenntartható halászati hozamok megállapítása, ami azt jelenti, hogy a halállományból akkora lehetne a legnagyobb fogás, hogy a jövőben az állomány ne csökkenjen, ahhoz hasonlóan, amint az úgynevezett tartamos erdőgazdálkodás működik.

Meghatározó az őslakosok tudásának átvétele, hiszen a helyiek, az őslakosok a legjobbak az őket körülvevő ökoszisztémák védelmében.

A földjük és vizeik megvédéséért folytatott tevékenységük, valamint az élő és élettelen természeti erőforrások megélhetési célú felhasználásának hagyományos módja gyakran az elsődleges ok, amiért olyan minőségben fennmaradt a biológiai sokféleség a környezetükben.

És itt visszatérünk Kimmererhez. Könyvének bestsellerlistára való kerülésekor az egyik tudósításban így írt: „Talán tizenkét éve, hogy a szerző egy vaskos, 750 oldalas kéziratot adott le egy független kiadónak. »Minden remény nélkül küldtem el, nem hittem, hogy bárki is el akarna olvasni egy ilyet« – mondja a 69 éves Kimmerer. »Nem volt ügynököm. Nem vagyok hivatásos író. Botanikus vagyok. De ez olyasmi volt, amiről úgy éreztem, hogy tényleg el akarom mondani.«

Kimmerer arra kéri az olvasókat, hogy tiszteljék a földet, inkább helyreállítsanak, mint elvegyenek, és utasítsák el azt a gazdaságot és kultúrát, amelynek a többletszerzés az alapja. Arra hív minket, hogy tanuljunk a növényektől és más fajoktól, a természet tanítóitól.

»Ha tisztelettel használunk egy növényt, az virágozni fog. Ha figyelmen kívül hagyjuk, el fog tűnni.«”

A könyv egyik fejezete megmutatja az ősi indián kultúrát jellemző gondolatvilágot, amelyben az élet életért való megosztását szabályozó őshonos elvek és gyakorlatok kánonját együttesen „becsületes aratásnak” nevezik. Ezek olyan egyszerű ősi normák, amelyek a fogyasztásunkat szabályozzák, a természeti világgal való kapcsolatunkat alakítják, és visszafogják a túlfogyasztásra való hajlamunkat, azért, hogy a világ a hetedik generáció számára is olyan gazdag legyen, mint a miénk. Ezek a normák a különböző kultúrákban és ökológiai rendszerekben eltérőek lehetnek a részleteiket tekintve, de az alapelvek szinte általánosak a földhöz közel álló népek között.

Szerző: Nemes Csaba

Fotó: Pixabay