Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma a környezettudatos gyógynövénygyűjtésre buzdít szakértőnk.
Közeledik a nyári napforduló, és az idei különösen meleg tavasz miatt már Medárd napjára kinyíltak a János-napra rendelt virágok! A kertek gyönyörűek, elmaradtak a májusi fagyok, talán még eső is volt eddig elegendő, igaz, többnyire heves záporok formájában, kiszámíthatatlanul érkezett. Lehet, hogy felesleges a sok aggodalom, a klímaváltozásnak akár nyertesei is lehetünk itt Magyarországon?
Miért is van, hogy ilyenkor ennyi a virág a réteken, a kertekben? Az úrnapi virágszőnyegeket ilyen bőségben, szépségesen csak júniusban lehet elkészíteni, bárhová is esik egy-egy évben a húsvét, ezzel együtt a pünkösd. Az Úr napján, az Oltáriszentség ünnepén – lehet a tavasz hűvös, csapadékos, vagy száraz, forró – valamilyen virágból a sok közül biztosan lesz elegendő a díszítéshez!
Az itt élő növények pontosan „tudják”, érzékelik, hogy a napforduló után már a magok érlelése, a szárak szilárdítása, a tápanyagok gyűjtögetése, az áttelelő rügyek kinevelése a feladat, a virágzás, az intenzív növekedés, terjeszkedés ideje erre az esztendőre hamarosan véget ér. Ezért nyílik szinte egyszerre a rózsa, a liliom, a borzaskata, a menyecskeszem, a harangvirágok sokféle fajtája, a törökszegfű és a májusi margaréta. Megporzó rovarokra is nagy a kereslet ilyenkor, a petékből tömegével kikelő hernyók gyérítéséhez a madarakra is nagy szükség van, ők is most tudják a fiókákat a bőséges eledellel biztonságban felnevelni, szárnyukra bocsátani, hogy még a nyáron megerősödjenek.
Az ember persze úgy érzi, már régen felette áll ennek a nyüzsgésnek, megtanulta a begyűjtött természeti kincseket ínségesebb időkre elraktározni. Nagyon sok gyógynövényt most kell megszedni, a görögkatolikus vidékeken mai napig szokásos János-napi virágszentelés szertartása is bölcsen ráirányítja erre a figyelmünket. Az orbáncfű ragyogó sárga virágai, levelei ilyenkor már megtelnek a csodálatos, gyógyító olajjal, ami az emberben a fényérzékenységet fokozza, emiatt nyáron nem is isszuk a teáját, és még arra is vigyáznunk kell, hogy szedéskor a szemünkbe ne dörzsöljük véletlenül, de télen, amikor legalacsonyabban jár a Nap, hosszúak az éjszakák, visszahozza majd a ragyogó kora nyári napok erejét, segít leküzdeni a fényhiányos depressziót. Ugyanígy vagyunk a hársfa, a bodza virágával, a kamillával, a kakukkfűvel is, fél évre előre gondolkodunk, amikor megszedjük, megszárítjuk őket, hogy majd a téli megfázások idején legyen belőlük elegendő. Nagy bizalommal hagyatkozhatunk rá a teremtett világ rendjére, szelíd mértéktartással csak egy télre valót szedünk meg, hogy másnak is maradjon, a növény is meg tudjon újulni, szaporodhasson, hiszen jövőre újra megtaláljuk őket!
A növények virágzása, maghozása, az állatok szaporodása a teremtett világ törvényei szerint ösztönösen igazodik a Föld Nap körüli keringésének ritmusához, az esztendő időjárásához, de az ember, ahogy tudása növekszik, eszközei gyarapodnak, egyre nagyobb szabadsággal és felelősséggel dönt arról, mit sajátít ki magának a teremtett világ javaiból. De milyen különös, hogy minden józan számítást figyelmen kívül hagyva úgy viselkedik, mintha a gazdasági növekedés büntetlenül folytatható lenne az erőforrások végességének figyelembe vétele nélkül is! Ha az összes orbáncfüvet éveken át mind leszedjük egy területen, nem tud magot érlelni, előbb-utóbb végleg kipusztul. Rajtunk áll, hogy közös otthonunk kincseivel a gyógynövénygyűjtők bölcs előrelátásával gazdálkodunk, vagy a természetes megújulás lehetőségét kizárva, egyszeri haszon reményében pénzzé teszünk, felélünk mindent, ami csak itt és most elérhető – valós szükségleteinken messze túlterjeszkedve.
Kép és szöveg: Lechner Judit