Ha békére törekszel, védd a teremtett világot

XVI. Benedek pápa üzenete a béke világnapjára

Az új év kezdetén szeretnék szívből békét kívánni minden keresztény közösségnek, a nemzetek vezetőinek és minden   jóakaratú embernek az egész világon. A béke 43. világnapja témájául ezt választottam: Ha békére törekszel, védd a   teremtett világot. A teremtett világ tiszteletben tartásának nagy jelentősége van azért is, mert „a teremtés Isten   minden művének kezdete és alapja”1, megóvása napjainkban lényegbevágó az emberiség békés együttélése   szempontjából.   

Egyfelől az emberek egymás iránti kegyetlensége miatt a békét és a valódi, teljes emberi fejlődést számos veszély   fenyegeti (háborúk, nemzetközi és helyi konfliktusok, terrorcselekmények, valamint az emberi jogok megsértése).   Ugyanakkor nem kevésbé aggasztóak a hanyagságból – ha nem egyenesen visszaélésből – fakadó tényezők, amelyek   földünket és az Istentől kapott bőséges természeti javakat fenyegetik. Ezért elengedhetetlen, hogy az emberiség   megújítsa és megerősítse „az ember és környezete közötti összhangot, amely Isten teremtő szeretetének tükre kell,   hogy legyen: ebből a szeretetből származunk, és efelé tartunk”.2

  2. A Caritas in veritate kezdetű enciklikában kiemeltem, hogy a teljes emberi fejlődés szorosan kapcsolódik azokhoz a   kötelességekhez, amelyek az embernek a természeti környezethez fűződő kapcsolatából fakadnak. A természeti   környezetet Isten ajándékának tekintjük mindenki számára, amelynek használata közös felelősséget kíván meg az   egész emberiség iránt, különösképpen a szegények és a jövő nemzedékek iránt. Azt is megjegyeztem, hogy amikor a   természetet, mindenekelőtt az embert egyszerűen csak a véletlen vagy az evolúciós determinizmus gyümölcsének   tekintjük, fennáll a veszély, hogy a felelősségtudat lecsökken az ember lelkiismeretében.3 Ha azonban a teremtett   világot Isten ajándékának tekintjük az emberiség számára, jobban meg tudjuk érteni az ember hivatását és értékét. A   zsoltárszerzővel együtt csodálattal hirdethetjük: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket   te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5). A teremtett   világ szépségének szemlélése arra ösztönöz, hogy felismerjük a Teremtő szeretetét, azt a szeretetet, „mely mozgat   napot és minden csillagot”.4

    3. Immár húsz éve, hogy II. János Pál pápa ezt választotta a béke világnapra írt üzenete témájául: Béke a teremtő   Istennel, béke az egész teremtett világgal, és ezzel felhívta a figyelmet arra a kapcsolatra, amely köztünk, Isten   teremtményei és a minket körülvevő világegyetem között van. Ezt írta: „Látható, hogy napjainkban egyre inkább   tudatában vagyunk, hogy a világbéke veszélyben van… s ez a természet iránti kellő tisztelet hiányából is fakad”. És   hozzátette, hogy az ökológiai tudatot „nem szabad elnyomni, sőt segíteni kell, hogy fejlődjön, érlelődjön és   megfelelően kifejezésre jusson konkrét programokban és kezdeményezésekben.”5 Már más elődeim is utaltak az   ember és a környezet között fennálló kapcsolatra. 1971-ben például – XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű   enciklikájának 80. évfordulója alkalmából – VI. Pál hangsúlyozta, hogy „a természet e könnyelmű kihasználásán   keresztül [az ember] azt kockáztatja, hogy elpusztítja azt, és ennek a pusztításnak önmaga is áldozatul esik”.   Hozzátette még: ebben az esetben „nemcsak az anyagi környezet válik állandó veszéllyé: szennyezések és hulladék,   új betegségek, teljes romboló hatalom; hanem az emberi környezet is, mely nincs többé az ember hatalmában, és így   olyan környezetet teremt a jövőnek, mely elviselhetetlenné válhat számára: hatalmas méretű társadalmi problémává   válhat, mely az emberiség egész családját érinti”.6

