A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk a nyár kezdetén a friss gyümölcsök és zöldségek ízével csalogat minket kertészkedni.

A nyár kezdetén megindul a hársfák, a jázminbokrok, az ezüstfa virágzása, a virágoskertben egymás után nyílnak a szegfűk, a rózsák, a liliomok, így aztán minden új nap egy kicsit más illattal köszönt ránk. Már a gyógynövények gyűjtése is megkezdődik, a kakukkfüvek, a bodzavirágok, ahogy száradnak, a lakásba is behozzák sajátosan fűszeres, édes illatukat, és a fanyar diólevelek, a hűsítő menták szedésének is eljött az ideje. Az apró gyümölcsű erdei szamóca is messziről árulkodik magáról az illatával, az íze pedig olyan intenzív, hogy pár szem egy tál epret is képes átjárni, ha összekeverjük vele. A gyümölcse olyan puha, hogy nem tárolható, szállítható, ezért ez a különleges csemege csak a kertből frissen szedve vagy az erdei kirándulások alkalmával élvezhető.

A kertésznek a konyhában is minden nap különleges ünneppé válhat. Az illatokon túl, a június ízei azért is csodálatosak, mert előkerülnek olyan receptek, amikhez az alapanyagok frissen csak ilyenkor elérhetők. A kapros túrós lepény, a körözött újhagymával, finomra vágott kaporral ízesítve, és az első „valódi” borsóleves, benne az idei zsenge sárgarépák apró karikáival, friss lestyánnal, új zeller levelével, az egyeléskor kihúzott petrezselymek kis csokrával minden évben várva várt meglepetésként kerül az asztalra. Igaz, fáradságos munkával, az időjárás miatti aggodalmakkal, sok ráfordított idővel „fizetünk” egy tányér borsólevesért, mégis a jutalom mindezért nagyon bőségesnek tűnik…

De most még csak a zöldborsószedésnél tartunk, ami lassú, kicsit unalmas munka, hiszen három-négy naponként újra végig kell menni figyelmesen, alázattal a földig hajolva a sorok között, van hát idő közben szemlélődni, megfigyelni, hogyan is zajlik az élet a veteményeskertben. Még a sokszor hallott bibliai példázatok is új jelentésekkel gazdagodhatnak, ha türelmesen elmélyedünk a természeti folyamatok megfigyelésében…

„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás.” (Mk 4,26)

Valóban, a márciusi magvetés óta mennyi várakozással, aggodalommal figyeltük a kis palánták fejlődését! A növénykék rendre megküzdöttek a fagyos éjszakákkal, aztán a száraz, szeles kora tavaszi napokkal, míg végül megérkeztek a langyos májusi esők, ami aztán gyors növekedésre, derűs virágzásra indította őket, míg mostanra, több mint két hónap elteltével a termés megérett. Igen, akár alszik a kertész, akár ébren van, a borsó sorsa valójában nem az ő kezében van… Az idén jókor jött az eső, a kártevők is elmaradtak, és mindig volt annyi szünet a csapadékos napok között, hogy rá lehetett lépni a földre, végigtapogatni a szépen gyarapodó hüvelyeket, hogy melyik érett már a szedésre, és valóban, némelyik tő százszoros, hatvanszoros, harmincszoros termést is hozott.

De a kis növény, alighogy kicsírázott, apró gyökereivel már nemcsak a táplálék után kutatott, hanem szoros szövetségre lépett azokkal a titokzatos baktériumokkal, akik képesek a levegő nitrogénjét megkötni. Ezt az értékes zsákmányt megosztják a borsóval, így az sovány talajban is szépen fejlődik, és ráadásul az így felvett nitrogén egy részét maga után hagyva a földben, a növény valójában trágyázza, javítja is a talajt! Erre a különleges együttműködésre az összes pillangós virágú növény képes, ezért a biogazdák minden negyedik évben kötelezően beillesztik őket a vetésforgóba.

Meghozza tehát a borsó bőségesen a termését, virágzáskor táplálja a megporzókat, és még jobb állapotban is hagyja maga után a talajt.

Még az üres hüvelye sem veszik kárba, megy minden a komposztra, a szárakkal lehet a paradicsom, a tök talaját takarni, nincs hulladéka, csak nyeresége az egész folyamatnak.

Valóban, ilyen az Isten országa, és ebbe a varázslatos, növények, baktériumok, rovarok közti nyertes-nyertes játszmába léphetünk be mi is, földművesként.

Szent Pál mintha ezt a példázatot gondolná tovább, amikor a vetélkedő Korintusiaknak így ír a kertész munkájáról: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten. Az ültető és az öntöző egyek, el is nyeri mindegyik a jutalmát fáradozásához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai…” (1Kor 3,6)

Ez a borsólevesre nézve valóban igaz, a jutalom a fáradozáshoz mérten érkezik, de nem lehetne mindezt kevesebb munkával, kényelmesebben elérni? Végül is, a sok városi ember konzervdobozban vagy fagyasztva kapja a zöldborsót, ez se lehet az ördögtől való…

A földeken is ilyenkor kezdődik a zöldborsó betakarítása, hatalmas kombájnok járják a földeket, óránként több tonnát is képesek begyűjteni. Ezzel a hatékonysággal szemben az emberi munka valóban nem versenyképes, de az ipari borsó sorsa nem itt végződik, hiszen még utána jön a gépi tisztítás, mosás, osztályozás, majd a konzerválás vagy a mélyhűtés folyamata, és mindez már rengeteg külső energiát igényel.

Ha a mélyhűtött borsó árában benne lenne az energia előállításának, a környezetterhelésnek a valódi ára, a földek minőségének folyamatos romlása, amit a nehéz gépek okoznak, és ezek a technológiák nem kapnának jelentős agrártámogatásokat, megfizethetetlenül magas (egyben reális) lenne a konzervek, a mélyhűtött zöldségek ára.

Addig is, amíg ez nem változik, nem sok érvünk marad a borsó saját, kiskerti termesztése mellett: talán az egyedülálló, friss íz, az a különleges zamat, ami az ipari feldolgozás során óhatatlanul elveszik, és a kerti munka régóta bizonyított egészségmegőrző hatása…

Lippay János, a kedves jezsuita már a 18. században, a pozsonyi érseki kert krónikásaként szenvedélyesen érvelt a kertészkedés mellett, a következőképpen: „…Ha ki pedig a kertnek hasznát akarná fontba vetni, és abbúl ítélné nem méltónak, hogy emberséges ember abban foglalná elméjét, s fáradságát töltené; mivel az igen csekély hasznot hajt: fölötte meg botlanék. Mert vallyon, mi lehet ez világon hasznossabb az embernek, mint maga életének hosszabbítása: egészségének oltalmazása: fáratt erejének meg-nyúgosztása: súlyos gondgyainak enyhítése: és minden tagjainak vigasztalása? Azt pedig sohúlt inkább föl nem talállya, mint az kerti mulatságban. Kiben csak egy kedves sétálás is alkalmatos üdőben, csudálatos-képpen megvidámítja az embert, és annak a mennyei Paradicsomnak kévánságára föl-indíttya elméjét: kiben csak egy virágocskát meg-tekéntsen is, leg-ottan annak alkotójának szépségére és szeretetire fölgerjed…”

Szöveg és kép: Lechner Judit