Tudták, hogy ma Magyarországon a mérések szerint általában az iskolák, óvodák környékén a legrosszabb a levegő minősége? Ott, ahol szemünk fényei, legdrágább kincseink az egész napjukat töltik. És mindez nem a véletlen műve, hanem a mienk, idősebb generációké: szüleiké, nagyszüleiké. És azé a népszokásé, mely szerint a gyereket autóval szállítjuk az iskolába, lehetőleg a főbejáratig.

Kényelmünknek nagy ára van Hisz talán bele sem gondolunk, de az iskola előtti dugókkal egyszerre fosztjuk meg gyermekeinket a tiszta levegőtől és a biztonságos környezettől is. Szerencsére egyre több helyen valósítanak meg ún. „iskolautcát", azaz tiltják ki iskolakezdés és -zárás idején az autókat az iskola utcájából a mama-papataxik lég- és zajszennyező hatása miatt. Ha ilyennel találkozunk, ne bosszankodjunk miatta! Gondoljunk bele, és vegyük észre, hogy az akció célja nem más, mint egészséges és biztonságos környezet kialakítása ÉPPEN a MI gyermekünk számára.

A gyerekek mozgásigénye óóóóóóriási. Természetes mozgásukat azonban modern életformánk és autós életmódunk nagymértékben korlátozza Így aztán gondos és lelkiismeretes szülőként iskola után még sportolni is vihetjük őket. Pedig sokszor egyszerűen levezethetnénk az energiájukat azzal, hogy mindazokra a helyekre gyalog vagy kerékpárral, rollerrel jutunk el, ahova egyébként is mennünk kell. A legtöbb gyerek ráadásul nagyon is szeret rollerezni, bringázni! Ne (csak) külön programként iktassuk hát be a mozgást amúgy is zsúfolt napirendünkbe, hanem közlekedési módként. Így az ifjoncok lefárasztása nem igényel többletidőt és -erőforrást sem tőlünk, sem a teremtett világtól. Hasznos ötleteket meríthetünk a gyerekekkel való biztonságos közlekedésre ebbő a kisfilmből.

Vajon mennyit fizetnénk egy olyan foglalkozásért, mely azt ígéri, hogy gyermekünk szabad levegőn mozog, közben megtanulja a KRESZ-t, javul a tájékozódóképessége, és talán még udvariassági szabályokat is elsajátít? Biztosan sokan csapnának le örömmel egy ilyen szakkörre. Holott, ha nem teszünk mást, mint hogy iskolába-óvodába gyalog, kerékpárral vagy közösségi közlekedéssel visszük csemeténket, ezt mind-mind megtaníthatjuk nekik!

• a zebrán biztonságosan átkelni,
• helyünket az idősebbeknek, rászorultabbaknak átadni,
• a többi közlekedőre aktívan figyelni,
• szemkontaktust felvenni,
• a közeledő busz sebességét megbecsülni

Mindezt bizony autóban ülve aligha tanulják meg!

Ne aggódjunk sokat az időjárás miatt: a gyerekek rendkívül alkalmazkodóképesek, az eső-hideg-meleg sokkal kevésbé zavarja őket, mint azt mi gondolnánk, ráadásul az időjárás szélsőségeinek való kitettség az immunrendszerükre is kiváló hatással van.

Sajnos a motorizáció egy öngerjesztő folyamat: ha a fiatalokat mindenhova autóval visszük, akkor egyrészt egyre veszélyesebbek lesznek a köztereink, másrészt a gyerekek nem tanulnak meg önállóan közlekedni, és később is az autó lesz számukra az alapértelmezett közlekedési mód. Nagyon igaz e téren is Ferenc pápa meglátása: „Azokban az országokban, amelyeknek a legnagyobb változtatásokat kellene végrehajtaniuk fogyasztói szokásaikban, a fiatalok új ökológiai érzékenységgel és nagylelkű szellemiséggel rendelkeznek, és néhányan közülük csodálatosan küzdenek a környezet védelméért, de olyan erősen fogyasztói és jóléti közegben nőttek fel, amely megnehezíti más szokások kialakítását."

De ne féljünk éppen mi megtörni a spirált! Végülis Krisztus is mindenhova gyalog ment, mi pedig az ő követői volnánk. Lehetséges persze, hogy kezdetben gyermekeink ellenállnak, nyafognak és autót követelnek. Tapasztalatból mondjuk azonban, a kicsik rendkívül hamar képesek leszokni az autóról, és később már ők néznek ferde szemmel arra, aki „olyan lusta", hogy mindenhova személygépkocsival jár.

Nevelésről szólva nem hagyhatjuk ki a jövő nemzedékek iránti felelősséget sem. A római katolikus egyház társadalmi tanítása régóta hangsúlyosan foglalkozik a témával. Isten elhatározása, hogy az embert saját képmására és önmagához hasonlónak teremti (vö. Ter 1,26–27), az emberi teremtménynek egyedülálló méltóságot kölcsönöz, amely kiterjedt minden nemzedékre (vö. Ter 5) és az egész földkerekségre (vö. Ter 10). Egyházi dokumentumok egész sora értekezik a témáról. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma a családban jelenlevő, generációk közötti szolidaritáshoz hasonlítja a társadalmi szintű szolidaritást: „A családot tehát a gazdasági élet lényegalkotó főszereplőjeként kell tekintenünk, amelyet nem a piac, hanem a nemzedékek között megvalósuló megosztás és szolidaritás logikája irányít." (268)

Ferenc pápa a Laudato si' enciklikában egész fejezetet szentel a jövő generációknak. „A katasztrófák előrejelzéseit már nem nézhetjük megvetéssel, és nem gúnyolódhatunk rajtuk. A jövő nemzedékekre rengeteg romot, sivatagot és szennyet hagyhatunk." (LS, 161) „Nekünk, hívőknek továbbra is kérnünk kell Istent, hogy a mostani viták kedvező irányban haladjanak, hogy a jövő nemzedékeknek ne kelljen a meggondolatlan késedelmeskedés következményeit elszenvedniük." (LS, 169) Sőt, még a Tízparancsolattal is nagyon elgondolkodtató párhuzamot von: „Ezért Új-Zéland püspökei azt a kérdést tették fel, hogy mit jelent a „Ne ölj!” parancsa, amikor „a világ népességének húsz százaléka oly mértékben fogyasztja az erőforrásokat, hogy elrabolják a szegény nemzetektől és a jövő nemzedékektől azt, amire szükségük van az életben maradáshoz”.(LS,95)

Bőven van tehát tennivalónk nekünk, keresztényeknek a jövő nemzedékek a tiszta környezethez való jogainak biztosításával. Nem mindent egyszerre kell megoldanunk, de lépésről, lépésre igenis sokat tehetünk: kezdhetjük azzal, hogy kevesebbet autózunk csemeténkkel! Egyszerre óvjuk ezzel teremtett világunkat, gondoskodunk a szükséges mozgásról, és tanítjuk meg őket arra, amit fontossága ellenére sehol máshol tanulhatnak meg: a biztonságos közlekedésre.