    4. Bár az Egyház kerüli, hogy érdemben beleszóljon specifikus gyakorlati megoldásokba, mivel „emberségben jártas”,   igyekszik határozottan felhívni a figyelmet a Teremtő, az ember és a teremtett világ közötti kapcsolatra. 1990-ben II.   János Pál „ökológiai válságról” beszélt, és hangsúlyozva, hogy ez döntően etikai természetű dolog, rámutatott „egy új   szolidaritás sürgető, erkölcsi szükségességére”.7 A válság növekvő mértékű megnyilvánulása láttán ez a felhívás ma   még sürgősebb, és felelőtlenség lenne, ha nem fordítanánk rá komoly figyelmet. Hogy is maradhatnánk közömbösek az   olyan jelenségekből fakadó problémákkal szemben, mint az éghajlatváltozás, az elsivatagosodás, óriási   mezőgazdasági területek termelésének hanyatlása és elvesztése, folyók és talajvízrétegek elszennyeződése, a   biodiverzitás elvesztése, szélsőséges természeti jelenségek növekedése, az egyenlítő menti és trópusi erdők   pusztulása? Hogy is hagyhatnánk figyelmen kívül az ún. „környezeti menekültek” jelenségét: azokról az emberekről van   szó, akiknek lakóhelyük környezetének pusztulása miatt el kell hagyniuk otthonukat – gyakran javaikat is –, és szembe   kell nézniük a kényszerű elvándorlás veszélyeivel és ismeretlenségével? Hogy is ne reagálnánk azokra a már meglévő   vagy lehetséges konfliktusokra, amelyek a természeti erőforrásokhoz való hozzáféréshez kapcsolódnak? Ezek mind   olyan kérdések, amelyek erősen kihatnak az emberi jogok gyakorlására, mint például az élethez, a táplálkozáshoz, az   egészséghez, a fejlődéshez való jogra.

    5. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy az ökológiai válságot nem értékelhetjük a hozzá fűződő kérdésektől   függetlenül, mivel szoros kapcsolatban áll magával a fejlődés fogalmával, és az emberről, illetve embertársaival és a   teremtett világgal való kapcsolatáról alkotott elképzeléssel. Bölcs dolog tehát alaposan és nagy távlatban   felülvizsgálni a fejlődési modellt, átgondolni a gazdaság és a gazdasági célok értelmét, hogy kijavítsuk működési   zavarait és torzulásait. Ezt kívánja meg bolygónk ökológiai állapota, és legfőképpen ezt igényli az ember kulturális és   erkölcsi válsága, amelynek nyilvánvaló tünetei egy ideje a világ minden részén megmutatkoznak.8 Az emberiségnek   mély kulturális megújulásra van szüksége, újra fel kell fedeznie azokat az értékeket, amelyek azt a szilárd alapot   képezik, amelyre jobb jövőt építhetünk mindenki számára. A jelenlegi válsághelyzetek – akár gazdasági, élelmezési,   környezeti vagy társadalmi jellegűek –, alapjában erkölcsi gyökerűek és egymással összefüggnek. Ezek szükségessé   teszik, hogy új tervet alakítsunk ki az emberek közös előrehaladására. Kiváltképpen pedig arra köteleznek, hogy   életmódunkat a mértékletesség és a szolidaritás jellemezze, hogy új szabályokkal és az elköteleződés új formáival   bizalommal és bátran a már megvalósult pozitív tapasztalatokra tekintsünk, és a negatívakat határozottan elvessük. A   jelenlegi válság csak így lesz alkalom a dolgok helyes megítélésére és új tervek létrehozására.   

