Hívő emberként hogyan készülhetünk fel az életünket alapjaiban érintő környezeti változásokra? Mit tehet az egyház a megváltozott helyzetben? Az emberek hamis reményeiről és a lelkipásztorkodás lehetőségeiről is beszélt a Magyar Kurír szerkesztőségének Nobilis Márió, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója.

– Hogyan lehetne összefoglalni azokat a folyamatokat, melyek világunkat a válság felé sodorják, és az emberek mennyire veszik komolyan ezeket a mindannyiunk jövőjét érintő előrejelzéseket?
– Egyre gyakrabban hallani prognózisokat – amelyeket egyre pontosabbnak és megbízhatóbbnak lehet tekinteni – arról, hogy a jelenlegi technikai civilizáció – főleg energetikai – alapjai egyáltalán nem olyan stabilak, mint azt eddig képzeltük. Túlságosan is a kőolajszármazékokra és a fosszilis energiahordozókból kinyert olcsó villamosenergiára építettük, és erre alapozva tartjuk fenn a nyugati világ életformáját. Reális és komoly számítások alapján ennek már vége, a kitermelés a csúcsot elérte és már csökkenőben van. Ez komolyabb és mélyrehatóbb változásokat fog okozni életkörülményeink terén, mint ahogy azt az emberek gondolják, és hamarabb, mint ahogy azt az emberek gondolják. Túlságosan magától értetődőnek tartjuk a technikára alapozott jelenlegi kényelmi szintünket – pedig mindez könnyen összeomolhat, ahogy a nagy ellátórendszerek, például a vízellátás, az egészségügy és hasonlók is veszélybe kerülhetnek. Ezek reális aggodalmak, amelyekkel foglalkozni kell. Vannak, akik azt mondják, hogy ne beszéljünk ilyesmiről, mert nem szabad az embereket ijesztgetni; azonban egyrészt már nincs idő a finomkodásra és a fokozatos adagolásra, mert lehet, hogy az utolsó óra 59. percében vagyunk, másrészt pedig tapasztalataim szerint – főleg a fiatalok körében – ezek a gondolatok csak az első pillanatban okoznak aggodalmat, de aztán sokkal inkább aktivizálják, mintsem lebénítanák őket.

– Hogyan készülhet fel a jövőre a hívő ember?
– Bizonyos szinten ugyanúgy, mint mindenki más, de egy biztos: egymagában nem tud jól készülni. Az emberiségnek, vagy ha szűkebb értelemben vesszük, az egész országnak, a társadalomnak együtt kell készülnie. Az egyik eszköz a kezünkben az önkorlátozás, vagyis hogy önként lemondunk arról, hogy többet használjunk fel a világból, mint amennyi abból nekünk igazságosan jut. Másrészt megváltozott szemléletmóddal kell viszonyulnunk a világhoz: globálisan kell néznünk az emberi tevékenységek egymásra hatását, tetteink és döntéseink következményeit, és nem elég csak saját pillanatnyi szempontjainkat figyelembe venni. Ugyanakkor lokálisan is nézzük a világot: észre kell vennünk, mi az, amit helyben el tudunk érni, és nincs szükség arra, hogy messzire menjünk érte. Sokkal jobban oda kell figyelnünk egymásra, kapcsolatainkra és közösségeinkre, és meg kell vizsgálnunk, hogyan tudunk összefogni másokkal, és hogyan tudunk az ő szempontjaikat is figyelembe véve élni. Ezek általános feladatok, amelyeket minél több embernek el kellene kezdeni. Keresztényként ehhez sokat hozzáadhatunk. Az önkorlátozás például kétségbeejtő szó lehet sokak számára, és esetleg igazságtalannak érezhetik, hogy ha az előző generációknak nem kellett magukat korlátozni – kellett volna persze, de nem tették –, akkor nekünk most miért kell. Mi keresztények viszont ismerjük a böjt fogalmát, nekünk az önkorlátozás nem feltétlenül kudarc és tragédia. A szemléletváltozás szükségességéhez pedig azt tehetjük hozzá: mi ezt ismerjük, ez a metanoia, amit megtérésnek fordítunk, s eredetileg azt jelenti: megváltoztatni a gondolkodásmódot. A kapcsolatokra, közösségekre és a szolidaritásra való odafigyelés kapcsán elmondhatjuk: ez is ismerős számunkra, hiszen egyházunk a közösségek közössége, mi eredendően is ezt akarjuk építeni. A keresztények sajátosan ezeket az értelmező, értelemadó szempontokat tudják hozzáadni a környezeti problémák megoldásához, mondhatjuk úgy is: képesek mélyebben megragadni ezeket a kérdéseket. Ha a keresztény az evangéliumot komolyan véve él, akkor ezek a tulajdonságok, szemléletmódok tulajdonképpen automatikusan megszületnének az evangéliumi életformából. De a mostani helyzetben nem elég várni erre a megszületésre: kiemelt figyelmet kell szentelni nekik. Meg kell tanulnunk újra szabadnak lenni a ma oly erősnek tűnő „metavilágtól", hogy ne csak akkor lássuk értelmesnek és élhetőnek az életet, ha technikai eszközök vesznek minket körül, és ne essünk kétségbe, ha nem vagy korlátozottan áll rendelkezésünkre áram, hűtőgép, repülőgép és hasonlók.

