Bevezetésül: Adj, Urunk, bátorságot, hogy kereszthordozásodat követve mi is elmerüljünk veled a teremtés szeretetében, és eljussunk veled a szenvedésen át a feltámadásra! Aki élsz, szeretsz minket és uralkodsz mindörökkön örökké. Ámen.

1. Pilátus halálra ítéli Jézust

Pilátus tudja, hogy igazságtalanul ítél, nincs jogalapja arra, hogy Jézust keresztre feszíttesse. Mégis megteszi önzésből, kényelemből, érdekből. Viselkedése, szavai elárulják, hogy tisztában van az ellentmondással. Még sincs ereje, bátorsága változtatni, az igazság mellett dönteni, igazságosnak lenni. Foglyává vált önzésének és a hatalomnak, amelyről pedig Jézus azt mondja neki: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked.”

A teremtésben – az értelem ajándéka által, „teremtett társ-teremtőként” – mi emberek „onnan felülről” hatalmat kaptunk a többi teremtmények felett. Ez azonban nem teszi jogossá az önző, zsarnoki viselkedést teremtménytársainkkal szemben. Kényelemből, érdekből, az erő logikája szerint mégis megtesszük, amiről pedig tudjuk, hogy nem kellene, mert nem felelős cselekvés, és nem Isten szeretetét közvetíti a többi teremtmények felé. Viselkedésünkből, ökológiai aggódásunkból látszik, hogy tisztában vagyunk ezzel az ellentmondással. Az értelem, a tudomány világosan be is mutatja, miben állnak hibáink és miben kellene változtatnunk. A hit is ösztönöz, hogy a Teremtőhöz akarjunk hasonlítani tetteinkben. Mégis: mintha foglyává váltunk volna önzésünknek és hatalmunknak.

Nyisd ki szemünket, Urunk, hogy felismerjük az igazságot, és adj bátorságot a tettekhez és a lemondásokhoz, amelyek annak érvényre juttatásához szükségesek!

2. Jézus vállára veszi a keresztet

Jézusban Isten vállalta a teremtettséget, annak minden korlátozottságával, szenvedésével együtt. Nem csak vállára, de egyenesen önmagába vette emberségünket, sőt: testi mivoltunkat. A megtestesülés által nem csupán az emberrel egyesült, nem csak szellemi szinten lett társunkká: azzal, hogy emberi testet öltött, az összes anyagi teremtménnyel egyfajta sorsközösséget vállalt. Nem magától értetődő ez Istentől, aki akkor is igaz és tökéletes lenne, ha megmaradna a maga végtelen távolságában a teremtéstől. De ő nemcsak fönséges és mindenható, hanem ő a Szeretet. Ezért mégis mindig közelebb akar jönni teremtményeihez, mindig érezhetőbben ki akarja fejezni, hogy velünk van. Amikor Jézus földi útja végén a keresztfát is vállára vette, ennek a hozzánk közeledő isteni szeretetnek hatalmas, lélegzetelállító és kinyilatkoztatást közvetítő lépését tette meg.

Vajon hálásak vagyunk-e Istennek ezért a felfoghatatlan közelségéért? És kifejezzük-e hálánkat a többi teremtmények nevében is, akik ezt nem tudják megtenni? De azon túl, hogy hálásak vagyunk Jézusnak: megértjük-e a tettében rejlő tanítást? Eszünkbe jut-e, hogy ő többször is mondta: mi emberek, az ő tanítványai legyünk olyanok, mint Isten, tegyük azt, amit ő, Jézus tett? Márpedig ha neki az a legfőbb vágya, hogy mindig közelebb legyen a szeretetben a teremtményekhez, akkor megfelel-e ennek a kinyilatkoztatásnak és jézusi parancsnak, ha mi viszont az ellenkező irányba fordulunk, ha magunkba zárkózunk, csak a saját érdekeinkre vagyunk tekintettel, és elutasítjuk a többi teremtményt?

Hálát adunk, Urunk, hogy válladra vetted teremtettségünk keresztjét, amit bűneink tesznek fájdalmassá! Add, hogy jó tanítványként irgalmadat eltanulva mi is szeretettel vállaljuk teremtményi mivoltunkat, és cselekvő, hiteles módon éljük meg a közösséget az egész teremtéssel!

