A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma az eső árjától még súlyosabb környezeti hullámokig jutunk el. Vajon mit tudunk tenni, hogy mégiscsak lakható bolygót hagyjunk magunk után?
Ray Bradburry Az eső esik, egyre csak esik című novelláját juttatták eszembe a május közepei hosszú, szűnni nem akaró csapadékos napok. Rég nem volt ehhez hasonló tapasztalatunk, az aranyat érő májusi esőből egy kicsit sok lett. Olyannyira, hogy áradni kezdtek a folyóink. Azután hirtelen a márciusi hőmérsékletek nyári meleggé változtak át. De nemcsak nálunk, hanem például Észak-Olaszországban, ahol olyan szárazság volt télen és tavasszal, hogy szinte eltűnt a Pó folyó, most halálos áldozatokat követelő árvizek pusztítottak. Egyes területeken két nap alatt hathavi mennyiségű csapadék hullott le. A jellemző, az átlagos, a megszokott eddig az volt, hogy a mediterrán vidéken télen esik az eső, késő tavasztól már rekkenő hőség van. Manapság egyre kevésbé számíthatunk arra, amit úgy fejezünk ki, hogy a „sokévi átlagok” alapján várható időjárás.
A hirtelen és éppen ezért nehezebben kiszámítható változások korát éljük, ami nemcsak azért gond, mert nehezebben prognosztizálható, hanem azért is – és ez sokkal lényegesebb –, mert nehezebb alkalmazkodni hozzá.
Az éghajlati mintázat széttöredezetté vált, mindinkább a változékonyság, nem pedig a stabilitás az, ami áthatja jelen időjárásunk képét. Ennek több oka van, de ezen okok mozgatórugója az éghajlatváltozás. Az egyik ok – ahogy erről már egyszer írtam ebben rovatban – az óceán stabilizációs hatásának gyengülése. A kutatások azt mutatják, hogy az erőteljesebb vízkeveredés az óceán legfelsőbb rétegeiben egy kevert, kb. 50 m-es vékony réteget eredményez, amely egyre keskenyebb, és ezzel az óceán vizének legfelsőbb része érzékenyebbé válik a véletlenszerű hőmérsékleti ingadozásra, amivel veszít a stabilizációs tulajdonságából. Leegyszerűsítve: a légköri dinamikus folyamatok egyik „lengéscsillapítója” gyengébbé válik, több teret engedve az extrém változékonyságnak. A másik ok a már nagyjából 15 éve ismert jelenség, az északi-sarki cirkumpoláris áramlás stabilitásának, zártságának gyengülése. Az áramlás gyengüléséből adódóan az eddig megszokottól eltérően egyre többször „szabadul ki” a sarkköri hideg levegő a sarkközeli területekről, és ez a hideghullám árasztja el az északi félteke egyes részeit. A légáramlások dinamikájából adódóan a benyomuló hidegáramlások, „hátukon” a meleg nedves levegővel találkozva olyan havazásokat, majd azt követően olyan hideget okozhatnak, mint amilyen az idei télen volt az USA több térségében, ideértve Kaliforniát is, míg Európában enyhe, eseménymentes tél volt.
A tendenciaszerű általános globális melegedés arra készteti a sokféle élővilágot (növényeket és állatfajokat), hogy alkalmazkodjanak, vagy lassan vándoroljanak olyan területekre, amely jobban megfelel az igényeiknek. De ez sok évtizedes, évszázados, akár hosszabb folyamat is lehet.
Szerencsétlen módon mindig azon fajok, a kezdő tágtűrésű fajokból álló társulások a nyertesek, amelyek özönszerűen árasztják el a számunkra megszokott, korábbi ökológiai közösségekkel jellemezhető területeket.
Lassan széttöredezetté válnak a stabil és jól ismert élőhelyek is; és olyan már nem lesz, mint amilyen volt, hiszen a természetben nem visszafordíthatók a folyamatok.
A kizökkent világ egyre sokasodó jeleit már évtizedek óta látjuk, de mintha csak egy moziban ülnénk: elborzadunk, de nem teszünk ellene. A fenti folyamatoknak az ember is a részese, és nagyrészben okozója is. A természet széttöredezett képe valami olyanhoz hasonló, mint amikor egy fotót összegyűrünk, majd valamennyire kisimítva már egy torzult, csak nagyvonalakban hasonló képet látunk.
„Mi végett vagyunk ezen a világon? Mi végett születtünk erre az életre? Miért dolgozunk és küzdünk? Miért van szüksége ránk ennek a földnek? Ezért már nem elég azt mondani, hogy törődnünk kell a jövő nemzedékekkel. Tudatára kell ébrednünk, hogy saját méltóságunk forog kockán. Mi vagyunk a leginkább érdekeltek abban, hogy lakható bolygót hagyjunk a minket követő emberiségre. Ez egy értünk játszódó dráma, mert azt a kérdést szegezi nekünk, hogy mi az értelme életünknek ezen a földön.” (Laudato si’ 160.)
Szerző: Nemes Csaba
Fotó: Pixabay