Három sátor: egy a törvénynek, amit Mózes képvisel, egy a prófétának, akit Illés jelenít meg, és egy a kegyelemnek, amely Jézus Krisztussal lett teljessé a világban. Erre a három sátorra van nekünk is szükségünk.

A törvény sátra: mert a törvény létezik, a természeti törvények éppúgy, mint az erkölcsi törvények. A feldobott kő leesik, a széthazudott házasság szétesik, a kirabolt ökoszisztéma összeomlik. A törvény tartóoszlopait ugyan ki lehet dönteni, de azzal a világ tartóoszlopai rendülnek meg. Ki lehet vágni a fákat, le lehet gyalulni a hegyeket, el lehet szennyezni a tengereket, de végül mi fogunk fulladozni magunk teremtette poklunkban. Bizony, a törvény sátrát újra fel kell állítanunk szavakkal és tettekkel, felvilágosító munkával és életpéldával egyaránt.

A próféta sátra: még ha ma a prófétát tudósnak vagy civil aktivistának hívják, akkor is. A Római Klub első jelentései prófétai kiáltások voltak a világnak, a „Néma tavasz” prófétai könyv volt annak a nemzedéknek, miként a Laudato si’ enciklika nekünk. Bizony, prófétálnunk kell a világnak, el kell mondanunk, hogy a vesztébe rohan, ha nem fordul vissza, kiáltanunk kell, még ha ez keserűnek, hiábavalónak tűnik is. Ahogy Babits Mihály írja a Jónás imájában, önmagáról, önmagának és Istenének:

„mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Végül pedig a kegyelem sátra: „Mert ahol a bűn elhatalmasodik, ott még jobban túlárad a kegyelem” (Róm 5,20). Jézus Krisztus azért jött, hogy az ördög műveit lerontsa, Isten országát pedig felépítse. Győzött a keresztfán, és ez a győzelem a miénk, minden ember, és az egész világ javára. Ezért fel kell állítanunk szívünkben a kegyelem sátrát, a hit, remény és szeretet sátrát, a mélységes bizalom sátrát, hogy amit teszünk, annak van értelme. Mi ugyanis „nem a félelem, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét kaptuk” (2 Tim 1, 7) mégpedig erre a munkára…