Az emberi társadalom családokból épül fel, családok nélkül nem létezhetne emberi társadalom. A családnak a világban betöltött elsődleges szerepét mutatja az is, hogy Jézus az emberi történelembe való belépése színteréül a családot választotta. Harminc évig a názáreti családban élt, „növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.” (Lk 2, 40). Emberi fejlődését, tapasztalatait és ismereteit az emberi valóságról meghatározta a názáreti családi környezet. Az Atyával való legbensőbb egysége, a Vele való állandó és közvetlen párbeszéde (lásd pl. Mt 14,23; Mk 1,35; Mk. 6,45; Lk 5,16; Lk, 6,12) pedig isteni bölcsességgel töltötte el.

 

Jézus belépett az emberi létezés drámájába, végigjárta azt a legvégső mélységéig. Belebocsátkozott az emberi létezés testi-lelki fenyegetettségébe és veszélyeztetettségébe, sőt „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15).

 

A mai embert, napjaink családjait is a kísértések sorozata éri. A keresztény ember és család a kísértések legyőzéséhez abból is erőt meríthet, hogy Jézus megkísértésekor legyőzte a kísértőt, és ment maradt a bűntől. XVI. Benedek pápa figyelmeztet Názáreti Jézus c. könyvében: A kísértő sokféle alakban arra akarja Jézust (és a mai embert is) rávenni, hogy Istent másodrangúként vagy egyenesen feleslegesként és zavaró tényezőként szorítsa háttérbe, az előtérbe azok a dolgok kerüljenek, amelyek az életben sürgetőbb jelentőségűnek látszanak. Isten mellőzésével „hozzuk rendbe” a világot, csak a saját teljesítményünkre építsünk, a világnak csak a politikai és az anyagi realitásait ismerjük el valóságként, Istent pedig, mint illúziót állítsuk félre. A kísértő látszólag a jobb, a reálisabb, az eredménnyel kecsegtetőbb utat mutatja nekünk: hagyjunk fel végre az ábrándokkal, és szenteljük magunkat cselekvően a világ „jobbá” tételének; a világ számunkra akkor lesz „jó”, ha maradéktalanul jóllakhatunk, ha sokat birtokolhatunk, és ha hatalmunkat semmi sem korlátozza. Isten dolgait ezzel szemben irreálisnak tűnteti fel: mint egy másodlagos világot, amelyre tulajdonképpen nincs is szükség. (vö. Lk 4, 1-13)

 

 

Korunkban nagy a kísértés, hogy az egész életre szóló hűségben megélt házasság helyett az alkalmi, a jelen pillanatban kellemes párkapcsolatot válasszuk. Látszólag könnyebb kölcsönös elkötelezettség nélküli párkapcsolatban élni, „élvezni” az életet, nem vállalni „felesleges” felelősséget gyerekekért, idősödő családtagokért, egyáltalán másokért. A kísértő azt sugallja, hogy jogunk van jól élni és mindent a saját egyéni javunkra kihasználni; a jólétet magunknak kell megteremtenünk, csak magunkra számíthatunk, nem várhatunk segítséget sem másoktól, sem Istentől – ha egyáltalán létezik –, ne is hallgassunk tehát azokra, akik természetfeletti valóságokról ábrándoznak. Elegendő csak a házasság és a család körüli jogi és gazdasági szabályozás jelenlegi tendenciáira utalnunk, ezek ma Európában és a világban többnyire a kísértő logikáját követik.