3. Jézus először esik el

Ha nem lenne elég, hogy Jézus szinte egybeolvad a kereszttel, amelyet teremtményi végességünk és bűneink raktak rá, még a földre is zuhan a súly alatt. Utolsó, megváltó földi útján a Golgota felé ő nem elemelkedik a földtől, hanem ellenkezőleg: szinte belesimul abba. Az emelkedést csak a hegyre tartó út meredeksége jelenti számára – a vesztőhely felé, a városon kívülre. A talaj, a domborzat az, ami emeli őt, nem ő szakad el attól. Eggyé válik a földdel, amennyire csak ez lehetséges, minden vallási elképzelésen és minden emberi reménykedésen messze túl. Úgy vállalja sorsunkat, ahogyan az Farkas Árpád erdélyi költő Orra bukva az avaron című versében áll az emberről: „kövek köhögnek tüdején, / nyelvére agyagos sár / tapad, / hogy érezze, / ne csupán látva lássa / a földet, honnan vétetett / a fel-feltámadásra.” Jézus megcsókolja a földet, nem érzelmesen, de teljes, tudatos önátadással, eggyé válással, a szenvedés közepette.

Mi, emberek inkább talán menekülünk a Földdel való egységtől. Gyakran kevélyen felfelé nézünk, álomvilágunk távolába, és nem tekintünk a talajra, a földre, ahonnan vétettünk, és amely Isten ajándékából, az ő bámulatos teremtő elgondolása alapján az élők körforgását megtestesítve táplál bennünket és annyi más teremtményt. Tönkretesszük a talajt ahelyett, hogy tisztelnénk: kizsigereljük, félretoljuk, lebetonozzuk, elherdáljuk ahelyett, hogy mint könyvből kiolvasnánk belőle az életet szolgáló isteni szeretet-törvényt, és alázattal kibontakoztatnánk azt.

Tégy alázatossá minket, Urunk, hogy az „odafent valókra” irányuló figyelmet ne értsük félre. Ne kevélységre indítson minket a felfelé tekintés, hanem váljunk általa képessé felismerni szereteted alkotását a parányi lényekben és a világ csodálatos rendjében is, és óvjuk a magunk és egymás számra a talajt és magát a Földet, melyet életünk hordozójául adtál!

4. Jézus találkozik anyjával

Amikor Jézus ebben a fájdalmas pillanatban édesanyjára néz, az Istenember pillant az emberire úgy, mint anyjára. Az isteni Megváltó hálás az embernek, a teremtménynek azért, hogy szolgáló szeretettel, önmagát adva lehetővé tette számára azt, hogy magára vegye az emberséget, emberré váljon.

Mi, emberek viszont mintha időnként lealacsonyítónak találnánk úgy nézni a világra, mint Földanyára, akit Isten ajándékozott nekünk, hogy élhessünk. Tetteinkben sokszor nem lehet felfedezni a hálát iránta, mint a Teremtő ajándéka iránt. Pedig ha Krisztusnak nem volt lealacsonyító édesanyjára, a teremtményre így nézni, akkor nekünk, akik együtt Krisztus testét, az Anyaszentegyházat alkotjuk, ennek természetesnek kellene lennie.

Segíts, Urunk, úgy néznünk a teremtett világra az Anyaszentegyházban, mint Földanyára! Add, hogy hálásak legyünk a földi életért, ami által – így rendelted – az isteni életet is megkaphatjuk!

5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet

Simon nem önszántából lép oda Krisztushoz: a Szentírás azt mondja, hogy kényszerítették, hogy vigye Krisztus keresztjét. Abból azonban, hogy az evangélium említi a nevét, arra következtethetünk, hogy később valószínűleg Krisztus tanítványává lett: az első keresztény közösség ismerte őt, közéjük tartozhatott.

A teremtett világgal kapcsolatos bűneink, lelkiismeretlenségeink is sokszor másokat, vétlen embereket és más lényeket sújtanak. Gyakran mások hordozzák annak terhét, amit mi a teremtéssel szemben elkövetünk. Messzi kontinensek lakói szenvedik meg a talán csak kényelmünk érdekében elégetett üzemanyag okozta éghajlatváltozást; tájak, élőhelyek mennek tönkre, fajok pusztulnak ki, mert mi csak önmagunkra tekintettel élünk. És amikor így másokat, akár más földrészeken lakó embereket kényszerítünk arra – sokszor nem tudva semmit erről a hatásról –, hogy a mi kényelmünk, túlzó életformánk terheit viseljék, azzal nem ritkán keresztény testvéreink ellen is cselekszünk – hiszen sokan közülük is Krisztus tanítványainak közösségébe tartoznak.

Döbbents rá minket, Urunk, tetteink hatásaira, és add, hogy mértéktartó élettel csökkentsük a más emberekre és más teremtményekre háruló terheket szép teremtett világodban!

6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak

Veronika nevében a középkori hagyomány szerint ott van az „igazi ikon”, „igazi kép” jelentés, a kis, szinte jelentéktelen gesztusáért cserébe kapott ajándékra, Krisztusnak a kendőn megmaradt arcképére utalva. Jézus, ahogy a jeruzsálemi templomban a szegény asszony perselybe dobott két fillérjét, úgy Veronika apró gesztusát sem hagyja figyelmen kívül. Észreveszi és hálával viszonozza Veronika szeretetét.

Isten képe és hasonlatossága ott van a teremtésben, és elsősorban az ember küldetése, hogy tudatosan felragyogtassa azt. Egy kicsi elszánás, a jó irányába tett lépés, döntés is elég részünkről, hogy ez a kép felerősödjön, felnagyítódjon, láthatóvá váljon – ahogy Veronika kendőjén láthatóvá vált Krisztus arca.

A teremtés érdekében végzett cselekvésre is igaz ez. A kis gesztusoknak, a hétköznapi személyes döntéseknek komoly értéke van. Isten nem hagyja figyelmen kívül egyetlen erőfeszítésünket sem. És mivel a teremtésben már ott van Isten képe, ezért joggal bízhatunk benne, hogy arca minduntalan felragyog még a legnagyobb nehézségek és szenvedések közepette is, ha mi őt választjuk, ő pedig hozzáadja a mi emberi küzdelmünkhöz saját erejét. A teremtésvédelem azért reményteli, mert az emberi erőfeszítéseken túl számításba vesszük a teremtményeit szerető Isten cselekvését is.

Világosítsd meg látásunkat, Urunk, hogy felismerjük arcodat a teremtésben és önmagunkban, és ennek a felismerésnek erejével bátran vállaljuk a mindennapos kis döntéseket és lemondásokat is, hogy szereteted láthatóvá váljék a világban!

7. Jézus másodszor esik el

Sok jó szándék, biztató kezdeményezés jellemzi korunk ökológiai aggodalomban élő emberét. Sokan próbálnak egyénileg vagy csoportosan nagyobb harmóniában élni a természettel. Mégis, mintha ezek a próbálkozások minduntalan kudarcot vallanának, erejüket veszítenék. Számos környezetvédő válik keserűvé, kedvetlenné vagy frusztrálttá, amikor azt látja, hogy szinte semmi hatása nincs küszködéseinek. Minden korban felmerült a kérdés: van-e értelme az ember erőfeszítéseinek, ha látszólag a bűn, az erőszak és a halál győzedelmeskedik a jóság felett? Jóra törekszünk, mégis újra meg újra elesünk, kudarcot vallunk. Van így értelme a küszködésnek? A mai korban ennek a kérdésnek az egyik modern változata a környezeti törekvésekre vonatkozik.

A bűn számításba vétele nem hagyható ki a teremtéssel megélt viszonyunkból. Nem szabad úgy gondolnunk az emberre, mint aki saját erejéből képes felépíteni bármiféle jobb világot. Az eredeti bűn óta az ember esendő, és a gonoszság küzd a szeretet ellen. Jézus tudta ezt, és ismétlődő elesésével a keresztúton megmutatta, hogy ennek a törekvésnek is részese akar lenni, hogy győzelemre segítsen bennünket. Ő az, aki meg tudja adni a jóért vívott minden emberi küzdelem, így a teremtésvédelem sikerét is. Elsősorban azáltal, hogy bocsánatot hirdet bűneinkre, amelyek látszólag újra meg újra felülkerekednek rajtunk.

