A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal a kankalinok csodálatosan megtervezett világába kalauzol el szerzőnk.
Tavasszal az ember szinte hetente más-más virág nyílásában gyönyörködhet. Az elsők persze a hóvirágok, de ezeknek még nincs valódi színanyaguk, hiszen csak azért látszanak fehérnek, mert levegő van a szirmokban, úgy, mint a hókristályok között vagy az ősz hajszálban. Aztán márciusban egyszerre megjelenik a bokrok alatt az ibolya és a mezőkön a kankalin, ibolyakékben és sárgában, a korán ébredő poszméhek két kedvenc színében! Ez a nyitány, amikor a néphit szerint Szent Péter megnyitja a mennyország kapuját a tavaszi kankalin, a Primula veris apró kulcscsomóra emlékeztető virágaival, és utána már számolatlanul érkeznek a színes, illatos jácintok, nárciszok, tulipánok…
A barokk kor koszorúkötészetében, ahol a virágok az erkölcsi nevelést szolgálva más-más erényeket jelképeztek, a kankalin ilyen szép jelentést kapott: „Az Isten igéjéhez és szolgálatához való jókedv és szeretet”.
A sokféle vadon élő kankalin keresztezésével új fajok, változatok is születtek. A sárgától a mély bordóig rengeteg színárnyalatban pompázó kerti kankalinok sokfélesége látványosan bizonyítja, hogy nagy gondot fordítanak az idegenmegporzásra, a gének keveredésére. De milyen különleges, elmés eljárást dolgoztak ki ennek biztosítására!
Ha közelről szemléljük a virágokat, feltűnik, hogy az egyik növénykén a virágtölcsérben öt porzó kapaszkodik össze, a másikban egy nyirkos kis korong nyújtózkodik középen, várva a szerelmes üzenettel érkező dongókat. Ahogy mélyebbre nézünk a virágba, megtaláljuk mindenhol a másik ivarszervet is, hiszen a kankalin virágai kétivarúak, de hol a porzók, hol a termők kerülnek bennük magasabbra, és ez a szintkülönbség már jó eséllyel megakadályozza az önbeporzást. A hosszú porzójú virágban a tölcsér mélyén kutakodó, a nektárt szívogató rovar homlokára tapad a virágpor, amivel a másik virágban a hosszú bibeszálon nyújtózkodó bibét érinti majd meg, a rövid porzókról a szívóka oldalára ragadó pollen pedig a rövid bibeszálú virág bibéjére kerül majd! Így valóban nagy esély van rá, hogy sikeresen létrejöjjön a keresztbeporzás a különböző alkatú virágok között. Tovább fokozza a biztonságot, hogy a hosszabb szárú porzók pollenszemcséi úgy illeszkednek méretükben, formájukban a hosszú bibék felületének mintázatába, mint kulcs a zárba, és ugyanígy a rövidebb változatok is felismerik egymást.
A botanikusok ezt a különleges virágberendezkedést heterostylia névvel illetik. Elég ritka jelenség ez a növényvilágban, de ismerjük az egyivarú virágokat, a kétlakiakat, van tehát sokféle, jól bevált megoldás az öntermékenyülés elkerülésére.
Vajon miért fordítanak ilyen nagy gondot az idegen virágpor megszerzésére a növények?
Ezáltal érik el, hogy a következő nemzedékben a gének alaposan keveredjenek, mindig új kombinációk szülessenek, így lehetőség nyílik a természetes kiválogatódás révén a változó környezethez való alkalmazkodásra. Ha elég sok egyedből áll egy élőhelyen egy növényfaj populációja, akkor a variációk száma is magas, hatékonyan működik a mikroevolúció, egészséges változatosság jellemzi majd az új nemzedékeket.
A kankalin jó három hétig is nyílik, sorra hozza a virágokat, van hát idő a megporzásra, de a dongónak már előtte is jól kellett laknia valami más virágon, hogy ott legyen tettre készen a környéken, és a kankalinnyílás után is szüksége van táplálékra. A kankalinok furfangos virágszerkezetének tehát csak ott van értelme, ahol jelen vannak a megfelelő testalkatú, ízlésű rovarok, és a sokféle, őket egész nyáron virágporral, nektárral tápláló virágzó növény.
A biodiverzitásnak több szintje van, egy életközösségben számít a növény- és állatfajok sokasága, a kapcsolatok sokfélesége, és ez az életgazdagság teszi lehetővé, hogy egy-egy fajon belül, a gének szintjén is megjelenhessen ez a diverzitás.
Vajon a Tervező, amikor a kankalint megalkotta, és helyet keresett neki a Földön, már látta maga előtt a virágos réteknek ezt a gazdagságát is, ahol otthonra lelhet majd a tavasz ragyogó sárga hírnöke?
David Attenborough hosszú évtizedeken át szemtanúja, krónikása volt a földi élővilág sokszínűségének, harmonikus működésének, dinamikus egyensúlyának, és látta ennek a vadvilágnak egyre rohamosabb pusztulását is. Megrendítő vallomásban így ír erről a folyamatról:
Korunk valódi tragédiája a biodiverzitás egyre gyorsuló csökkenése. Ahhoz, hogy bolygónkon valódi erővel és lendülettel lüktessen az élet, a biodiverzitásnak hatalmasnak kell lennie.
A bolygó csak akkor működhet hatékonyan és egészségesen, ha milliárdnyi különböző élőlény használja ki a számtalanféle erőforrást és életlehetőséget, ha fajok milliói élik egymásba fonódó és egymást segítő, fenntartó életüket. Minél szélesebb a biológiai sokféleség, annál nagyobb biztonságban élhet minden élőlény, köztük mi, emberek is. De azzal, ahogyan ma mi, emberek a Földön élünk, pontosan ezt a sokféleséget taszítjuk hanyatlásba.” (David Attenborough: Egy élet a bolygónkon)
Hamarosan eljön már az igazi tavasz, újra megnyílik a természet ragyogó könyve. Keressük meg a kankalinokat a környékbeli réteken, figyeljük meg a dongók, poszméhek szorgos munkálkodását, számoljuk össze, hányféle virág készülődik már a fellépésre! Aztán, aki teheti, saját kertjében sürgősen ássa fel legalább egy darabon a sárguló, kiritkult gyepet, és ültessen a helyére évelő virágokat, vessen vadvirágmagokat. A mi nemzedékünk hatalmas adósságot halmozott már fel a földi élővilággal szemben. Legfőbb ideje megkezdeni a törlesztést!
Szöveg és kép: Lechner Judit