A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a fagyöngyök szokatlan elterjedésén gondolkodtat el állandó szerzőnk.

„Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei.
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata.
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.”
(Reményik Sándor: Fagyöngyök)

Ilyenkor, télen tűnnek fel igazán a fák csupasz koronájában a fehér fagyöngy örökzöld, szinte szabályos gömbforma bokrai. Látszólag olyan könnyedén ülnek az ágakon, mintha a gravitációról nem is vennének tudomást! Valójában azonban mélyen belegyökereznek a gazdanövény szöveteibe… Vajon igaza van a költőnek, és a meggyötört fák fájdalmából születik az igazgyöngyként csillogó fagyöngyök szépsége?

Ez a különös életformájú növény mindig izgatta a botanikusokat, hiszen nem a földből nő ki, hanem fűzfák, nyárfák, almafák, kőrisek, sőt fenyőfélék ágaira telepszik, szívógyökereivel behatol a „gazdanövény” szállítórendszerébe, és így szerzi meg a vizet, az oldott ásványi sókat magának. Mivel zöld leveleivel önállóan végzi a fotoszintézist, csak félparazita növény, de ha túl sok telepszik rá egy-egy fára, valóban legyengíti. Vagy már nem is volt teljesen egészséges a fa, azért volt képes megtelepedni rajta a fagyöngy?

A fehér fagyöngyöt gyógynövényként is használjuk már évszázadok óta. Különös, hogy vérnyomáscsökkentőként nem minden emberre hat, és az se mindegy, milyen fáról gyűjtötték. A galagonya például magában is a szív gyógynövénye, virágát, termését is felhasználja a gyógyszeripar, és a rajta élősködő fagyöngy tovább gazdagítva nyújtja át az embernek ezeket a gyógyító erőket. De

még mindig nem tudunk eleget, hiszen a fagyöngyöt mostanában kezdik a rák gyógyítására is alkalmazni, és további ígéretes kutatások folynak ezen a területen.

Mostanában egyre több fagyöngyöt lehet látni az erdőkben, ligetekben, néha valóban úgy tűnik, tömegesen ellepik a fákat. Csökkent az ellenálló képességük, gyengébbek, lazábbak a szöveteik, több mag csírája tud áthatolni a védelmi vonalakon? A levegőszennyezésnek is lehet ebben szerepe? Különös módon a légkör megnövekedett szén-dioxid-tartalma a fák számára gyorsabb növekedést tesz lehetővé, szinte „túltáplálttá” válnak, szöveteik gyengébbek, lazábbak, lehet, hogy ez is kedvez a fagyöngyöknek?

Minden növényfaj felszaporodása, tömeges terjeszkedése egy jelzés, valamiféle válasz a környezeti tényezők megváltozására.

De nézzük a termését! A fehér fagyöngy (Viscum album) latin nevében ott van az utalás a bogyók ragadós voltára, és a léprigó, a fagyöngy leglelkesebb terjesztője szintén nagyon beszédes névvel büszkélkedhet, a Turdus viscivorus ugyanis fagyöngyevő rigót jelent. Mindkettőjük névadója Linné volt, aki bizonyára jól tudta, hogy milyen szoros együttműködés van közöttük.

A termések kocsonyás nedve beburkolja a magvakat, és amikor a madarak megeszik, azok épségben áthaladnak az emésztőcsatornán. Amikor újra napvilágra kerülnek, a ragasztó még mindig működik, és szerencsés esetben egy távolabbi fára kerülve tovább is terjed a csalafinta növény, tavasszal kicsírázva áttöri az új gazdanövény kérgét, majd rákapcsolódik az éltető tápanyagforrásra. Némelyik akár hetven esztendőt is megél!