  6. Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett „természetnek” az eredeténél ott rejlik „egy igazságot hordozó   szeretet-terv”? A világ „nem holmi szükség, a vak végzet vagy a véletlen folytán jött létre. […] a világ Isten szabad   elhatározásából ered, Aki a maga létében, bölcsességében és jóságában akarta részesíteni a teremtményeit”.9 A   Teremtés könyvének első oldalai visszavezetnek minket a kozmoszban lévő bölcs tervhez, mely Isten gondolatának a   gyümölcse, és amelynek csúcsán a férfi és a nő helyezkedik el, akiket a Teremtő saját képére és hasonlatosságára   teremtett, hogy „betöltsék a földet”, és „uralmuk alá vonják”, mint Isten javainak „kezelői” (vö. Ter 1,28). A Teremtő,   az emberiség és a teremtett világ összhangját – ahogy az a Szentírásban szerepel – Ádám és Éva, a férfi és a nő bűne   törte meg. Ők arra vágytak, hogy elfoglalják Isten helyét, elutasítva teremtményi mivoltuk elismerését. Ennek   következtében eltorzult az a feladat is, hogy „uralmuk alá vonják” a földet, „műveljék és óvják”, és konfliktus alakult ki   közöttük illetve a teremtés többi része között (vö. Ter 3,17–19). Az ember hagyta, hogy eluralja őt az önzés,   elveszítve ezzel Istentől kapott küldetésének értelmét, és a teremtett világgal való kapcsolatában kizsákmányolóként   viselkedett, abszolút hatalmat akarva gyakorolni felette. Isten kezdeti parancsának valódi jelentése azonban, melyre a   Teremtés könyve jól rámutat, nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban.   Egyébként a régiek bölcsessége felismerte, hogy a természet nem úgy áll rendelkezésünkre, mint egy „halom   véletlenszerűen szétszórt szemétkupac”,10 a bibliai kinyilatkoztatás pedig megértette velünk: a természet a Teremtő   ajándéka, aki megtervezte belső rendjét, hogy az ember ebből merítse az ahhoz szükséges útmutatást, hogy hogyan   „művelje és őrizze” (vö. Ter 2,15)11. Mindaz, ami létezik, Istené, aki az emberekre bízta azt, de nem azért, hogy   önkényesen rendelkezzenek vele. Amikor az ember – ahelyett, hogy Isten munkatársának szerepét betöltené, – Isten   helyébe lép, akkor kikényszeríti „az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott”12 természet lázadását. Az   embernek tehát kötelessége, hogy felelősségteljesen irányítsa, óvja és művelje a teremtett világot.13   

  7. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Föld különböző országaiban és térségeiben az emberek sokasága egyre   gyakrabban ütközik nehézségekbe a környezet iránti felelőtlenség és nemtörődömség miatt. A II. Vatikáni Zsinat   emlékeztetett rá, hogy „Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte”.14   Ezért a teremtett világ öröksége az egész emberiséget megilleti. A kizsákmányolás jelenlegi mértéke azonban   komolyan veszélyezteti néhány természeti erőforrás meglétét nemcsak a jelenlegi, hanem főképp a jövő nemzedékek   számára.15 Nem nehéz tehát megállapítani, hogy a környezet pusztulása gyakran a hosszú távú politikai tervek   hiányának vagy a rövidlátó gazdasági érdekek hajszolásának eredménye, amelyek sajnos, a fenyegető veszélyek   sorozatává alakulnak a teremtett világ ellen. Azért, hogy megfékezzük ezt a jelenséget, azon tény alapján, hogy   „minden gazdasági döntés erkölcsi jellegű következményekkel jár”,16 arra is szükség van, hogy a gazdasági   tevékenység jobban tiszteletben tartsa a környezetet. Amikor felhasználjuk a természeti erőforrásokat, törődni kell   azok védelmével is, előre látva ennek környezeti és társadalmi költségeit, és lényeges tételként tekintetbe kell venni a   gazdasági tevékenység költségei között. A nemzetközi közösség és a nemzeti kormányok illetékességébe tartozik,   hogy megfelelő jelzéseket adjanak, hogy hatékonyan meg tudjuk fékezni a környezet számára károsnak bizonyuló   tevékenységeket. Ahhoz, hogy védjük a környezetet, megóvjuk a nyersanyagforrásokat és az éghajlatot, arra van   szükség, hogy jogi és gazdasági szempontból is jól meghatározott szabályok szerint cselekedjünk, ugyanakkor kellő   szolidaritással kell viseltetnünk a Föld legszegényebb területein élők és a jövő nemzedékek iránt. 