 

Aki az éhes embert arra biztatja, hogy ugyancsak éhes családjának bármi áron szerezzen kenyeret, látszólag valami jó irányába akarja terelni: ha majd jóllaktatok, akkor foglalkozzatok magasabb rendű értékekkel. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (Mt 4, 4) – válaszolja Jézus a kísértőnek. Ha a családok nem élnek Isten igéjével, azaz nincs bennük szeretet, szolidaritás, az igazra, a jóra és szépre törekvés, hiába van gazdagon megrakott asztaluk, békétlenek és boldogtalanok lesznek. Az a társadalom, amely ilyen, csak a pillanatnyi jólét és élvezet bűvöletében élő családokból épül, előbb-utóbb összeomlik. Éppen ezért az egész társadalom érdeke, hogy minden családnak jusson elegendő kenyér. Globalizálódó világunkban egyre sürgetőbb, hogy a családon belüli és a családok közötti szolidaritás határai egyre tágabbak, szélesebbek legyenek.

 

A fogyasztói társadalmak azt hirdetik, hogy ha az emberek mindent megszereznek, amit a piac kínál, akkor boldogok lesznek. A reklámok boldogan mosolygó családokat mutatnak, amint egy új gépet, tisztítószert, vagy bútort vesznek használatba. Amit eddig nehéz, fárasztó munkával érhettek csak el, azt most az új csodaszer játszva megoldja: tehát vásárolni, fogyasztani, a régi elavultat eldobni! Sajnos ehhez sok pénz kell, sokat kell tehát dolgozni, a családtagok pedig ritkán érnek rá egymással beszélgetni, egymás gondját-baját megtárgyalni, a többiek életébe bekapcsolódni. A kísértő pedig elérte célját: Isten helyére az aranyborjú került. Az ilyen családokra épülő társadalom jövője reménytelen.

 

Minden társadalomban fontos szerepe van a hierarchiának, a vezetők és vezetettek egymáshoz való viszonyának. A kísértő arra buzdít, hogy kerítsünk minél többet hatalmunkba, minél nagyobb területen, minél több emberrel szemben érvényesüljön a mi akaratunk. Milyen egyszerű: mi jól tudjuk, hogy mi szolgál a család, a közösség, az állam javára, ha mi diktálunk, mindenki jól jár. Legfőképpen mi magunk, mert ha mi vagyunk felül, nekünk senki nem árthat. A keresztény ember alapállása azonban ezzel ellentétes: naponta (többször is) elmondja: „Mi Atyánk, legyen meg a Te akaratod!” A világ birodalmai pedig, amelyeket a sátán annak idején megmutatott az Úrnak, mind elpusztultak. Krisztus fényessége, szeretetének alázatos és szenvedni kész ragyogása nem pusztult el, és nem is fog soha.

 

 

Az önző, a saját érdekét néző, saját erejére és találékonyságára építő embert a hatalom, az élvezet és a pénz utáni vágy hajtja, ebből versengés, bizalmatlanság és dicsvágy lesz.

 

Ha mindenki hatalomra tör, minden ember mindenkinek ellenségévé válik, a családok széthullanak, a társadalom élhetetlen, atomizált lesz. Ha mindenki többet akar birtokolni, akkor lesznek, akiknek kevesebb jut, mert a versengés következtében óhatatlanul lesznek vesztesek; ezek kiesése a társadalom egészének veszteség. A családoknak egyenként és összességükben is az szolgál javára, ha egymást segítik, támogatják, azaz szolidárisak egymással és a társadalomban is érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. Ha a családon belül és a családok között is a mozgató erő a szeretet, a boldoggá tenni akarás, akkor a társadalom is az emberek javát fogja szolgálni.

 

A nyugati civilizáció megteremtette a történelem első Isten nélküli kultúráját, úgy látszik, mintha Isten háttérbe szorult volna. A társadalom csak a politikai és az anyagi realitásokat ismeri el valóságként, Istent pedig mint illúziót félre állította. Ne feledjük azonban, hogy Jézus Krisztus nem a világbékét, mindenki jólétét, egy igazán jó, tejjel-mézzel folyó világot hozni jött el, hanem elhozta közénk Istent. Rajtunk áll, hogy befogadjuk-e.

 

 

Bíró László 

a MKPK családreferens püspöke 

a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke