A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal Andersen meséjét írta újra állandó szerzőnk.

Nemrégiben előkerültek a kamrából régen félretett, elfeledett teáskészletek, süteményestálak, a családi örökség néha már kissé hiányos darabjai, mert keresztlányom hozományát szeretnénk kiegészíteni velük hamarosan.

De nem kellene inkább valami újat venni, és illik-e egyáltalán továbbadni ezeket a régi tárgyakat? Ráadásul egyszer valami költözéskor le is esett az egyik doboz, és éppen a pompás teáskanna füle törött darabokra, javíthatatlanul! A csészékből, kistányérokból megmaradt ugyan több is, lehetne belőlük hétköznapokon kávézni, teázni így is, hiszen szépek, formásak, öröm kézbe venni őket, és most már vigyázni sem kell rájuk annyira, úgyis hiányos a készlet… Na de mi legyen a csorba, fületlen kanna sorsa?
Töprengés közben eszembe jutott Andersen szépséges meséje, egy másik teáskanna története:

„…Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak…

A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét!”

Vajon miféle virág lehetett abban a cserépben? Talán egy amarillisz hagymáját ültették el benne, vagy jácint, esetleg tulipán került bele? Milyen lehetett akkoriban a virágok divatja Dániában?

De a mesében az a legszebb, legkülönösebb, ahogy a törött teáskanna ráébredt életének új értelmére, amikor a teásasztal királynőjéből utolsó szolgálóvá, egy pompás virág bölcsőjévé válhatott. Hogyan is büszkélkedett korábban, még gondtalan, vidám fiatalságában, ragyogó szépségében a rátarti kanna?

„A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre!”

Milyen mélységesen emberi a sorsa ennek a kannának, ahogy az öntelt büszkeségtől eljut szinte a teljes megsemmisülésig, aztán végül mégis megtalálja a valódi boldogságot a másokért végzett szolgálatban!

Végül a mi csorba teáskannánk is kapott egy jácinthagymát Andersen emlékére. Az ablakba állítva nem is látszik a letört füle, a pompásan megformált csőre pedig igazán szépen érvényesül… Talán így már elfogadják ajándékba a fiatalok, különösen, ha a történetet is megkapják hozzá. A csészéket, a cukortartót megint mindennap kézbe veszik, a kis tejszínes kancsóba tavasszal talán majd hóvirágot tesznek, a kannába pedig jövő karácsonyra újra jácinthagyma kerül, hogy illatával visszahozza az első közös reggelik emlékét…

Igen, keresnünk kell mindenütt magunk körül a szépséget, megőrizni, megbecsülni örökségünket. Ahogy Ferenc pápa írja:

„Ha mély motivációk által vezetve valamit újra felhasználunk ahelyett, hogy gyorsan kidobnánk, az olyan szeretetcselekedet lehet, amely belső méltóságunkat fejezi ki.

Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek az erőfeszítések nem változtatják meg a világot. Az ilyen tettek valami olyan jót terjesztenek a társadalomban, amely mindig több gyümölcsöt terem annál, mint amennyit észlelhetünk, mert olyan jót hoznak létre e földön, amely mindig – ha olykor láthatatlanul is – igyekszik tovaterjedni. Továbbá az ilyesfajta magatartásformák kialakítása visszaadja saját méltóságunk érzését, nagyobb egzisztenciális mélységhez vezet, és lehetővé teszi annak megtapasztalását, hogy van értelme vándorlásunknak e világon.” (Ferenc pápa: Laudato si’ 211–212)

Ilyenkor, a karácsony és vízkereszt közötti csöndes téli napokban a mesék is könnyebben valósággá válnak. És talán a hívő emberi lélek törékeny cserépedényében is új élet támad, élet és erő, hogy befogadja és táplálja a szolgáló szeretet titokzatos virágát…

Szöveg és fotó: Lechner Judit