  8. Valóban sürgősnek tűnik, hogy nemzedékeket összefogó őszinte szolidaritást valósítsunk meg. A közös természeti   erőforrások használatából származó költségek nem terhelhetik a jövő nemzedékeket: „»Nekünk, akik korábbi   nemzedékek örökösei és kortársaink munkájának haszonélvezői vagyunk, kötelességeink vannak mindenki irányában;   nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik utánunk jőve növelik majd az emberiség családjának körét. Az   egyetemes szolidaritás, mint olyan tény, amely jótétemény számunkra, a másik oldalon kötelez bennünket.« Olyan   felelősségről van szó, amely a maiakat a jövendő generációkkal szemben kötelezi, és felelőssége az egyes államoknak   és a nemzetközi közösségnek is”.17 A természeti erőforrások felhasználásának úgy kellene történnie, hogy az abból   származó közvetlen haszonnak ne legyenek negatív következményei az élőlények számára, akár emberek, akár más   élőlények, most élők vagy eljövendők; a magántulajdon védelme ne váljon gátjává a javak egyetemes   rendeltetésének,18 a jelenkor és a jövő érdekében az ember tevékenysége ne veszélyeztesse a föld termékenységét.   A nemzedékek közötti őszinte szolidaritás mellett meg kell erősítenünk, hogy erkölcsileg sürgetően szükség van a   nemzedékeken belüli megújult szolidaritásra, különösen a fejlődő és a magas fokon iparosodott országok között: „A   nemzetközi közösségre hárul az a parancsolóan sürgető feladat, hogy olyan intézményes megoldásokat találjon,   amelyek megállítják a nem megújuló energiaforrások kizsákmányoló felhasználását – és teszik ezt a szegény országok   bevonásával, hogy velük együtt tervezzék a jövőt”.19 Az ökológiai válság rámutat a térben és időben kiterjedő   szolidaritás sürgető szükségességére. A jelenlegi ökológiai válság okai között fontos, hogy elismerjük az iparosodott   országok történelmi felelősségét. A kevésbé fejlett és főleg a felemelkedő országok mindazonáltal nem mentesülnek a   teremtett világ iránti felelősség alól, mert a hatékony környezetvédelmi politika és az intézkedések fokozatos   alkalmazása mindenkinek kötelessége. Ez könnyebben megvalósulhatna, ha nem annyira a számítások és az érdekek   vezérelnék a segítségnyújtást, a tisztább technológiák és ismeretek átadását. 

  9. Kétségtelen, hogy az egyik legfőbb megoldandó probléma a nemzetközi közösség számára az energiaforrások   kérdése: olyan, közösen elfogadott, fenntartható stratégiákat kell meghatározni, amelyek kielégítik a jelen és a jövő   nemzedékek energiaszükségleteit. E cél érdekében a technológiailag fejlett társadalmaknak késznek kell lenniük   mértéktartó magatartásformák követésére, csökkentve saját energiaszükségleteiket és javítva azok felhasználásának   feltételeit. Ugyanakkor elő kell segíteni a kevésbé környezetszennyező energiák felkutatását és alkalmazását, valamint   „az energiatartalékok világméretű újrafelosztása is szükséges, úgy, hogy azok az országok, amelyek nem rendelkeznek   saját forrásokkal, hozzájuthassanak azokhoz”.20 Az ökológiai válság tehát történelmi alkalom közös válasz   kidolgozására, amely a globális fejlődési modellt olyan irányba tereli, amely jobban szem előtt tartja a teremtett világ   megbecsülést, az ember teljes fejlődését és az igazságban megvalósuló szeretet értékeire épül. Olyan fejlődési modell   bevezetésében reménykedem tehát, amelynek központjában az ember áll, a közjó előmozdításán és megosztásán,   valamint a felelősségen alapszik; amely tudatosítja bennünk, hogy életformát kell változtatnunk, és amely az   okosságra épül, arra az erényre, mely megmutatja a ma megteendő lépéseket, számolva azzal, ami holnap   megtörténhet.21   