Irgalmazz, Urunk! Add, hogy belássuk bűntől sebzett voltunkat, és bizalommal mindig hozzád forduljunk bocsánatért és erőért minden küzdelemben, így a környezet- és teremtésvédelemben is!

8. Jézus szól a síró asszonyokhoz

Úgy tűnhet, a jeruzsálemi asszonyok együttéreznek a szenvedő Jézussal. Ő mégsem hagyja jóvá siránkozásukat, hanem erős szavakkal igyekszik ráébreszteni őket, hogy másra kellene törekedniük, másért kellene aggódniuk. Szép dolognak látszik az érzelmi nekibuzdulás, mégis félrevezethet, sőt eltorlaszolhatja a helyes cselekvés útját.

Mára már sok ember hallott a nyugati világban a környezeti problémákról, és gyakoriak a lelkes nekibuzdulások is: védjük a parkokat, ültessünk fákat, gondozzuk az állatokat...! Ám a lendületes kezdeményezések, nagy fellángolások mögött sokszor téves hozzáállás, elsietett helyzetértékelés, félreértett viszony áll a teremtéssel. A természetkedvelés nem azonos a felelős gondozással, a nekünk tetsző élőlények, például „házi kedvencek” ajnározása vagy épp a számunkra nem rokonszenvesek kiiktatása valójában nem teremtésvédelem.

„Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok” – mondja Jézus az asszonyoknak. Fel kell ismernünk, hogy személyesen érint minket a környezetpusztulás, és tehetünk is ellene, de nem áldozatok nélkül. Ha pedig „gyermekeinkre”, a jövő nemzedékekre is gondolunk, akkor megtettük az első lépést a távlatosabb, egyensúlyosabb látásmód felé, kilépve önzésünkből.

Ébressz rá minket, Urunk, a valóságra; ne engedd, hogy tévképzetekbe ringatva magunkat hamis tanítványaid legyünk! Adj bátorságot a valódi evangéliumi cselekvéshez a rászorulókért és különösen a legkisebbekért, köztük az általad már most szeretett jövő nemzedékekért!

9. Jézus harmadszor esik el

Jézus küszködve, kiszolgáltatottan halad előre az egyáltalán nem áhított cél, a Golgota felé, amit mégis akar, mert ott teljesítheti be megváltásunkat. Kiszolgáltatottságában senki és semmi sem védi meg őt az eleséstől, a fájdalmaktól. Nem fogják fel esésében angyalok, nincs kipárnázva az útja. Újra és újra át kell élnie a kudarcokat, amelyeken csak az Atya akaratának teljesítéséért való eltökéltség lendítheti át.

Az emberiség története fájdalmak sorozataként is nézhető. Nem vagyunk védettek a katasztrófáktól, nem állnak helyre maguktól a dolgok. Így volt ez az elmúlt korokban, a háborúk, ínségek és járványok közepette, és így van ez ma is, amikor például a visszafordíthatatlan, katasztrofális éghajlatváltozást szeretnénk elkerülni. De magától nem fog visszaállni az átlaghőmérséklet a korábbi szintre, és nem is áll meg az emelkedés másfél foknál, ha mi nem teszünk ezért. Isten nem véd meg minket a magunk okozta ártalmaktól. Ennél komolyabban veszi szabadságunkat, és nekünk adott meghívását a világ formálásban való együttműködésre. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy ölbe tett kézzel ülhetünk, mert Isten majd megvéd minket minden rossztól. Ő nem elhárítja a veszedelmeket, hanem azok közepette is velünk van, és munkálja üdvösségünket. Nekünk az a dolgunk, hogy haladjunk előre az általa megígért beteljesedés felé, és legyünk eltökéltek abban, hogy teljesíteni kívánjuk akaratát.

Védj meg, Urunk, a kétségbeeséstől, és mutasd meg közelségedet szenvedéseinkben, hogy rendületlenül, sőt egyre inkább bízzunk benned a hozzád vezető úton, és le ne térjünk arról, vagy ha így tettünk volna, akkor visszatérjünk arra!

