November elsején az igenaptár szerint a következő részt olvassuk a Jelenések könyvéből:

„Akkora sereget láttam, hogy meg sem tehetett számlálni. Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: »Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!«” (Jel 7,2–4)

Az emberi tevékenység, különösen az elmúlt ötven évben, több mélyreható, globális környezeti változást indukált, amelyek alapvetőn meghatározzák a jövő életfeltételeit. Szinte minden héten hírt hallunk az éghajlatváltozásról, az ezen folyamathoz kapcsolható következményekről, sokat hallunk a műanyagszennyezések rendkívüli elterjedéséről. Ugyanakkor a kevésbé népszerű hírek közé tartoznak a biológiai sokféleség csökkenésével kapcsolatos tanulmányok, különösen azok, amelyek nem egy-egy védett, ritka állatfajról szólnak. Pedig számomra úgy tűnik, hogy sokkal riasztóbb következményei lesznek/lehetnek a tőlünk távol lévő trópusi tengeri biodiverzitás súlyos degradációs folyamatának vagy az élelmiszer-előállításhoz kapcsolható ún. agrobiodiverzitás sokkoló csökkenésének (gondoljunk csak a beporzók tömeges pusztulására vagy talajaink talán még nem is kellően ismert mikrobiológiai sokszínűség-csökkenésére).

A Bloomberg amerikai hírportál a globális környezettel, éghajlatváltozással foglalkozó rovatában rövid elemzés jelent meg október 11-én a korallzátonyok helyzetéről. Amit eddig is tudtunk, az az, hogy pusztulóban vannak, de hogy ennyire gyors és drasztikus ez a folyamat, azt nem tudtuk. Tapasztalatom szerint még mindig általánosnak tekinthető az a közhelyszerű megközelítés, hogy a korallzátonyok világa távol van tőlünk, nem fontos, hogy mi történik ott, pedig észre kell vennünk, hogy ami ott történik, az gyakorlatilag közvetlenül ránk is hat. A korallzátonyokhoz kapcsolódik az óceánok biológiai sokféleségének legalább a 25%-a. A földi bioszféra sokféleségét szoktam az élet immunrendszerének nevezni, ugyanis a fajok sokszínűsége egyúttal a funkciók diverzitását is jelenti. A funkciók, azaz az életközösségben betöltött szereposztás adja a bioszféra azon készségét, amellyel egy-egy nagyobb katasztrófa után is újra tudja építeni magát, igaz, sosem lesz ugyanolyan, mint annak előtte. A természetben előforduló folyamatok nem lineárisak és irreverzibilisek (nem visszafordíthatók), de amíg az „immunrendszer” megfelelő állapotban van, addig az emberiség is számíthat az ökológiai rendszerek szolgáltatásaira.

Azt olvashatjuk a Bloomberg-cikkben, hogy az óceánok már régóta a legnagyobb elnyelői a szén-dioxidnak. Az 1980-as évek óta a légkörbe kibocsátott szén-dioxid mintegy negyede a tengerekben oldódott fel, nyelődött el. A Föld légkörének melegedésével párhuzamosan az óceánok hőmérséklete is gyorsan nőtt, elnyelve a képződő többlethőmennyiség 90%-át, de ezen folyamatnak nagy ára volt: a világ korallzátonyainak a fele elpusztult! A víz melegedését a korallok stresszreakciója követi, amelynek során elveszítik a velük szimbiózisban élő algákat, amelyek a korallok különböző színét is adják. A degradációs folyamat során kifehérednek és elpusztulnak. A cikk tudósítása szerint 2014-ben az ún. El Niño-jelenség által vezérelt, három évig tartó fehéredési folyamat a trópusi korallzátonyok 75%-át érintette. A korallkifehéredés a területet értő szakértők szerint a tengeri ökoszisztéma teljes összeomlásának egyik figyelmeztető mutatója.

Hogy mit jelent majd az „összeomlás”, nem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy a tengerek élővilága nem csupán létfontosságú táplálékkal szolgál milliárdnyi embernek, hanem az is köztudott, hogy minden három légköri oxigénmolekulából kettőt az óceánokban, tengerekben élő ezernyi algafaj állít elő.

És igen, nemcsak az éghajlatváltozás veszélyezteti a tengeri ökoszisztéma egészségét, hanem az ott felhalmozódott műanyag-szennyeződés és a tengeri szállításból származó terhelések is.

Science Advances online oldalán október 16-án megjelent cikk egy ún. szintézisjelentés, a biológiai sokféleségnek a növénytermesztésben elfoglalt, létfontosságú hasznának a bemutatásáról szól. Az átfogó elemzés közel 1500 adatbázis adatainak a feldolgozásán, több mint száz szerző 89 tanulmánya összegzése alapján készült. Az elemzés amerikai, európai, afrikai és ázsiai országokból származó makroadatokat dolgoz fel, különböző termesztett növényekre (kapásnövények, gabona, zöldség, gyümölcs) vonatkozó művelési módokat elemez. Matematikai statisztikai modellezés segítségével veszi sorra a földterületek sokszínű töredezettségének vagy éppen egyhangúságának az összefüggéseit, az ahhoz kapcsolódó természetes és termesztett növényi fajgazdagsággal és az elérhető terméseredményekkel. A jelentés elsődleges üzenete, hogy az intenzív földhasználat (ideértve a túlzott és elővigyázatlan vegyszerhasználatot, a monokultúrás, nagy táblás művelést) egyenes következménye a mezőgazdasági területekhez kötődő biológiai sokféleség csökkenése, amely veszélyezteti az élelmiszertermelés szempontjából kritikus ökoszisztéma-funkciókat, és ezáltal hosszútávon a terméshozamok csökkenésével jár.

Ismert, hogy Magyarországon a mezőgazdasági területekhez tartozó madárfajok sokszínűsége és abszolút száma is csökkent az elmúlt tizenöt évben. Ismert, hogy a rendkívüli méhpusztulások az agrotechnológiával összefüggő tevékenységek szerencsétlen (bár valószínűleg nem meglepő) összhatását jelentik. Ezek komolyan veendő figyelmeztetések.

A természet nem szokott az ún. utolsó figyelmeztetéssel élni: egyszer csak más lesz, minden más lesz, amire még az ezzel foglalkozó kutatók sem fognak ráismerni.

Nyissuk hát ki lelkünket és engedjük be a Szentlelket, hogy tudjuk, hogy mit tehetünk, mit tegyünk!

Fotó: Pexels.com

Nemes Csaba/Magyar Kurír