A legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22).
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22).
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
v, 2023-04-09 11:47 
A szentháromságos közösségként létező, egyetlen Istenbe vetett hit a katolikus vallás alapja. Kifejezetten közösségi vallás a miénk - már Isten önmaga is közösség és nem egyszemélyű, magányos létező! Gondoljunk bele - mekkora ajándék ez! Isten önmagán ad példát arra, hogyan tudunk tökéletes közösségben kapcsolódni. "Csak" követnünk kell a példáját. „Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy „elfogadjuk a világot mint a szeretetközösség [kommunió] szentségét, mint az Istennel és a felebarátainkkal globális szinten történő osztozás módját." (Laudato si' enciklika 9) És bár első hallásra ez teljesíthetetlenül nehéz feladatnak tűnik, de valójában ha életünk legnagyobb élményeire, legboldogabb pillanataira gondolunk, lehet, hogy éppen ezt a közösséget sikerült megélnünk. A végtelen érintése egy hegycsúcson, ölelő kisgyermekünk teljes önátadása, egy különösen mély szentségimádás…. A Szentháromság nehezen megérthető misztérium, talán azért, mert valójában nem is a tudatunkkal, hanem a szívünkkel kell érteni, megélni.
Mindez szép-szép, de vajon hogyan jön az autómentességhez? A Szentatya megadja a választ:
„A színhelyek, melyek körbevesznek bennünket, befolyásolják azt, ahogyan az életet látjuk, ahogyan érzünk és cselekszünk… Törekszünk alkalmazkodni környezetünkhöz, de amikor az rendetlen, kaotikus, vagy tele van vizuális és zajszenynyezéssel, az ingerek túlzott mértéke próbára teszi azon igyekezetünket, hogy mindenhez egészségesen kapcsolódó, boldog identitást hozzunk létre." (LS 147)
Hogyan alakítják vajon közösségi létünket a mai városok? Sok sávos, a város szívében átszáguldó autópályáikkal, járda nélküli utcáikkal? Olyan gyors és veszélyes gépjárműforgalommal, hogy jó szívvel se kicsi, se nagyobbacska gyerek nem mehet már le a ház elé focizni, grundozni, bandázni, holott az idősebb generáció legszebb gyerekkori élményei épp ezek? Fák és bokrok nélküli, leaszfaltozott terekkel, ami semmi másra nem késztet, mint hogy minél gyorsabban áthaladjunk rajta? Hogyan tudnánk ilyen környezetben közösséget megélni bárkivel, bármivel?
Ma, amikor egyre több a magányos ember, egyre több időt töltünk a négy fal között okostelefonnal a kezünkben, talán soha nem voltak ilyen fontosak a társas kapcsolatok, és azok a tényezők, amelyek erősítik ezeket. Egy hívogató közösségi tér, ahol együtt vagyunk, beszélgetünk, vagy csak közösen bambulunk, ha épp ahhoz van kedvünk, és olykor rámosolygunk a szemben ülő vadidegenre, mert szépen süt a nap, vagy egyszerűen csak azért, mert jó ott lenni.
Az elmúlt évtizedekben városaink nem ember-, hanem autó-léptékben változtak. A közterek nem a kellemes időtöltést és társadalmi életet szolgálják, hanem sokkal inkább egyfajta átmeneti közeget jelentenek A és B pont között, azaz míg elérünk például otthonunkból a munkahelyünkre. A motorizált közlekedés nincs tekintettel a lakókra, és nem biztatja arra az embereket, hogy vegyék birtokba a városukat. Sok helyen már járdák sincsenek, sőt Miamiban már a közvilágítás kiépítésével sem vesződtek, hiszen annyira nincsenek emberek az utcán, hogy nincs szükségük utcai világításra.
Tudatos tervezéssel azonban meg lehet változtatni ezeket a folyamatokat, erre Bécstől Portlandon keresztül Koppenhágáig számos jó példát láthatunk. A társadalmi igazságosságot is figyelembe vevő zöld várostervezés, a 15 perces város koncepciója, a közterek emberléptékű kialakítása mind-mind olyan eszköz, amelyek segítenek közösségi énünket (újra)felfedezni, jobban megélni. A középkori - például itáliai - maggal rendelkező városokban sétálva önkéntelenül is jól érezzük magunkat, és ez nemcsak a középkori romok szépsége miatt van így. Nem bizony! Ezek a városok még az ember mint biológiai lény érzékszerveire, sétatempójára, horizontális síkban való mozgására épültek. Egy ilyen tereket az ott lakók még napjainkban, a XXI. században is ugyanúgy használják: minden sarkon áll valaki és beszélget!