10. Jézust megfosztják ruháitól

A katonák megosztoztak ruháin. Hiszen nincsen már szüksége rájuk! Az őt kivégzők hasznot húznak halálából. Felismerik kevés tulajdonának értékét, hiszen sorsot vetnek köntösére, mert az egyben hagyva többet ér. Vajon milyen lelkiismerettel viselte ezt a ruhát, akinek a sorsvetés folytán jutott? Vagy mit tudott valódi értékéről, eredetéről az, akinek eladta? Jézus pedig ott marad mindentől megfosztva, kisemmizve. Semmi szépség nincs megkínzott testén, ahogy Izajás jövendölte az Úr szenvedő szolgájáról.

Mértéktelen életformánkkal mi is megfosztjuk a világot szépségétől. Talán úgy gondoljuk, a szépségnek nincs igazi jelentősége, nem lényeges kérdés. Kifosztjuk a természetet, kereskedünk vele, áruba bocsátjuk és hasznot hajtunk belőle magunknak. Azzal pedig nem foglalkozunk, hogy a teremtés ott marad sokszor lecsupaszítva, kisemmizve, elrútítva. Pedig ezzel kapcsolatban is igaz a kiáltás, amit Ferenc pápától hallunk a Laudato si’ enciklikában: „ehhez nincs jogunk!” Isten ruházta fel a világot szépséggel, és nem azért, hogy a mi önző hasznunkat növelje, hanem hogy dicsőségét kinyilvánítsa, és minket hálára indítva gazdagítsa a szeretetkapcsolatokat teremtményei között.

Dicsőítsd meg, Urunk, nevedet, és védj meg minket attól, hogy teremtésed szépségére vakok legyünk, vagy önzésünk felülkerekedjen a hála lelkületén!

11. Jézust keresztre feszítik

Nem állítja meg együttérzés a Jézust keresztre szegezők durvaságát. Jogosnak vélik, hogy iszonyatos fájdalmat okozzanak neki, és halálára törekedjenek. Meggyőzik magukat, hogy helyesen cselekszenek, ha szenvedését idézik elő. Mindig vannak érvek, amelyekkel igazolni tudjuk, hogy miért maradunk érzéketlenek mások szenvedése iránt, sőt miért jogos azt előidéznünk.

Még nagyobb a baj, ha egy teljes életforma épül olyan tettekre, amelyekkel szenvedést okozunk egymásnak és teremtménytársainknak. Márpedig természettől elrugaszkodott modern civilizációnkban észre sem vesszük már, milyen sok ilyen van. Húsipar, gyógyszeripar, élőhelyeket tönkretevő nagyüzemi mezőgazdaság, olaj- és zajszennyező tengeri hajózás, fényszennyezés… Kétségbeejtően vakká tudunk válni más emberek és más teremtmények fájdalmára. Igaz, Jézus önként vállalta a szenvedést, így ha az ember az ő keresztjével egyesíti azt, akkor megváltó ereje lehet a szenvedés elviselésének, de ez nem menti fel azokat, akik azt lelkiismeretlenül okozzák.

Tégy minket érzékennyé, Urunk, mások szenvedésére! Add, hogy ne menjünk el mellette érzéketlenül, és főként ne legyünk szükségtelen fájdalmak okozói azáltal, hogy csak a magunk érdekeit nézzük!

12. Jézus meghal a kereszten

Az ember megölte az Isten Fiát. A létező legtragikusabb hír lenne ez a világtörténelemben, ha Krisztus nem önmaga vállalta volna a halált üdvösségünkért. „Nem elveszik az életemet: magam adom oda” – mondja már jóval halála előtt. Amikor kileheli lelkét, az Atyának adja vissza emberi életét a szeretet engedelmességében, és egyben számunkra is kiárasztja a Lelket. Ez azonban nem igazolja a gyilkosságot, a pusztítást, hanem isteni választ ad rá.

