Az Országos Meteorológiai Szolgálat két munkatársa néhány héttel ezelőtt a met.hu-n rövid tanulmányt publikált, amelyben azt a három alapvető fizikai-meteorológiai folyamatot mutatták be, amelyek leginkább felelősek a globális méretű száraz és nedves időszakok kialakulásáért: a légköri nedvesség alakulása, a légköri cirkuláció és a (tenger és talaj) felszíni párolgása, valamint mindezek kombinációja.

A szerzők állítása, hogy

a 2022-es rendkívüli szárazság nem regionális jelenség, hanem globális hátterű.

A nyugati szelek övében a globális átlagnál egyébként is magasabb hőmérsékleten nagyobb az esélye a telítetlen légállapot tartós fennmaradásának, amely egyben pozitív visszacsatolások, azaz a folyamatot erősítő mintázatok – növekvő napsugárzás, csökkenő ciklonaktivitás, kiszáradó talajok – kiindulópontja lehet. Egy hosszabb ideje fennálló, erőteljes csendes-óceáni negatív hőmérséklet-anomália (az úgynevezett La Niña-jelenség) csökkenti a trópusok irányából a mérsékelt égövbe tartó nedvességtranszportot, ami ott további nedvességhiányt okoz. A talaj kiszáradása miatt megszűnik annak nedvességkiegyenlítő hatása, ami negatívan hat a nyáron meghatározó helyi konvektív csapadék kialakulására.

A melegedő légkörben a levegő abszolút vízgőztartalma globálisan növekszik, azonban csak telítetlen állapotban van jelen, és így nem csapódik ki. A telítetlen vízgőz viszont egyben jelentős üvegházhatású gáz.

Vagyis egy újabb visszacsatolás jelentkezik, amely a globális melegedés irányába mutat. A szerzők úgy folytatják, hogy az elmúlt években a nyugati szelek övében a globális átlagnál nagyobb mértékben emelkedik a hőmérséklet, így több nedvességre van szükség a csapadék kialakulásához. Ehhez jön még a trópusról érkező nedvességpótlás csökkenése, ami a csapadékokat hozó ciklonaktivitás további gyengülését vonja maga után. Előbbinek a következménye, hogy az északabbra húzódó ciklonok helyét megerősödő anticiklonok foglalják el, amelyek még jobban lezárják a nedves szállítószalagok útját.

A szerzők bemutatják az egyik jól ismert, a légkör globális vízforgalmát leginkább befolyásoló jelenséget: a Csendes-óceán keleti partjainál kialakuló El Niño (a fiú), illetve La Niña (a lány) elnevezésű folyamatot. Az El Niño-jelenségre már Francisco Pizarro emberei is felfigyeltek a 16. században, amikor karácsony táján elkezdődött (ezért lett „A Fiú”) – az óceán ciklikus melegedése következtében – egy halban szegényebb időszak, ami hosszú hónapokon keresztül, akár több mint egy évig is eltartott. Mindkét folyamat a tenger és a légkör kölcsönhatásán alapszik. Az El Niño során az Csendes-óceán keleti területein pozitív, a La Niña során pedig negatív hőmérsékleti anomália lép fel. A fentiekben említett atlanti-európai térség légnedvessége szempontjából a meleg, többet párologtató El Niño nedvességadalékot, a hosszan tartó La Niña pedig nedvességdeficitet jelent.

Ez történik most is, amit még súlyosabbá tesz a ciklonok, a nedvességszállító szalagok pályáinak és intenzitásának változása. És ahogy a szerzők bemutatják,

a Kárpát-medence helyzete annyiból is különlegesnek tekinthető, hogy a térség a száraz időszakban Európát uraló Azori-anticiklon keleti oldalára került. Ennek következtében hűvösebb, de kiszáradt levegő érkezett északnyugat felől.

A szél és a telítetlen, száraz levegő növelte az erőteljes párolgást, ami a növényzet kiszáradásához, majd a tavak vízszintjének erőteljes csökkenéséhez, a kisebb vízfolyások és tavak eltűnéséhez vezetett.

A szerzők állítása, hogy a tanulmányban bemutatott légköri mechanizmusok önmagukban nem különlegesek, együttes hatásuk azonban lehet szélsőséges is, és csak reménykednek abban, hogy „nem egy gyökeresen eltérő cirkulációs állapotba történő átmenetet jelentenek”.

A jelenlegi öntözési gyakorlatok csak nagyon kivételes helyzetben lévőknek nyújtanak megoldást, hiszen 120-130 ezer hektáron folyik jelenleg öntözés, ami mezőgazdasági területeink mintegy 2,5 százaléka, bár technikailag talán ennek a háromszorosa is lehetne ez a terület, amelyet ún. linear vagy akár körforgó öntöző berendezésekkel láthatnának el, de valójában nem ez az igazi megoldás.

Egyetlen esélyünk az országban visszatartott vízmennyiség növelése, a csapadékvíz tudatos területi visszatartása.

Az ún. csapadékvíz-gazdálkodás és belvízgazdálkodás jó példái nem terjedtek el. A csapadékvíz-gazdálkodás megszervezésére annál nagyobb szükség van, minél kevesebb esik, valamint szélsőséges a csapadék időbeli és térbeli eloszlása. A lényeg az lenne, hogy ne csak a különböző víztározókban (amiből lehetne sokkal több is) fogjuk fel a vizet, hanem egy sűrű hálózatú csatornákkal kiegészített, a természetet utánzó víztározásra lenne szükség. Ez a megoldás a talajon keresztül „öntözne” öntözőberendezés nélkül, a talajok vízháztartásának a karbantartásával, a víznyomás fenntartásával, oázishatással, akár egy-kétmillió hektáron. Ebben szükség lenne a gazdák együttműködésére is, a nagy egytagú táblák – ahol lehet – csatornákkal való felszeletelése okán, amely egy nedvesebb helyi mikroklímát adhatna azon területeteknek, amivel a hosszan tartó száraz időszakokra jobban fel lehet készülni.

Forró szél szárítja földjeinket, a talaj már egyméteres mélységben is szinte kiszáradt, a tárolható nedvesség 20 százaléka körül alig-alig akad elérhető nedvesség a még lábon lévő növények számára. A délen már egyre inkább megszokott, de Magyarország északi részén is, különösen a nagyobb városokban előforduló ún. trópusi éjszakák (amikor a minimum hőmérséklet nem süllyed 20 Celsius-fok alá) száma megsokasodott. A száraz talajon, száraz levegőben és magas hőmérsékletű hajnalokon harmat sem képződik. Ez a nyár már így telik el.

Az ideihez hasonló, ciklikusan három-öt évenként visszatérő „La Niñával” és az ideihez hasonló aktuális cirkulációs helyzettel együtt néhány évenként számíthatunk hasonló pusztító aszályra. Már ekkor is rendkívüli fontos lenne a csapadékgazdálkodás megerősítése, de ha ez erősödő tendencia lesz, akkor elkerülhetetlen egy organikushoz közeli, rendszerszerű csapadékmegtartási és nedvességfenntartási gyakorlat kialakítása.

Szerző: Nemes Csaba

Fotó: Pixabay