A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Egészen meglepő helyeken virágozhatnak vadvirágok, a békés építkezés mellett az esztelen pusztítás, a háború jelei is lehetnek. Különleges tájakon bóklászhatunk ma szerzőnk kalauzolásával.

„Az gömbölyű gyökeres virágok közé imitt-amott hinthetni sok színű teljes mákokat, hogy mikor amazoknak virágjok meghervad, ezek akkor gyönyörködtető színes ruhájokban ékessen udvarollyanak…” (Lippay János: Posoni kert)

A 17. században így ír Lippay János, a híres pozsonyi érseki kert krónikása a díszmákokról, és ma is követhetjük a tanácsát, a tulipánok, nárciszok, császárkoronák lassan sárguló levelei, visszahúzódó hagymái közé vethetünk a díszpipacsokból, teltvirágú, színes díszmákokból.

A díszmákok szépségéért igazán érdemes korán felkelni. Amint kinyílnak az első virágok, megjelenik rajtuk a sokféle rovar, és szinte fürödnek a virágporban, amit sietve lefésülnek a porzókról. A pompás szirmok csak pár órára készülnek, délre már szakadozva lógnak, le is hullanak, de a megporzás megtörtént, és estére már csak a szépen megformált kis mákgubó hízik a virág helyén. A törékeny szirmok azonban erre a rövid időre csodálatosan jól betöltik a szerepüket, szilárdan megtartják a nagyobb rovarokat is.

Némelyik dongó hanyatt esik a nagy igyekezetben, de a szirom töve bölcsőszerűen megtartja, így még kényelmesebben fürdik a virágporzáporban. Milyen gondos tervezés, célszerű kivitelezés formálta a szirmokat ilyen stabillá, teherbíróvá…

A rovarok aztán dolguk végeztével szépen továbbállnak, hiszen már várják őket a délelőtti napsütésben kinyíló körömvirágok, a hatalmas muskotályzsályák, pompás szarkalábak, szelíd borzaskaták, hiszen egy biokertben mindig van sokféle nyíló virág, ahogy a természetesen művelt, mértékletesen kaszált réteken is. Jó, ha minél többféle virágzó növény kínál ilyenkor is táplálékot a szorgosan munkálkodó beporzóknak, a vidáman nyüzsgő rovarvilágnak. Igaz, Lippay még csak arra törekedett, hogy mindig legyen valami ékessége a kertnek, a rovarvilág szükségleteiért igazán nem kellett akkoriban aggodalmaskodni, hiszen még híre sem volt a vegyszeres „növényvédelemnek”, rovarirtóknak, a növényekbe hónapokra felszívódó csávázószereknek, de ma már a szükség új fogalmakat szül, a természetvédők jóvoltából „beporzóbarát kertek”, „méhlegelők”, „rovarhotelek” gondoskodnak menedékről a jócskán megfogyatkozott rovarvilág számára…

A díszmákok apró, a „valódi” mákszemnél jóval kisebb magjai majd csak június végére érnek meg, akkor a zörgősre száradt gubón megnyílnak az ablakok, és kiszóródik a forró, száraz földre a rengeteg mag. Nem is kell őket évente újra vetni, hiszen békésen várakoznak valahol a talaj repedéseiben egész télen, tavasszal, és majd csak jövő májusban csíráznak ki a legszerencsésebbek, hogy pompás tőlevélrózsát fejlesztve, hetek alatt helyet foglaljanak maguknak az évelő virágok között, vagy akár a veteményesben.

A növényeken pár napon át egyszerre látjuk a virágokat, a bimbókat és a zöld, éretlen terméseket. Egész föld feletti életük alig pár hónap. Mennyire másként terveznek, mint a hagymákba húzódó tulipánok, vagy a hatalmasra növő, évszázadokra berendezkedő fás növények. Mégis, a parányi magban benne van elrejtve a Terv, ami szerint majd új életre ébred egy szép tavaszi reggelen, és gyors csírázásnak indul a sokszor évekig elfekvő, a földben szunnyadó magocska.

De milyen különös, a veteményesben sokkal több palánta mutatkozik, mint a levendulák, kakukkfüvek társaságában, az alig háborgatott talajban! A veteményest ősszel felássuk, a földjét alaposan megforgatjuk, tavasszal elgereblyézzük, mély árkokat húzunk a borsónak, sekélyebbet a sárgarépának, de a díszpipacs parányi magjaiból mindig sikerül némelyiknek ezt a felfordulást túlélni, és pontosan a számára megfelelő magasságba kerülni.

Igaz, a „valódi”, tűzpiros pipacsok is a bolygatott talajban, szántóföldek szélén, új utak rézsűjében, építkezéseken nyílnak ilyenkor tömegesen, úgy tűnik, valóban ez a kedvenc élőhelyük.

Franciaországban, amikor az első világháború után ott maradtak a tájat szétszabdaló lövészárkok a hosszú állóháború helyszínén, mindenütt pipacsok virítottak a megbolygatott földön, vérvörösen kirajzolva a frontvonalakat és a frissen hantolt katonasírokat, temetőket. A hagyomány szerint ezek a virágok a hősök véréből fakadtak, és különösen Angliában vált jelképpé a pipacsvirág a háború lezárásának emlékére.

Vajon az ukrajnai lövészárkokat is vérvörös pipacsok szegélyezik mostanság?

Látszik ez a műholdakról, drónokról és mindenféle elmés szerkezetekről, amik fölülről, embertelen távolságból figyelik a harcok menetét? Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, írta Radnóti, de közelről, a lövészárokból nézve egészen mást látni!

Tamási Áron a Siratnivaló székely című, megrázóan szép háborús novellájában egy fiatal legény „…markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.” Igen, a földdel dolgozó embernek egy marokra való is elég, hogy megtudja, mire lenne képes az a talaj, ami évmilliókon át gazdagodott, míg megtelt élettel, morzsalékossá, szinte feketévé érett, lágy hantú mezőkké szelídült. Vajon kiszámolták már a háborúk ökológiai lábnyomát?

Az Úré a föld, és annak teljessége, mondja az Írás, de az ember szabadságot kapott, hogy virágoskertet ültessen rajta, búzát vessen bele, vagy csatatérré rombolja, aknákkal szórja tele. A hamarosan teljes virágzásban pompázó mákföldekről is betakaríthat majd az ember élelmet, készíthet a termésből gyógyszert, de kábítószert is…

A kora nyári pipacsmezők mindig az ember tetteiről árulkodnak, hol békés építkezésről, hol esztelen pusztításról. De a rovarok vidám sokasága reggelenként szorgosan gyűjti róluk a bőségesen hulló virágport, boldogan hordja az utódok táplálására, és közben észrevétlenül elvégzi a megporzást is, hogy a bőséges termésből fakadó új pipacsmező a rovarok következő nemzedékét is vendégül láthassa. Mennyi sok ilyen nyertes-nyertes játszma folyik a szemünk előtt! Igen, a teremtett világ valóban tele van szeretetüzenetekkel…

„Minden teremtménnyel együtt Istent keresve járunk ezen a földön, mert „…ha a világnak kezdete van, és teremtett valóság, akkor azt kell keresni, aki kezdetet adott neki, azt kell keresni, aki teremtette”. Énekelve járjunk! Hogy a bolygónkért folytatott küzdelmünk és az érte érzett aggódásunk ne vegye el tőlünk a remény örömét” (Ferenc pápa: Laudato si’ 244.)

Szöveg és kép: Lechner Judit