Mi, emberek létezőket, fajokat, ökoszisztémákat pusztítunk el nap mint nap visszavonhatatlanul. Ha Krisztus megtestesülésében vállalta minden teremtmény sorsát, az azt jelenti, hogy valamilyen módon őket is átöleli a kereszten. Személyes üdvössége ugyan a szellemi lélekkel rendelkező embernek van, de az egész teremtés részt vesz majd – a számára rendelt módon – az újjáteremtésben. Ezért Krisztust együttérzőnek kell látnunk mindazokkal a teremtményekkel, amelyeknek mi halálát, pusztulását okozzuk. Őbenne minden szenvedés értelmet nyer, ám ez nem igazolja a mi pusztító életformánkat. Annál is inkább nem, mert Krisztus a saját döntésével adta oda életét; a krisztusi ember képessé válhat arra, hogy ezzel az önátadással egyesüljön; de a többi létezők csak bennünk, általunk érhetik el a részvételt az új ég és új föld dicsőségében. Nem pusztítóknak, hanem gondozóknak kellene tehát lennünk. Át kell alakulnunk Krisztus kereszthalálának erejében, hogy életünk az Istentől kapott művelői és őrzői küldetés kibontakoztatása legyen.

Kereszthalálod erejével tégy minket, Urunk, az élet és az üdvösség hiteles tanúságtevőivé!

13. Jézust leveszik a keresztről

Az evangéliumok leírása a tanítványok Jézus halála utáni tetteiről azt a benyomást kelti, hogy utólag próbálták jóvátenni azt, amit életében elmulasztottak. Buzgólkodnak a halott körül, miután az élő mellett nem tartottak ki. Évtizedekkel később, az evangéliumok leírásakor már értik, mi volt a célja az egész történetnek, és mit lett volna jó tenniük abban a helyzetben… de akkor már nem ezen kell törniük a fejüket: akkor már az adott pillanat feladatait, a születő egyház életét kell a Szentlélek erejével jó irányba alakítaniuk. Mindig a jelen pillanatban tudjuk igazán megtenni Isten akaratát.

Elmúlt korok civilizációs fordulatait látva ma már sok helyzetről meg tudjuk mondani, hogyan okozta az a környezet állapotának romlását. De ez az utólagos okosság már keveset ér, ha nem vonjuk le belőle a megfelelő következtetéseket, és nem cselekszünk a jelen kihívásai közepette a Teremtő szándékával összhangban. Márpedig ránk is jellemző, hogy sokszor csak utólag próbálunk valamit szépíteni a helyzeteken. „Csővégi megoldásokat” alkalmazunk, „levesszük a keresztről a testet”, hogy legalább ne legyen szemünk előtt kudarcaink bizonyítéka… Ehelyett inkább most azonnal el kellene szánnunk magunkat a krisztusi cselekvésre, hogy a világ azzá legyen, aminek a Teremtő eredetileg elgondolta.

Alakíts készségessé minket, Urunk, hogy felismerjük és megtegyük akaratodat a jelen pillanatban!

14. Jézust sírba helyezik

A feltámadás örömhírétől visszatekintve a sírbatételnek nincs akkora jelentősége, mint amekkorát az ott tevékenykedők tulajdonítanak neki. Nem örökre, ahogy ők gondolják, csak három napra szól – igaz, az üres sírnak majd kulcsszerepe lesz a feltámadásról szóló tanúságtételben. De most Arimateai József mégiscsak úgy gördíti a követ a sír elé, mintha pontot tenne a mondat végére.

Tényleg el kell mennünk a legvégsőkig? Tényleg szomorú következetességgel végig kell járnunk minden vargabetűt, minden hibás pályát? Isten mindenből tud jót kihozni, de mennyivel többet ér, mennyivel boldogítóbb nekünk és környezetünknek (a környezetnek), ha most rögtön megtérünk, és engedjük, hogy Jézussal való találkozásunk minden következménye megjelenjen a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban!

Ajándékozz meg minket azzal, Urunk, hogy teremtett világodnak ne sírba helyezői, hanem benne a tőled kapott boldog élet tevékeny munkásai legyünk!

Befejezésül: Hálát adunk, Krisztusunk, a megváltásért! Engedd, hogy egyházadban, együtt, mint a te Tested, üdvözítő jelenlétedet hűségesen közvetítsük minden teremtménynek, míg csak dicsőségesen el nem jössz! Aki élsz, szeretsz és uralkodsz az Atyával és a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. Ámen.