Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.

„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.

Az örök válasz pedig, János válasza is, a Laudato si’ (az „Áldott légy” enciklika) válasza is ez: „Jézussal való találkozásunk minden következménye jelenjék meg a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban.” (LS 217) Ezt kell megvalósítania, kialakítania a megtérőnek – se többet, se kevesebbet.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Két útbaigazítást ad a Keresztelő: figyelmes, cselekvő szeretettel fordulni a környezetünk felé, napi munkánkat, hivatásunkat pedig becsületesen, a ránk-bízottak és a közjó érdekében végezni. „Hiszen ezt eddig is szerettük volna, hiszen igazából eddig is ezt próbáltuk!” – mondhatnók sokan –, „akkor mit jelent a megtérés? Minden marad a régiben, igazából??” Korántsem!

A megtérés, az újragondolás során Jézus üzenetével találkoztunk küldöttei, Egyháza útján.  „Isten nevében kérlek Benneteket: mentsétek meg a Földanyát!” – sürget Ferenc pápa. Ezt az üzenetet kell aprópénzre váltanunk, ennek a találkozásnak következményei kell, hogy megjelenjenek az életünkben – az egész életünkben.

Megújult, megújítandó magatartásunkban ez a mindenre kiterjedő jelleg az, amit leginkább meg kell értenünk, amit nagyon tudatosítanunk kell. Annál is inkább, mert az ellenkezője, a „mindent nem lehet” tanulsága mindannyiunk életében jelen van: nem érthetünk mindenhez, nem próbálhatunk ki mindent, nem mehetünk el mindenhova, nem tudunk mindent elvégezni.

Ez a „specializálódás” más szempontból is kísérti mindennapjainkat: sokszor elfogadhatónak tűnik, hogy más szabályok szerint viselkedjünk, szinte más emberek legyünk otthon és a munkahelyen, szabadidőben és munkaidőben, hétköznap és ünnepnap. A megtérés, az új felismerés ez alól is kiemel, ki kell hogy emeljen bennünket: a mécsest soha nem szabad véka alá tenni, a sót sem lehet ki-be rakosgatni a levesből. Nem lenne érdem, ha a keresztény lelkiségi mozgalmak „tízparancsolat-specialistákká” válnának, abban az értelemben, hogy kiválogatnák, hogy ki-melyiket tartsa meg (de azt aztán maradéktalanul, kiválón, igazán!). A gondolat is nevetséges, hisz tudjuk, hogy mindenkinek, mindig, mindegyiket…

Ökológiai megtérésünk alapfelismerése is ez kell, hogy legyen: mindenhol, mindig, mindenben szeretettel fordulni Isten minden teremtménye felé, s nem tartogatni azt csupán az embereknek. Szeretni – Krisztus odaadó szeretetét élve, akibe keresztségünk által „bele vagyunk öltözve” – a teremtett világot, annak közösségeit és egyéneit: az eget, a földet (talajt); minden tájat, minden erdőt, minden folyóvölgyet, éppúgy, mint ezt a kavicsot, ezt a „piciny füszálat”, ezt a fát, ezt a hangyát, ezt a zsiráfot.

A szeretet időigényes – különösen, ha valami vagy valaki újat szeretünk meg. Szeretetünk tárgyát meg kell ismernünk, ha jót akarunk neki, ha nem akarunk csalódást okozni, ha óvakodunk attól, hogy – akár akaratlan is – sértsük-bántsuk. De ha valóban megszeretünk valakit, akkor szívesen szánjuk oda ezt a többlet-időt, akarjuk őt jobban megismerni és kiismerni, akarjuk megérteni, hogy mi szolgálja a javát, minek örül.

Az ökológiai megtérés sem más, mint szívből, igazán megszeretni a természetet: beleszeretni a teremtésbe, mint a Teremtő keze-nyomába, remekművébe. Itt dől el minden. Ha beleszeretek, akkor keresni is fogom a kedvét, akkor mindig eszembe fog jutni: „mit „szólna” ehhez? Hogyan fogadná ezt? Árt ez „neki” vagy használ, javít vagy ront? Ha bizonytalan vagyok benne, utána fogok nézni. Ha valami kétséges, inkább halasztom, amíg megbizonyosodom a hatásáról. Ha beleszeretek, akkor nem elégszem meg azzal, hogy „néha” nem bántom, „sokszor” a javára cselekszem; akkor soha nem akarom bántani és keresem a javát mindenkor.

A megtérés, a felismerés, az elhatározás, a „szerelembe esés” öröme megkönnyíti az indulást, de az út a jóhoz bizony hosszú lehet, legalábbis sokszor annak tűnhet. Az erdő közepéből kievickélni nagyjából annyi időbe kerül, mint bekeveredni oda! A fenntarthatatlan, ártó, környezetpusztító életmódban már rutinosak, „ügyesek”, gyakorlottak vagyunk – bosszantó, időigényes, tévedésekkel és kudarcokkal terhes lesz az átállás, az új rutinok, megszokások kialakítása. (Ráadásul a társadalom és a gazdaság működése, mindennapi kereteink sem segítenek, hanem – egyelőre – inkább gátolnak ebben az átállásban.)