– A ránk váró mélyreható változások közepette milyen szerepe lesz az egyháznak és a lelkipásztoroknak?
– Az egyház Magyarországon is tett már egy fontos lépést ezen a téren, amikor tavaly novemberben megjelentette Felelősségünk a teremtett világért című körlevelét. Ezzel is arra akar ösztönözni, hogy ébredjünk felelősségünk tudatára. Az egyháznak egyébként alapvetően nem kell mást tennie, mint eddig, hiszen, ahogy mondtuk, az evangéliumi élet értékeiből szinte maguktól következnek azok a tennivalók, amelyeket már csak a világ iránti szeretetünkből fakadóan is meg kell tennünk, s ez az, amit más szóval környezetvédelemnek vagy teremtésvédelemnek mondhatunk. Tény, hogy az egyház eddig ezt a feladatát nem annyira helyezte a középpontba –most jobban ki kell domborítanunk. Egyrészt azért, mert eddig nem tettük elég határozottan, másrészt azért, mert a világnak, a többi embernek erről valamiképpen tanúságot kell tennünk. Ha az emberek elbizonytalanodnak és a kedvüket is elveszítik, hogy érdemes-e még egyáltalán küzdeni, van-e még értelme az emberi tevékenységnek, vagy működni fognak-e a társadalom struktúrái, akkor az egyháznak ott kell lennie, hogy – mint a közösségek hálózata – felkínálja a szolgálatát az embereknek és bátorítsa őket, illetve Isten szeretetére épülő közösségi hálózatába be tudja fogadni őket. Nem tudjuk, hogy az emberi társadalom bizonyos struktúrái a jövőben mennyire lesznek stabilak és hatékonyak. Ami azonban Istenre épül, az biztosan erősebb és jobban képes megmaradni. Ha tehát egyházi szervezeteinket, plébániaközösségeinket, egyéb közösségeket még komolyabban vesszük, lényegüket valóságosabban megéljük, akkor ezzel a világnak is szolgálatot teszünk: mintát kínálunk fel és adott esetben konkrét kapaszkodót, fogódzót nyújtunk számukra. A lelkipásztorkodásban illetve hitoktatásban e téren sokat segíthet a körlevélhez kapcsolódó három segédanyag, illetve az ennek kapcsán útjára indult honlap (teremtesvedelem.hu).

– Hogyan tekint az egyház a teremtésre, a teremtett világra?
– Szentírási alapon az Egyház a teremtésben elsősorban Isten szeretetének kifejeződését látja. A világ önmagában, teremtett létéből fakadóan jó, és a szeretetre épül. A Teremtés könyvében és a Zsoltárokban különösen is kidomborodik, hogy Isten szeretetből hozta létre a világot. A Jézus megtestesülésébe és feltámadásába vetett hitünk pedig magában foglalja azt a gondolatot, hogy ha Isten annyira fontosnak tartotta a teremtést, hogy abban ő maga is megtestesült – vagyis Jézus Krisztus mint ember megszületett, meghalt és feltámadt, feltámadásával a teremtést Istenbe emelte, s elővételezve megjelenítette azt, ami az idők végén az egész világra vár, a feltámadást – akkor a világnak nagy méltósága és értéke van. Mondhatjuk úgy is, hogy Isten maga tesz tanúságot amellett, hogy értékesnek tartja a világot. A kereszténynek tehát elsősorban azért kell nagyon szeretnie a világot, mert Isten szereti azt, és úgy kell szeretnie a világot, ahogyan Isten szereti azt. Keresztény szemmel a világnak nem abszolút önértéke, hanem egy Isten szeretetéből következő, relatív, de nagy értéke van.