Chernel István ornitológus így írja le a léprigó különleges táplálkozási szokásait:

„Egyik legfeltűnőbb növényterjesztő madarunk a léprigó, melynek főeledele a faágakon élősködő ismeretes fagyöngy. Ennek magvait ez a rigó juttatja a faágakra, még pedig nem csupán bélcsatornáján át. Sokszor ugyanis a nagyobb szemeket, melyek a szűk bélcsatornába nem juthatnak, úgy mint egyéb madarak is az élelem emészthetetlen részeit (a csontokat, szőröket a ragadozók) kiköpik. Mivel azonban ez utóbbi bogyók ragadósak, nem mindig kerülnek egyenesen a földre, ahol elvesznének, hanem gyakran odatapadnak e madár csőréhez, úgy hogy kénytelen azokat onnét ledörzsölni. Néha gyöngysorként kenegeti őket a faágakra s ragadósságuknál fogva ott maradnak s kicsirázva, gyökeret vernek az ágakba.

A többi rigófaj is nagyban közreműködik a bogyótermő bokroknak, növényeknek eltelepítésében s kivált a galagonya, boróka, vadrózsa, kökény, papsapka, madárcseresznye, fagyal, vörös som, vörös berkenye, hólabda, örökzöld s efféle bokrok termését hurczolja szanaszét…” (Chernel István: Magyarország madarai, 1899)

A fagyöngyöt is sokféle madár terjeszti, és a léprigó sem csupán a fagyönggyel táplálkozik. Éppen ez a gazdag kapcsolatrendszer jelenti a növények, állatok számára a változatos élőhelyeken a fennmaradás, szaporodás, túlélés lehetőségét.

Eddig mindez nagyon szép, de mi történik, ha megjelenik a tájban az ember, és rájön, hogy a viszonylag termetes léprigó húsa nagyon ízletes csemege? A bogyók ragadós nedvéből a madarászok évszázadokon át madárlépet főztek, ezt vékony kis lépvesszőkre kenték, és ezzel fogták meg a rigókat. A „lépre csal” kifejezés ma is él a köznyelvben, ámbár az eredeti jelentése lassan feledésbe merül.

A léprigó Magyarországon ma már védett madár, a „cserregő fagyöngypásztor” ültetheti bátran kedvenc csemegéjét, nem kell a madarászok kelepcéitől tartania. A madárvédelmi törvények megalkotására mintegy száz esztendővel ezelőtt került sor, és hogy milyen meggondolásból határozták el erre magukat elődeink, azt gyönyörűen indokolja meg Chernel István, a madarak védelméről szóló fejezetben:

„Az »emberben az ember« parancsolja, hogy ne csak uralkodjunk a többi élőlény fölött, hanem hogy hatalmunkat igazságosan éreztessük. Pusztán az értelem szavát követve önzésünk elragad, az anyag után való féktelen vágynak nyit utat s a valóság igazának felismerésében is megkápráztat.

Zsarnokságra vezet, irtunk, és kifosztjuk a természet kincseit, melyekkel csak akkor gazdálkodhatunk magunkhoz méltóan, ha érzelmeink sugalmazására is hallgatunk.

Ész és szív mindig együttesen vezessen, mert a szellem erejének és a kedély nemességének kellő összhangjával fogunk csak igazán az »oktalan állatok« fölé kerekedni s a természet egészéből egy fejjel kiemelkedni.

Kiváltságos jogokat szereztünk, de ezekből folyó kötelességeket is, melyek figyelmeztetnek arra, hogy mikor korlátlanul rendelkezhetünk az állatok életével, erőnket ne éreztessük az ártatlanokkal s ne irtsuk ki véglegesen a bűnösöket sem, mert nekik is van joguk az élethez, ők is szükségszerű hivatást töltenek be a természetben s hozzájárulnak az egyensúly fenntartásához.” (Chernel István: Magyarország madarai)

Az „emberben az ember” – ezt ma úgy mondanánk, hogy a lelkiismeret szava? A teremtésvédelmi szemlélet első csírái már ilyen korán megjelentek elődeink gondolkodásában? Igen, ezért nem néma körülöttünk a táj, és ma is gyönyörködhetünk a madarak énekében és a fagyöngyök varázslatos szépségében.

Vajon a mi nemzedékünk mit őriz meg ebből a még mindig meglévő gazdagságból utódainknak?

Szöveg és kép: Lechner Judit