  10. Ahhoz, hogy elvezessük az emberiséget a környezet és bolygónk erőforrásainak összességében fenntartható   kezeléséhez, arra van szükség, hogy az ember a tudományos és technológiai kutatásokra és az azokból származó   felfedezések alkalmazására használja intelligenciáját. Az „új szolidaritás”, amelyet II. János Pál az 1990-es béke   világnapi üzenetben22 javasolt, és a „globális szolidaritás”, amelyre én hívtam fel a figyelmet 2009-es béke világnapi   üzenetemben,23 lényegi magatartásformáknak bizonyulnak, amelyek irányt mutatnak a teremtett világot védő   tevékenységnek a föld erőforrás-gazdálkodásának nemzetközi szinten jobban koordinált rendszerén keresztül,   különösen most, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz a környezet pusztítása   elleni küzdelem és az ember teljes fejlődésének elősegítése. Megkerülhetetlen dinamikáról van szó, minthogy „az   ember teljes fejlődése nem történhet meg az emberiség szolidáris fejlődése nélkül”.24 Ma számos tudományos   lehetőség és lehetséges innovatív út áll rendelkezésünkre, amelyeknek köszönhetően kielégítő és harmonikus   megoldások adhatók az ember és a környezet kapcsolatára. Ösztönözni kell például azokat a kutatásokat, amelyek a   napenergiában rejlő óriási lehetőségek hatékonyabb kihasználására irányulnak. Ugyanígy figyelmet kell fordítanunk a   vízzel kapcsolatos immár világméretű kérdésre és a globális hidrogeológiai rendszerre, amelynek körforgása elsődleges   fontosságú a földi élet számára, és amelynek stabilitását az éghajlatváltozás erősen fenyegeti. Alkalmas   mezőgazdasági fejlődési stratégiákat is fel kell fedezni, amelyek központjában a kistermelők és családjaik állnak, mint   ahogy megfelelő erdőgazdálkodási és hulladék-megsemmisítési politikát kell bevezetni, valamint hasznosítani kell a   klímaváltozás elleni küzdelem és a szegénység elleni harc között már létező együttműködéseket. Nagyratörő nemzeti   politikákra van szükség, – kellő nemzetközi elkötelezettséggel kiegészítve –, melyek mindenekelőtt közép és hosszú   távon hoznak majd fontos eredményeket. Összességében tehát ki kell lépni a pusztán fogyasztásközpontú logikából,   hogy elősegítsünk olyan mezőgazdasági és ipari termelési formákat, amelyek tiszteletben tartják a teremtés rendjét és   mindenki alapvető szükségleteit kielégítik. Az ökológia kérdésével nemcsak azok miatt a borzalmas távlatok miatt kell   foglalkoznunk, amelyek a környezet pusztulása nyomán körvonalazódnak előttünk, hanem mindenekelőtt a világméretű,   valódi szolidaritás keresése kell, hogy erre ösztönözzön minket, amely a szeretet, az igazságosság és a közjó értékeire   épül. Másrészről, ahogy már említettem, „a technika sohasem pusztán csak technika. Az embert és fejlődésre való   törekvését mutatja meg, kifejezi az emberi szellem igyekezetét meghatározott anyagi feltételek fokozatos leküzdése   során. A technika ezáltal ahhoz a megbízatáshoz illeszkedik, hogy»műveljük, és oltalmazzuk a Földet« (vö. Ter 2,15),   amelyet Isten az embernek adott; meg kell felelnünk annak a követelménynek is, hogy erősítsük az ember és   környezete közötti szövetséget, amelynek Isten teremtő szándékát kell tükröznie”.25

  11. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a környezet pusztulásának problémája arra hív minket, hogy felülvizsgáljuk   életstílusunkat, valamint a fogyasztás és a termelés elterjedt modelljeit, amelyek gyakran társadalmi, környezeti, sőt   gazdasági szempontból is tarthatatlanok. Nem tudunk tovább meglenni valódi szemléletmód-váltás nélkül, amely új   életstílushoz vezet, „amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a többi emberrel alkotott közösség a   közös fejlődés érdekében. Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és a beruházási szokásokat   meghatározni”.26 Mind inkább a béke építésére kell nevelni az egyéni, a családi, a közösségi és politikai szinten.   Mindannyian felelősek vagyunk a teremtett világ védelméért és megőrzéséért. Ez a felelősség nem ismer határokat. A   szubszidiaritás elvének megfelelően, mindenki számára fontos, hogy elkötelezetten dolgozzon saját szintjén az egyéni   érdekek túlsúlyának leküzdésén. A civil társadalom azon csoportjainak, valamint azon nem kormányzati szerveknek,   amelyek határozottan és nagylelkűen dolgoznak az ökológiai felelősség terjesztésén – amelynek egyre inkább a   „humánökológiához” kellene kötődnie –, kiemelt szerepük van a figyelem felkeltésében és a gondolkodásmód   formálásában. A médiának szintén felelőssége van, abban a tekintetben, hogy pozitív és inspiráló modelleket ajánljon.   Összefoglalva, a környezettel való törődésünk megkívánja, hogy a világot átfogóan és globálisan szemléljük,   felelősségteljes közös erőfeszítést kíván, hogy túl lépve az önző, nemzeti érdekekre irányuló alapuló magatartáson,   egy olyan szemléletmód felé haladjunk, amely mindig minden nemzet szükségletét nem előtt tartja. Nem maradhatunk   közömbösek azzal szemben, ami körülöttünk történik, bolygónk bármely részének sérülése valamennyiünkre hatással   van. Mint az egyének, a társadalmi csoportok és az államok közti kapcsolatokat, úgy az emberi lények és a környezet   közöttieket, a tisztelet és az igazságban való szeretet kell hogy jellemezze. Különösen is reméljük, hogy hatékonyak   lesznek és válaszra találnak a nemzetközi közösségek azon erőfeszítései, amelyek a leszerelési folyamatokra és a   nukleáris fegyverektől mentes világra irányulnak, amely fegyverek jelenléte önmagában is veszélyezteti bolygónk   életét, valamint a jelen és a jövő nemzedékeinek teljes fejlődésének folyamatát. 

