A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon tűnődünk, hogy megmarad-e növényeink sokfélesége vagy majd csak múzeumban láthatunk egy-egy példányt.

„Lássuk tehát az ősnövényzetet.
Ím itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon;
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit…”
(Madách: Az ember tragédiája)

A Tragédia falanszterszínében megdöbbentő jelenet, amikor az utolsó rózsa már csak a múzeumban látható, letűnt, idejét múlt korok tanújaként. Valóban, milyen jogon foglal el helyet a haszontalan szépség, a virág a szántóföldektől, utaktól, gyáraktól? És kell-e egyáltalán aggodalmaskodnunk azon, hogy egyre több növény, állatfaj tűnik el véglegesen a Földről?

Nem ésszerű-e, ha a még érintetlen őserdőket felégetjük, a mocsarakat lecsapoljuk, hogy intenzív mezőgazdasági művelésbe vonjunk lehetőleg minden arra alkalmas földdarabot? A legfőbb indoka a természeti erőforrások nem fenntartható mértékű használatának, hogy az emberiség létszáma növekszik, egyre több élelmiszerre van szükség. Magyarországon viszont az utóbbi 25 évben a beépített, így művelésből kivont területek nagysága közel egy harmadával nőtt, mindez a népesség számottevő csökkenése mellett…

Érvek és ellenérvek ütköztetése helyett próbáljunk meg most, az adventi időben elcsöndesedve belegondolni, mi is történt a teremtés harmadik napján, milyen törvények szerint él a növények országa, aminek sorsáról olyan magabiztosan döntünk mindennapi választásainkkal?

Decemberben apró fenyőfák sokasága indul meg a városokba, az erdők üde gyantaillatát árasztva a füstös, ködös téli világba. Miféle ősi lények ezek a nálunk kissé idegen örökzöldek?

Különös világ lehetett, amikor ők voltak a Föld urai. Kétszázmillió évet kell csak gondolatban visszamennünk az időben, és olyan korba érünk, ahol még nem voltak lombos fák, füvek, virágok. És bármilyen hihetetlen, nem volt még ott a világra rácsodálkozó ember sem, hogy hiányolta volna a színek szivárványát a virágkelyhekből, a sárguló, vöröslő őszi lombhullásból! Komor örökzöldek, pikkelylevelek, tűlevelek, az aljnövényzetben páfrányok, mohák, korpafüvek uralták a tájat, a megporzást, a magvak terjesztését a vízre, a szélre bízták.

A fenyők, ezek az élő kövületek mára már megfogyatkoztak, kiszorultak a növénytakaró peremére, a hegyek magasába és a tajga északi, fagyos övezetébe. A tűlevél jó szolgálatot tesz a hidegben, alig párologtat, ha a fagyott földből nem tud a gyökér vizet felvenni, de a nyári szárazságban, melegben nem „versenyképes” a füvekkel, lombos fákkal szemben, a mérséklet éghajlati övből ezért lassan (pármillió év alatt… ) visszahúzódtak.

De nemcsak az örökzöldek pompáznak ilyenkor! A fekete hunyorról úgy tartja a legenda, hogy Jézus születésének éjszakáján nyílt ki először a betlehemi mezőkön. Ha hófehér virágát enyhe teleken kibontja karácsonyra, közelről is megcsodálhatjuk az öt hatalmas szirmot, a rengeteg porzótól alig észrevehető mézfejtőket, amit nagy örömmel látogatnak a még most is tettre kész megporzó rovarok. De milyen kezdetleges még ez a virág! Se sarkantyúk, se ernyőkbe, sátrakba, fészkekbe rendeződő virágzatok, a magvak is csak egyszerűen kiperegnek a felnyíló tüszőtermésből a földre. Mégis valami csodálatosan újat hoznak a fenyők, páfrányok komor világába a nektár édességével, a látványosan csalogató szirmokkal, és ezekkel az egyszerű, ősi virágokkal megindul a szeretetteljes párbeszéd a növények és az állatok országa között!

De az ősi hunyorok, kökörcsinek, boglárkák után még rengeteg találmány „öltött testet” a szó szoros értelmében az utóbbi évmilliók során. A titkos értelmű rózsák, rokonaikkal, gyümölcstermő fáinkkal együtt jóval később jelentek meg, aztán jöttek az illatos lombú fűszercserjék, négyélű szárakkal, ajakos virágokkal, a rendkívül sikeres fészkes virágzatúak, és egy egészen más vonalon a liliomok, a pázsitfüvek, és persze velük együtt a megporzó rovarvilág is egyre színesedett, gazdagodott.

De hogyan tudnak ilyen békében együtt élni évmilliók óta közösségben a rétek, erdők világában ilyen különböző ötletek megvalósítói? Nem szorították ki végleg az újabbak a kezdetlegesebb növényeket, megmaradtak a mai napig a páfrányok, a fenyők, a gombák is, a teremtés harmadik napja nem a „létért folyó harc, az erősebb kiszorítja a gyengébbet, a sikeres alkalmazkodás mint a túlélés esélye” szólamainak jegyében zajlik.

Az ember szívesen elképzeli az Alkotót, ahogy újabb-és újabb növényeket álmodik meg, az egyik színes szirmokat kap, a másik tüskéket, a harmadik fává vastagodhat,aztán a gondolatot leíró géneket hosszú láncba fonja, gombolyaggá sodorja, és mosolyogva belerejti a sejtmagba… Útnak indul, életre kel az új teremtmény, de mellette megmaradnak a régiek is, hogy az ember rá tudjon csodálkozni egyazon kertben a hunyorok ősi egyszerűségére és a százszorszép ötvenmillió évvel későbbi, okosan fészekbe rendeződött virágainak összetettségére. Igen, a megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki…

Mire az ember megjelent, készen várta a virágos bölcső, a maghozó füvek, a gyümölcstermő fák, a tenger halai és az ég madarai. Igencsak föléjük kerekedett már. De felnőtt már a felelős ítélkezésre is, vagy még mindig Lucifer terelgeti a falanszter düledező díszletei között?

Fotó: Lechner Judit

Lechner Judit/Magyar Kurír