Olyasmi folyamatra kell felkészülnünk, mintha át kellene szoktatni magunkat az eddig alig használt kezünkre, azzal kellene – egyik napról a másikra – írni, főzni, fésülködni, fát hasogatni, rajzolni, telefonálni, szeretteinket megsimogatni. Meg lehet csinálni. Időbe kerül. Az elején kényelmetlen. Ha kitartók vagyunk, idővel egyre könnyebb lesz, egyre gyorsul az átállás. Ha muszáj (és ez sajnos előfordul, betegség vagy baleset miatt), igenis meg tudjuk csinálni!
Nyúljunk hát ezentúl „a másik kezünkkel”- azaz az új lelkülettel, az új hozzáállással – mindenhez!

Amint nekigyürkőzünk, először szinte össze fogunk roskadni a lehetőségek sokasága miatt, jelképesen szólva már az első reggelen. Az ébresztőórám felhúzós, vagy elemmel jár? És ha elemmel, legalább újratölthetővel? (És a karórám?) Kapcsolom a villanyt – milyen égő gyullad ki? És honnan az áram: atom, gáz, szén? Mosakszom: mennyire meleg a víz? Honnan a hő? Honnan a víz? Mennyi vizet használok? Készítem a reggelit: mivel melegítek? Miben melegítek? Mit melegítek, mit veszek ki a hűtőből, honnan származik, hogyan, ki termelte? Öltözködöm: mibe? Honnan az alapanyag, hol gyártották, milyen körülmények közt, mennyit utazott? Indulnék a dolgomra: hogyan érek oda, milyen eszközt használok? Gyalog, biciklin, buszon, autóval? Megszólal a telefonom: vezetékes? mobil? Mi van benne? Mennyire tartós? Mennyire sugároz? Bevásárolok: mi van a termékben, milyen anyagok, honnan? És kik munkája, milyen bér, milyen körülmények? Ha felhasználom, utána hogyan mozog tovább, hova jut? S ott mit okoz, milyen hatása lesz? Látható, hogy egy hétköznap reggeltől délig is szinte végtelen az új nézőpontból meghozandó döntések száma, mert először minden megkérdőjeleződik. „Így szoktam eddig, de jó volt-e így??” – ez a kérdés eleinte minduntalan fel fog merülni.
Ne riadjunk meg ettől! Nem baj, hogy nem fogunk tudni egyetlen „hátra-arccal” átállni az új útra! Fokozatosan fordulhatunk, mintegy „ívben”, mint egy haladó jármű (persze, a példánál maradva, ehhez érdemes le is lassítani!). A lényeg a folyamatosság, a kitartás: hogy ne hagyjuk abba a fordulót mindaddig amíg egészen a helyes irányba nem fordultunk, minden tekintetben. Vezessen az az erős meggyőződés, hogy ez a fordulat helyes, fontos, szükséges, jó, és sürgős!
És még valami biztató: sok öröm vár az alatt a hosszú idő alatt, amíg ezt a fordulatot végrehajtjuk! Jót tenni jó. Javulni is jó. Felszabadulni, adni, segíteni, gyógyítani, egyszóval – szeretni: jó. A szeretet szeretetet szül, teremt. Csodálatos dolog felfedezni, hogy nemcsak az ember, a természet is tud „viszont-szeretni”, meghálálni a szeretetet és gondoskodást. A környezetét ápoló-kímélő, a természetben időző ember sokat gazdagodik.

Ne féljünk tehát a hibától, kudarctól, hanem törekedjunk a jóra! Ne akarjuk a világ fenntarthatóságát egyszerre megoldani, hanem fedezzük fel az aznap adódó saját, akár kis lehetőségeinket! Ne várjunk megértést, népszerűséget, tapsot – elég, ha a Teremtő megérti törekvésünket! De álljunk készen nap mint nap, hogy kedvesen, egyszerűen, őszintén beszámoljunk reménységünkről a minket kérdőre vonóknak.

***

Javasolt kérdések:
– Mi tűnik számomra a legnehezebbnek a teremtéstudatos életformában? Tudom-e azt felajánlásként, istenkapcsolatom erősítéséért mégis vállalni?
– És mi vonz a legjobban a teremtéstudatosságban? Hogyan erősíthetné ez életem egészének fordulatát?
– Mikor találok időt Isten teremtése teljességének, Isten világban rejlő kezenyomának elmélkedő szemlélésre?

***

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
- Consolatio mystica -
Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Szabó Irma: Információáradat
    Teremtő Istenünk! -
    értelmes és bölcs szívet adj nekünk,
    hogy fölismerhessük a valót:
    a jó fa rossz gyümölcsöt nem terem,
    s a rossz se jót.
    El ne hitessen a sokat ígérő ág,
    hogy várakozásunk meddő ne legyen.
    Mert nem a viharos lombzúgás,
    sem az ámító susogás,
    hanem csak a gyümölcse,
    egyedül a gyümölcse
    minősíti a fát.

Szabó Irma: Nagyböjt
    Uram,
    nézd az ember megszaggatott
    szívét – Téged keres a csendben.
    Mi elfogadtuk a kísértést, ezért
    az elviselhetetlen bőség zavara,
    de a lélek sivataga lett a világ.
    A túlburjánzó javak terhét
    hordozni nehéz, nem olyan
    könnyű, mint a Te igád.
    A manipulált agyak redőiben
    a reklámszövegek papírkígyója
    tekereg, a tömegkommunikáció
    nyelve pereg, az unalomig
    ismétlődő lemezek üres járata
    serceg az idegek szikrázó
    huzalán. Torkig-lakottság,
    mégis böjt az élet: egyre erősebb
    a szellem éhe – és felismerése,
    hogy ezt a kínzó hiányt
    Te töltheted csak be; a világnak
    egyedül Terád van szüksége.