– Az egyház eddig is hirdette magáról, hogy közösség, de a jövőben még inkább szükség lesz a közösségekre. Hogyan lehet őket megerősíteni? Más módszerekre van szükség?
– Ez inkább folyamatként fogható fel. Maga az egyház is egy hosszú folyamat során ismerte fel, mennyire fontos saját közösségi, kommunió-jellege. A közösségi valóság elismertsége és fontossága az egyházban a II. Vatikáni Zsinat óta erősödő folyamatként mutatkozik meg, amit tovább kell élénkíteni. A hétköznapi keresztény embereknek is intenzívebben kell majd megélniük ezt a közösséget. Régen egy faluközösség sokkal inkább összetartó, egymást ismerő, egymásra hagyatkozó, egymást támogató emberek csoportja volt, és a maga természetes módján a templom köré szerveződött. A városiasodás folyamatában azonban a közösségek meggyengültek, elveszítették erejük egy részét. A jövőben azonban lehet, hogy falusi jellegű, vagy egész konkrétan falun élő, falusi közösségeket kell segítenünk újra létrejönni. Számolhatunk ugyanis azzal, hogy az emberek a városokból újra elindulnak a falvak felé, és a falvak szerepe újra felértékelődik. A közeljövőben valószínűleg növekedni fog a viszonylag kis létszámú, önfenntartásra berendezkedő közösségi hálózatok szerepe. Az emberek helyben termelik meg és cserélik ki a javakat. Ez az egyházon belül azt jelenti, hogy egész más képet mutathat majd falvaink helyzete. Most sokszor azt látjuk, hogy ezeken a helyeken az egyházközség szinte kiürül, a templomban már alig van valaki. Fel kell azonban készülni lelkipásztorilag is arra, hogy az esetleg megforduló folyamat nem azt fogja jelenteni, hogy a régi falusi lakosság egyszer csak újra ott lesz a templomokban, egyházközségekben. Inkább gyökeresen új helyzet állhat elő, amelynek lényege, hogy olyanok jelennek meg a falvakban, akik céltudatosan a városon kívül akarnak letelepedni, és ott összetartó, kereszténységében is tudatos rétegként jelennek meg. Az ő megszólításuk más lelkipásztori hozzáállást igényel, hiszen bizonyos dolgokat eleve magukkal hoznak a megújult, személyesebb, tudatosabb vallásosságból, s ezek ötvöződni fognak a régebbi, falusias, népi vallásosság-modellel. A falusi lelkipásztoroknak ebben az esetben komoly feladata lesz a falun megjelenő különböző rétegek integrálása és kapcsolatteremtésük segítése.

– Ahhoz, hogy a válságot túléljük, felfogásunk gyökeres megváltoztatására van szükség. Ez azonban nem megy egyik pillanatról a másikra. Hogyan lehet ehhez hozzáfogni?
– Végig kell gondolni, mire építjük az életünket. Őszintén és mélyenszántóan át kell gondolnunk, hogy mi az a háttér, alap vagy szolgáltatás, ami ha eltűnne az életünkből, akkor nagyon bizonytalannak vagy kétségbeesettnek éreznénk magunkat. Aztán meg kell vizsgálni, hogy ezek valóban olyan nagyon fontosak-e. Fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mire szeretnénk építeni az életünket egyrészt lelki értelemben, másrészt a hétköznapi élet szintjén – a kettő persze sokszor összekapcsolódik. Ha tehát valaki úgy érzi, hogy gépek, technikai eszközök nélkül szinte fenntarthatatlanná válik az élete, akkor ezzel szemben ott áll a felismerés, hogy Isten gondviselésében mindig bízhatok, s ezzel a felismeréssel Isten arra akar indítani, hogy az életünk ne függjön annyira ennek a világnak a dolgaitól. Azt is át kell gondolnunk egyénileg, hogy mit tekintünk magától értetődőnek és mit akarunk megőrizni. Sokan úgy gondolkodnak, hogy persze, persze, vannak ezek az ökológiai problémák, de majd biztos megoldódnak valahogy…

