A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal hálát adunk, hogy itt, Magyarországon van kenyér, amit ehetünk, még ha az aszály a mi életünkben is látható, sőt félelmetes módon jelen van.

A hírek szerint megint lesz itthon elegendő hazai kenyérgabona a következő esztendőre. Évtizedek óta így van már Magyarországon, megszoktuk, minden augusztusban ezt halljuk, és talán bele se gondolunk, hogy szerte a világon ez ma már nem is annyira természetes… Igaz, bizonyára drágább is lesz a kenyér, de talán éppen ezért újra jobban értékeljük, és megbecsüljük még akkor is, ha már nem egészen friss, kicsit megszikkadt.

De ha az alföldi kukoricatáblák siralmas állapotára, a száradó napraforgóra tekintünk, mély aggodalom tölti el a szívünket. „Uram, hozzád kiáltok, mert megemésztette a tűz a puszta legelőit, fölperzselte a láng a mező minden fáját. Hozzád kiáltanak a mező vadjai is, mert kiszáradtak a víz forrásai, és megemésztette a tűz a puszta legelőit.” (Jo 1,19)

Az aszály hatalmas károkat okoz idén a mezőgazdaságban, és nem is sejtjük, mi lesz jövőre. Ez most egy félelmetes folyamat kezdete, valóban az éghajlat visszafordíthatatlan változása, vagy csak egy kivételesen rossz esztendő?

Az alkalmazkodás lehetőségeit keressük, termesszünk más fajtákat, olyan növényeket, melyek jobban elviselik a szárazságot, a nyári forróságot, a késő tavaszi fagyokat? Becsüljük meg jobban a tavaszi áradások ajándékát, és a kizsigerelt szántóföldek egy részét adjuk vissza a hagyományos vízgazdálkodásnak, legelőt, ártéri gyümölcsöst, galériaerdőket telepítsünk újra a folyók mentén? Sürgető kérdések, de mi lenne a jó válasz?

Azért ha figyelmesen szemlélődve járjuk a természetet, feltűnik, hogy az őshonos növények, természetes erdők, cserjések nem sínylik meg annyira a szárazságot, mint a kertek, szántóföldek kultúrnövényei. A kertek májusi üde szépsége, gazdagsága valóban szinte megsemmisült az utóbbi hetek forróságában, de mégis, mennyi apró túlélőt látunk mindenfelé! És ha gondolatban számba vesszük a tavasz, a kora nyár eddigi csodálatos ajándékait, a salátákat, a hagymákat, az epret, málnát, ribizlit, a bőséges idei baracktermést, a ragyogó kora nyári virágokat, illatos levendulákat, az első gondolat mégis a hálaadásé…

Ezért aztán, amikor döbbent részvéttel nézünk szét a szárazságtól szenvedő kertben, fel kell tennünk a kérdést:

Mit tehetek most én, hogyan segíthetek a szomjazó rovarvilágnak, a madaraknak, és a cserepesre száradt termőföld milliárdnyi apró, szabad szemmel láthatatlan lakójának?

Az első gondolat persze az öntözés, de milyen mértékben használhatunk erre ivóvizet? Hiszen a háztetőről gyűjtött csapadékvíz már hetek óta elfogyott. A víz megtartásán is kellene fáradozni, és erre még a kertben is nagyon sok lehetőségünk van. A talajtakarás mellett még az is segít, ha nem vágjuk rövidre a füvet, meghagyjuk az elvirágzott évelő virágokat, megbékélünk a száradó, sárguló levelek látványával. Még azt a kevés hajnali harmatot is megőrizhetjük így, ami hűvös éjszakákon kicsapódik a növényeken! A kert rejtőzködő, csillogó ékszerei, a fürge gyíkok is könnyebben találnak járható ösvényeket így, mint a csupasz földön.

A madáritatókról sem feledkezhetünk meg, ez most valóban a túlélést jelenti a környékbeli rigóknak, cinegéknek, az egyre fogyatkozó verébhadnak. Sokat tűrő, igénytelen vadvirágaink jelentik az utolsó csepp táplálékot a túléléshez a rovarvilágnak. A vadmurok még ebben a forróságban is egymás után hozza a hófehér virágernyőket, igaz, jóval kisebbeket, mint más, szerencsésebb esztendőkben, de azért a termésérlelés nem marad el, a száraz, cserepes talaj repedéseiben már gyűlnek a következő évekre szánt magok. Hogy milyen gazdag ez a készlet már más növényfajokban is, az majd jövőre egy csöndes, áztató tavaszi eső után derül ki, amikor reményeink szerint újra zöld szőnyeg borítja a most még olyan vigasztalanul kopár földet.

Az is szomorú látvány, ahogy a mogyoróbokrok, a diófák, a platán száraz leveleket hullatnak már nyár közepén a kisárgult fűre. A fák így csökkentik a lombozat párologtató felületét, miközben gondosan őrzik a jövendőnek a rügyekbe rejtett életet. A törékennyé száradt levelek pedig lassan elbomlanak, visszakerülnek az örök körforgásba.

A fák tehát az éltető víz hiányára „fogyasztásuk” radikális visszafogásával válaszolnak.

És mi, az öntudatra ébredt emberek, a teremtés koronái? Látva a riasztó jeleket, az éghajlatváltozást, az energiaválságot, tudunk-e fenntarthatatlanul pazarló életformánkon változtatni? Lemondással, nélkülözéssel teli, szürke napok következnek most, vagy lehet másként is megélni a mára már kényszerű korlátozásokat?

Ferenc pápa gondolataiból még valami halvány reménységet is meríthetünk: „A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító. Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.

Valójában azok élveznek és élnek meg jobban minden pillanatot, akik felhagytak azzal, hogy innen-onnan csipegessenek, hogy mindig olyasmit keressenek, amijük nincs. Az ilyenek megtapasztalják, mit jelent értékelni minden egyes személyt és minden dolgot, megtanulnak kapcsolatba lépni a legegyszerűbb valósággal is, és tudnak örülni neki.

Így képesek csökkenteni a kielégítetlen igényeket, korlátozni a fáradtságot és a megszállottságot. Lehetséges az, hogy kevésre legyen szükségünk és nagyon éljünk, főképp akkor, ha képesek vagyunk megtanulni, hogy más dolgokban leljük örömünket; ha megelégedést találunk a testvéreinkkel való találkozásokban, a szolgálatban, karizmáink kibontakoztatásában, a zenében, a művészetben, a természettel való kapcsolatban, az imádságban. A boldogság megkívánja, hogy korlátozni tudjuk bizonyos igényeinket, melyek elkábítanak minket, és így készek legyünk az élet kínálta sokféle lehetőség megragadására.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 223)

Tanulni, tapasztalni, igényeinket korlátozni? Mennyire más ez a jövőkép, mint amit a fogyasztói társadalom hirdet, az örökös növekedés, terjeszkedés ideája… embert próbáló idők következnek.

Szöveg és kép: Lechner Judit