  12. Az egyház felelős a teremtésért, és kötelességének tartja, hogy ennek a nyilvánosság szintjén is érvényt   szerezzen azért, hogy a földet, a vizet és a levegőt mint Isten, a Teremtő mindenki számára szóló ajándékait   megőrizze, de mindenekelőtt azért, hogy az emberiséget megóvja az önpusztítás veszélyétől. A természet károsodása   ugyanis szorosan összefügg a kultúrával, amely meghatározza az emberek együttélését. „Ha a társadalomban   elfogadottá lesz a »humánökológiai« szemlélet, abból nyeresége származik a környezeti ökológiának is”.27 Nem   várhatjuk el a fiataloktól, hogy tiszteletben tartsák környezetüket, ha családjukban és a társadalomban nem kapnak   segítséget arra nézve, hogyan tiszteljék önmagukat. A természet könyve egyedülálló: nemcsak a környezet, hanem a   személyes, családi és társadalmi etika vonatkozásában is.28 A környezettel szembeni kötelességeink az emberi   személlyel szembeni kötelességeinkből következik, akár önmagában, akár másokhoz való viszonyában tekintjük.  Ezért szívesen bátorítom az ökológia felelősségére irányuló nevelést, amely – ahogy Caritas in veritate enciklikámban   jeleztem – védelmezi a hiteles humánökológiát és határozottan megerősíti, hogy az emberi élet minden szakaszában   és állapotában sérthetetlen; megerősíti az emberi méltóságot és a család egyedülálló küldetését: itt tanulja meg az   ember, hogy mit jelent a felebaráti szeretet és a természet védelme.29 A társadalom emberi örökségét meg kell őrizni.   Az értékeknek ez az öröksége a természetes erkölcsi törvényben gyökerezik és annak része: ez az alapja az emberi   személy és a teremtés tiszteletének. 

  13. Nem szabad elfelejtenünk azt a fontos tényt sem, hogy sok ember tapasztal békét és nyugalmat, megújulást és új   életre ébredést, amikor közeli kapcsolatba kerülnek a természet szépségével és harmóniájával. Létezik egyfajta   kölcsönösség: miközben gondoskodunk a teremtett világról, úgy tapasztaljuk meg, hogy Isten, a teremtett világ által   gondoskodik rólunk. Másfelől viszont az emberiség és a környezet közötti kapcsolat helyes értelmezése nem végződhet   azzal, hogy abszolutizáljuk a természetet, vagy fontosabban tartjuk, mint magát az emberi személyt. Ha az Egyházi   Tanítóhivatal megdöbbenésének ad hangot az ökocentrizmus és a biocentrizmus környezetről alkotott nézeteivel   szemben, ennek az az oka, hogy ezek a nézetek megszüntetik a lényegi és értékbeli különbséget az emberi személy és   más élőlények között. Ily módon végső soron az ember identitását és felsőbbrendű szerepét törlik el, elősegítve egy   olyan szemléletet, amely minden élőlény „méltóságát” egyenlővé teszi. Utat nyitnak egy új panteizmusnak újpogány   vonásokkal, amely az ember üdvözülésének forrását kizárólag a pusztán naturalista értelemben vett természetben   látja. Az Egyház viszont arra hív, hogy a kérdést kiegyensúlyozottan közelítsük, tiszteletben tartva a szabályokat,   amelyet a Teremtő írt művébe azáltal, hogy rábízta az emberre a teremtett világ őrzésének és felelős gondozásának   szerepét, amellyel nem élhet vissza, de amelyről nem is mondhat le. Ugyanígy az ellentétes álláspont, amely a   technikát és az ember hatalmát abszolutizálja, nem csupán a természetet támadja súlyosan, hanem magát az emberi   méltóságot is.30

