Az Új Ember ünnepi dupla számában (2015. december 27-2016. január 3.) két oldalon jelent meg „teremtésvédelmi” cikk. Interjú készült Hetesi Zsolt fizikussal, a Naphimnusz Egyesület tagjával az „ember-Isten és az ember-természet viszonyáról”. Többek között arról beszél, hogy „Mi kitaláltunk magunknak egy rémet, ez pedig a folytonos gazdasági növekedés. Holott volt már példa a történelem során arra, hogy egy civilizáció a saját hibái miatt omlott össze, gondoljunk csak a majákra, a Húsvét-sziget népére, vagy éppen a Római Birodalomra. Napjainkban egy olyan korban élünk, ahol az ember és a természet szemben áll egymással. Amíg nem oldjuk fel ezt az ellentmondásos viszonyt – és ez csak erkölcsi szinten lehet-, addig ez a kérdés újra és újra fel fog merülni. A kereszténységben már évezredek óta mag van az iránytű, amely megmutatja, mit kell tennünk. Csupán megfelelő alázatra volna szükségünk ahhoz, hogy e szerint cselekedjünk. Isten mérhetetlen alázattal kiüresítette önmagát s hasonló lett hozzánk. Vajon tudunk-e alázatosak lenni mi is, vagy megmaradunk a gőgünkben?”

„Egyet léptek a világ vezetői” címmel ír Nemes Csaba cikket a Klímacsúcs eredményeiről. Sosem látott összhang volt a magas politika kommunikációs szintjén, ami ma már sikernek számít. Az átlagolvasó keveset ért abból, ami történt: nem érti, hogy mit jelent az „ambíció szint”, mi jelent a Megállapodás ”jogilag nem”, de „politikailag” kötelező jellege, miért beszélnek másfél, vagy két fokos maximális globális hőmérséklet emelkedésről, holott az is tudott, hogy a vállalt ún. kibocsátási csökkentési kötelezettségek még három fokos vagy e feletti hőmérséklet növekedést is megengednek. A meglepő az, hogy a hozzáértők sem biztosak abban, hogy mennyire elegendő az alapprobléma kezeléséhez a Párizsban megfogalmazott, és majd lehetőség szerint 2019-20-ra hatályossá váló Megállapodás. A Megállapodás hatálybalépésének ún. kettős feltétele van: azaz hogy nem csak a csatlakozók kellően nagy száma, hanem az összesített kibocsátások szintjének aránya is számít., az az a 195 rész vevő ország közül legalább 55 államnak ratifikálnia kell az egyezményt, és a globális káros anyag kibocsátások 55 százalékát le kell fedniük. Ez a feltétel erősíti a nemzetközi jogi kényszer sikerességét ugyanakkor a célok, és az ahhoz vezető eszközök homályos kapcsolata gyengíti.

„Nulla hulladék” címmel ír Nemes Csaba cikket a szelektív hulladékgyűjtés eredetéről, jelenéről és jövőjéről. Az egymásra épülő ökoszisztémák az élő és élettelen közötti szervezett kapcsolatokat különböző fejlettségen tartják fenn a különböző egyedek és szervezetek által elhagyott hulladékok, „melléktermékek” feldolgozásán keresztül. Valami hasonló körfogásos rendszeren gondolkozhattak a 90-es években azok a kutatók és gyakorlati szakemberek, akik megfogalmazták az ún. ipari ökológia koncepcióját, a kvázi ipari ökoszisztémák létrehozásának a lehetőségét. Az alap ötlet jó, de mégsem született sok, fenti típusú nagy rendszereket mozgató projekt, hiszen elég az, hogy az elkülönítetten kezelt hulladékok eljussanak a felhasználókig. Itt lép be a lakosságnál keletkezett ún. települési hulladék, és annak az elkülönített gyűjtése. A jövő feladata az ipar területén az egyre növekvő energia és nyersanyag igényt minél nagyobb mértékben a hulladékokból kielégíteni; a háztartási hulladékok esetén pedig teljesen meg kell szüntetni, a hulladékoknak a földbe való lerakását. Ezt pedig talán, csak egy új rendszerrel lehetséges megoldani, például az ún. száraz, és nedves gyűjtőedények elterjesztésével A száraz edénybe azon hulladékok kerülnének egybeöntve (!), amelyek most a szelektív edényekbe, és azokat egy optikákkal is felszerelt szortírozó rendszer szétválogatja, a nedvesbe pedig az ételmaradékok és zöld hulladék (remélhetőleg egyre kevesebb), és azok kiszárítva energetikai hasznosításra kerülhetnek. Ez a jövő, amire azonban várnunk kell még tíz, tizenöt évet.