A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon töprenghetünk el, hogy az erdőszélen miért nem a piacgazdaság logikája érvényesül.

„Ha csízzé válnál – máma ez a gondom –
hoznál-e nékem ünnepkor diót?
S amint az ősz már közelít a dombon,
galagonyát s fanyar kökénybogyót?”
(Weöres Sándor)

Ősszel a kertekben, sövényekben, erdő széli bozótosban megszaporodnak a madarak, hiszen terített asztallal várja őket a sok tüskés, tövises, vidám tarka termésektől roskadozó bokor. Igen, ők nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, a mennyei Atya mégis táplálja őket! Sokan közülük vándorlásban vannak, vagy a mostanra már megfogyatkozó rovarok helyett keresgélnek magvakat, bogyókat, de mindannyian teljes bizalommal tekintenek a jövőbe, nem aggodalmaskodnak, nem kopasztják le a bokrot, nem gyűjtögetik, raktározzák a termést a szűkösebb téli napokra, csak annyit esznek, amennyire éppen szükségük van.

De mi a jó ebben a galagonyának, a vadrózsának, kökénynek, borbolyának? Persze, a madarak segítenek a magvak terjesztésében, tavasszal, nyáron a túlságosan elszaporodott hernyóktól tisztogatják őket, mégis úgy tűnik, a szolgálathoz mérve az adomány számolatlanul, bőséggel árad! Ha azt keressük, mi a galagonya létének értelme, mi volt vele a Teremtő szándéka, úgy találjuk, élete nem öncélú, hanem szolgálatra termett. Amikor kivirágzik, rovarok sokaságát táplálja, a méhészek mézet pergetnek a nektárból, nyáron madarak fészkét ringatja, télen lehullott leveleinek takarója alatt csigák, rovarok találnak menedéket. Gyógynövényként termése az embert szolgálja, öregedő szívünk egészségét őrzi. Tövisei valójában nem is őt magát védelmezik, hanem a bozótjába hulló magvakból kicsírázó erdőalkotó fákat, hiszen a védtelen csemetét azonnal lelegelnék az állatok. Évek múlva aztán, amikor a kis fa megerősödik, föléje borítja árnyékát, lassan elsorvad a dajkáló, védelmező bozót, átadja a helyet az erdőnek. De újjászületik, ha tovább lehet lépni a felhagyott legelőn, megjelenik a nyiladékok szélén, útépítések, vasútvonalak mentén, és védelmezi az erdőlakókat, elfogja a szelet, megőrzi a párát, élő, lélegző sövénnyel szegélyezi a fák birodalmát!

De miért társul ilyen szívesen a galagonya a többi cserjével, hol van itt a verseny, a létért folyó harc, ahol az erősebb kiszorítja a gyengébbet? Az erdőszélen nem a piacgazdaság logikája érvényesül… Ha a termések a különböző fajokon sorra egymás után érnek, mindig marad a környéken elég madár a magvak terjesztéséhez, tavasszal pedig a virágzás folyamatossága biztosítja, hogy a rovaroknak hónapokon át legyen táplálékuk, így biztonsággal elvégzik a beporzást is. Így az életgazdagságból, állatok, növények sokféleségéből haszna van az egész közösségnek. Vagy ezek a jelentéktelen bozótlakók valójában nem is a hasznot keresik, hanem egymás javát?

„A zsidó-keresztény hagyomány számára »teremtést« mondani többet jelent, mint természetet mondani, mert a teremtés Isten szeretettervére utal, amelyben minden teremtménynek értéke és értelme van. A természetet általában olyan rendszernek tartjuk, amelyet az ember vizsgál, megért és alakít, a teremtés ellenben csak olyan ajándékként érthető, amely mindenek Atyjának nyitott kezéből származik, olyan valóság, amelyet a minket egyetemes közösségbe hívó szeretet világít meg” (Ferenc pápa, Laudato si’ 76).

Valahogy így táplálja a mennyei Atya a madarakat és öltözteti a mezők liliomait. A mai ember azonban vet, arat, gyűjtöget, és aggodalmaskodik. Pedig ha kinyitná a szívét és a tenyerét, kapna, és adni is tudna a bőségből, ami árad felénk számolatlanul a világ teremtésének kezdete óta…

Fotó: Lechner Judit

Lechner Judit/Magyar Kurír