Advent negyedik vasárnapján már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy Jézus személyesen jöjjön el a világba, melynek őrzését ránk bízta. Miközben jár az agyunk, hogy a nehéz helyzet  ellenére hogyan is varázsolhatnánk ezt a karácsonyt ugyanolyanná, mint a  többi, elmélkedjünk csak tovább: kikkel osztozunk még e bajban, kikkel a megtestesülés örömében, kikkel a teremtés védelmének feladatában?

 A járvány tanulságait le kell vonnunk: akkor, amikor elég lett volna maszkot hordani, és kevesebbet jönni-menni, nem hittük el, hova vezet, ha nem vesszük komolyan az áldozatot, amit a helyzet megkövetel tőlünk. Valahogy így van ez a teremtésvédelemmel: minket még csak halványan érintenek az ökológiai válság tünetei, de gondoljunk a többiekre: legtágabb közösségünk, az emberiség nagy része már most keservesen szenvedi az elmúlt időszak fogyasztási szokásainak következményeit. Ha azonban időben teremtéstudatos életre váltunk, akkor valójában csak olyan dolgokról kell lemondanunk, amelyek legfeljebb túlzó kényelmünket szolgálják.

 Jézus mindannyiunkhoz jött: mi sem mutatja ezt jobban, mint ahogy jászolánál összetalálkoztak az egyszerű, szegény pásztorok, és a messzi tájakról érkezett, feltehetőleg tehetős bölcsek. Mi is kapcsolatban állunk világunk minden lakójával, az ökológiai krízis egyaránt sújt mindannyiunkat, és felelősségünk is közös. Hiába mondjuk, hogy mindegy mit teszünk, amikor az igazi rombolást a kínai gyárak vagy a dél-amerikai erdőirtások okozzák! Arra nem gondolunk, hogy mi vesszük meg ezen pusztítások gyümölcseit? Olcsón, mert sem a visszavonhatatlanul megkárosított természetnek, sem az embertelen körülmények között dolgozó munkaerőnek nem fizetjük meg az árát.

 Politikai döntéshozóktól várjuk a megoldásokat, akik viszont nem mernek sem népszerűtlen, sem a gazdaság érdekeit sértő intézkedéseket tenni. Szükségünk lesz hát a pásztorok egyszerűségére és a napkeleti bölcsek tudományára. A tudomány és a technika ugyanis nem arra való, hogy egyre nagyobb luxusban éljünk: azért van szükségünk mindezekre, hogy egyre népesebb családunkat ellássuk. A világi hatalmasságok a gazdaságot szolgálják, tőlük nem remélhetünk sokat, meg kell próbálnunk nagy családként működni, ahol mindenkinek megvan a maga feladata, és minden tevékenységünkben helye van a teremtésvédelemnek.

 Ahogy az ünnep közeledtével otthonunkat takarítjuk, szétnézhetünk, hova is kerül mindaz a szemét, amit kidobunk. Tárhelyünk véges, az elégetett szemét közös légkörünkbe kerül, a mikroműanyagok, takarítószereink a talajt, vizet szennyezve, az élővilágot pusztítva szintén az egész emberiség számára veszélyesek. Érdemes legalább addig szétnézni, ameddig látunk; szedjük össze az utcán lévő szemetet is, és próbáljunk minél kevesebbet termelni: nem késő legalább az ajándékcsomagolást megúszni. Ne féljünk egyszerűnek és szerénynek lenni: példaképünk a jászolban fekvő Megváltónk. Ő az, aki átvezet minket az az ígéretek beteljesedésére való homályos várakozás világából Krisztus cselekvésre hívó és annak eredményességére reményt adó világosságába. Hogy csak egy példával éljünk: míg a váratlanul lezúduló bibliai özönvíz mindent elpusztított, most az Istentől lehetőségként kapott emberi tudomány segítségével és Krisztus életének követése által megóvhatjuk a ránk bízott teremtett világot.