  14. Ha békére törekszel, védd a teremtett világot. Minden jóakaratú ember békekeresése kétségtelenül könnyebbé   válik, ha mindannyian elismerik az Isten, az emberiség és az egész teremtett világ közti megbonthatatlan kapcsolatot.   Az isteni kinyilatkoztatás fényében és az egyház hagyományához való hűségben a keresztények maguk is hozzá   járulnak ehhez. Ők az Atya teremtő művének és a halála és feltámadása által az Istennel a földön és a mennyben   mindent (vö. Kol 1,20) megbékítő Krisztus megváltó művének fényében szemlélik a világmindenség csodálatos részeit.   A megfeszített és feltámadt Krisztus megajándékozta megszentelő Lelkével az emberiséget, aki vezeti a történelmet   addig a napig, míg dicsőségben újra eljön a Megváltó, és új ég és új föld lesz (vö. 2Pét 3,13), amelyben az örök béke   és igazságosság lakik majd. Védeni a természetes környezetet annak érdekében, hogy a béke világát építsük,   mindenkinek kötelessége. Sürgető kihívás, amelynek megújult és összehangolt elkötelezettséggel kell szembesülnie, s   egyben gondviselésszerű alkalom is arra, hogy továbbadjuk a következő nemzedékeknek egy mindenki számára jobb   jövő lehetőségét. Legyenek tudatában a világ vezetői és minden rangú és rendű ember, akik szívükön viselik az   emberiség sorsát: a teremtett világ védelme és a béke megteremtése mélyen összefonódnak. Ezért arra hívok minden   hívőt, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, a mindenható Teremtőhöz és irgalmas Atyához, hogy minden férfi és nő   szívében visszhangozzék, fogadják be és éljék meg a sürgető felhívást: Ha békére törekszel, védd a teremtett világot. 

  Kelt a Vatikánban, 2009. december 8-án 

  XVI. Benedek pápa 

__________________________________________________________

1 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 198. 

2 XVI. Benedek, üzenet a béke világnapjára, 2008, 7. 

3 Vö. uo. 48. 

4 Dante Alighieri, Isteni színjáték, Paradicsom, XXXIII, 145. (Ford.: Babits Mihály) 

5 Üzenet a béke világnapjára, 1990, 1. 

6 Octogesima adveniens apostoli levél, 21. 

7 Üzenet a béke világnapjára, 1990, 10. 

8 Vö. XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 32. 

9 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 295. 

10 Epheszoszi Hérakleitosz (kb. Kr.e. 535-475) Töredékek 22B124, in: H. Diels - W. Kranz, A preszókratikusok   töredékei, Weidmann, Berlin 1952, 6.kiadás. 

11 Vö. XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 48. 

12 II. János Pál, Centesimus annus, 37. 

13 Vö. XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 50. 

14 Gaudium et spes, 69. 

15 Vö. II. János Pál, Sollicitudo rei socialis, 34. 

16 XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 37. 

17 Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 467; vö. VI. Pál Populorum   progressio, 17. 

18 Vö. II. János Pál, Centesimus annus, 30-31. 43. 

19 XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 49. 

20 Uo. 

21 Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, II-II, 49,5. 

22 Vö. 9. 

23 Vö. 8. 

24 VI. Pál, Populorum progressio, 43. 

25 XVI. Benedek, Szeretet az igazságban, 49. 

26 II. János Pál: Centesimus annus, 36. 

27 XVI. Benedek: Szeretet az igazságban, 51. 

28 Vö. uo. 15, 51. 

29 Vö. uo. 28, 51, 61; II János Pál: Centesimus annus, 38, 39. 

30 Vö. XVI. Benedek: Szeretet az igazságban, 70.