– Hamis reményeink vannak?
– Annak kell neveznünk őket. Olyasmikben szoktunk reménykedni, hogy „majd a gazdaság megoldja", vagy „majd a politika megoldja", vagy „majd a tudósok megoldják", vagy „majd Isten nem engedi meg". Mind a négyről könnyen bebizonyítható, hogy hamis vélekedés. Az első kettőt már nagyjából kezdik az emberek belátni: a gazdasági válság kapcsán csúfos kudarcot vallott az első reménykedés, mert a piac önmagától semmit nem old meg. A politikáról is egyre inkább bebizonyosodik, hogy jelenlegi formájában a válsággal kapcsolatban nincs működőképes megoldási modellje. A tudósoktól remélni a megoldást azért önellentmondás, mert éppen ők mondják a legrégebb óta leghangosabban, hogy az ember jelenlegi életformája nem fenntartható. Az pedig, hogy Isten majd nem engedi meg? Isten megengedte Jeruzsálem pusztulását is, amikor a nép vakmerően abban reménykedett, hogy az Úr úgysem fogja megengedni, hogy az ő városa elpusztuljon. Hát megengedte, s a nép mehetett 70 évre fogságba. Aztán Isten újraindította népe történetét, visszatérhettek a fogságból, de a hamis reményeknek ezzel vége volt... Isten nem véd meg minket saját felelőtlenségünk és szűklátókörűségünk következményeitől. Ezért nagyon meg kell vizsgálni, hogy miben bízunk és mi tartható fenn. A hamis remények mellett további gond, hogy sokan úgy gondolkodnak: majd a technikai fejlődés felkínál olyan újabb módszereket, melyekkel kiválthatjuk a jelenlegi technológiákat, több megújuló energiaforrást használunk stb. De ezt a reményt is az az alapvető szándék táplálja, hogy az új energiaforrásokkal pont ugyanezt a nem fenntartható életformát tegyük fenntarthatóvá. Vagyis hogy ugyanígy lehessen röpködni repülőgépekkel, akár kontinensek között is, ugyanígy lehessen közlekedni és kereskedelmet folytatni, és mindenféle árukat cserélgetni a világban, ahogyan most – holott éppen ez az, ami nem fenntartható. Már számos példa van rá, hogy az ember próbál valami új technikát kitalálni, kiváltani egy környezetszennyező technikát egy kevésbé környezetszennyezővel, de egy idő után bebizonyosodik, hogy valami miatt az sem problémamentes, az sem környezetbarát, és végső soron az sem fenntartható. Elsősorban tehát a jelenlegi életmódunkhoz való ragaszkodást kellene kiiktatni gondolkodásunkból, hiszen ez az, ami nem fenntartható, és nem is erkölcsös, ha azt nézzük, hogy ehhez az életmódhoz mennyit használunk fel a világ javaiból, s a Föld más részein élőknek emiatt mennyivel kevesebb jut.

– Lelkipásztorként milyen tapasztalatai vannak, mennyire vannak tudatában az emberek a környezeti kérdéseknek? Van-e valamilyen sajátos tanulsága mindezeknek a lelkipásztorkodás számára?
– Azt tapasztaltam, hogy az emberek tényszerűen viszonylag keveset tudnak, sokszor bizonytalanok abban, hogy kinek is van igaza. Hallottak már sok mindent, de nem tudják, mennyire komoly a dolog és kinek kell hinni. Viszont nagyon érdeklődnek. Az éghajlatváltozásról egyre többet hallanak, egyre jobban érzik a saját bőrükön, hogy valami tényleg nincs rendben az éghajlattal, és kezdik keresni az okokat. Most már biztosan kimondhatjuk, hogy az éghajlatváltozásnak döntő részben az emberi tevékenység a kiváltó oka. Említettük, hogy fogytán vannak az energiahordozók, ám nemcsak hogy fogytán vannak, hanem a felhasználásuk alapvetően káros is a környezetre, s az üvegházhatású gázok kibocsátása visszafordíthatatlan vagy nagyon nehezen kezelhető folyamatokat indított már be. Ugyanígy probléma a szeméttermelés, ami nem lebomló hulladékok elképesztő mennyiségével szennyezi a földet, vagy az élelmiszer-tömegtermelés hozadékaként a különféle vegyi anyagok feldúsulása az élőrendszerekben, s magában az emberi szervezetben. Lassan kezdjük látni, hogy ennek milyen hatásai jelentkeznek. Ezeket az emberek egyre jobban kezdik érteni, tudni, megismerni. Persze jellemzőek a tévedések, a hamis vélekedések, a túlzások és alábecsülések is, de úgy érzem, hogy a téma ma már sokkal jobban érdekli az embereket. A következő generációk pedig még sokkal inkább ezek tudatában fognak élni. Azok a gyerekek, akik most nőnek fel körülöttünk, később már sokkal inkább erre való tekintettel fogják meghozni döntéseiket, legalábbis sokkal többen fognak közülük erre figyelni. S ha valaki hatást akar rájuk gyakorolni, vezetni akarja őket – legyen az politikus vagy épp az egyház képviselője –, annak az alapján fogják lemérni a hitelességét, hogy a környezettel szemben felelős módon cselekszik-e. S ha igen, akkor van esély, hogy mást is elhisznek neki. Ha meg nem, akkor hiába mondja a legszebb dolgokat, hiába beszél Istenről, hiába mond szép, vallásos dolgokat, nem lesz érdekes, mert a szemükben nem hiteles ember. Úgy gondolom, előbb-utóbb felnő egy generáció, melynek számára a környezet iránti felelősség jelenti majd a hitelességi mércét. S ha az egyház továbbra is evangelizálni akar, ezt figyelembe kell vennie – de miért is ne venné, ha alapvetően olyan igazságokról van szó, melyek sajátos üzenetével teljes összhangban vannak?

Horánszky Anna/Magyar Kurír