„Mily szépek azok a városok, amelyek legyőzik az egészségtelen bizalmatlanságot, integrálják a tőlük különbözőket, és ezen integrációból a fejlődés új tényezőjét hozzák létre! Mily szépek azok a városok, amelyek még építészeti tervrajzaikban is tele vannak terekkel, amelyek összekötnek, kapcsolatokat hoznak létre, elősegítik a másik megismerését!” (LS 152)
Ferenc pápa sok helyütt tanácsolja a közterek kapcsolattámogató jellegének erősítését. „Törődni kell a közösen használt helyekkel, a vizuális keretekkel és a városok igazodási pontjaival, hogy azok fokozzák a közösséghez tartozás, a meggyökerezés érzését, hogy „otthonosan” érezzük magunkat a városban, amely befogad és összeköt bennünket. Fontos, hogy egy város különböző részei harmonikusan kapcsolódjanak egymáshoz és az emberek átlássák az egészet, ahelyett, hogy bezárkózzanak lakónegyedükbe és lemondjanak arról, hogy az egész várost a többiekkel megosztott saját terükként éljék meg. Bármilyen beavatkozásnak a városi vagy vidéki tájba figyelembe kellene vennie, hogy a hely különbözô elemei hogyan alkotnak egységet, amelyet a maga gazdag jelentéstartalmával a lakosok koherens képként érzékelnek. Így a többiek már nem idegenek lesznek, és a „mi” részeinek érezzük őket, amelyet közösen építünk." (LS151)
Ahhoz, hogy tepepüléseink ezt az eredeti közösségi funkciójukat visszakapják, okos várostervezésen túl a motorizált közlekedés csökkentésére is szükség lenne. Krisztus feltámadása szép lehetőséget kínál arra, hogy mi a magunk részünkről megtegyük az első lépést, és a Feltámadás ünnepén mellőzzük az autót. És ne ringassuk magunkat abba a lustaságunkat simogató tévhitbe, hogy "attól úgysem változik semmi, hogy én gyalog megyek misére"! Ne áltassuk magunkat, ne keressünk kifogásokat! „Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek az erőfeszítések nem változtatják meg a világot. Az ilyen tettek valami olyan jót terjesztenek a társadalomban, amely mindig több gyümölcsöt terem annál, mint amennyit észlelhetünk, mert olyan jót hoznak létre e földön, amely mindig – ha olykor láthatatlanul is – igyekszik tovaterjedni. Továbbá az ilyesfajta magatartásformák kialakítása visszaadja saját méltóságunk érzését, nagyobb egzisztenciális mélységhez vezet, és lehetővé teszi annak megtapasztalását, hogy van értelme vándorlásunknak e világon." (LS 212)
Köszönjük, hogy velünk tartottak ebben a nagyböjtben. És ha megtetszett Önöknek a kevesebb autózás számos szépsége, hát terjesszék ki az önmegtartóztatásról szóló nagyböjti időszakon túlra is ezt a gyakorlatot.
Áldott és teremtésvédő húsvétot kíván
a Naphimnusz Egyesület
v, 2023-04-02 16:04 
Sokan sokfelé keresik és vélik megtalálni a jelenkor kríziseinek fő forrásait. Az azonban biztos, hogy a HAGYOMÁNYOS KÖZÖSSÉGEK FELBOMLÁSA, AZ ELMAGÁNYOSODÁS súlyos probléma. Oka és egyben következménye is a természeti és társadalmi válságnak. Atomizált családban vagy sokszor egyedül élünk, holott tudjuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni..” (Ter 2,18). Isten társas lénynek teremtette az embert.
A magány egyéni szinten is hat ránk, hiszen lelkileg rosszul érezzük magunkat tőle – de ez még nem minden. Jelenlegi széttagolt társadalmi létünk egy sor további probléma melegágya is egyben. Ahogy Ferenc pápa a Laudato si' enciklikában írja: „az egymástól elszigetelt egyének elveszíthetik képességüket és szabadságukat arra, hogy legyőzzék az instrumentális ész logikáját, és kiszolgáltatva maradnak az erkölcs nélküli, a társadalmi és környezeti érzék nélküli fogyasztói gondolkodás kénye-kedvének." (LS 219)
Magányos életmódunkhoz méltóan simul hozzá magányos közlekedésünk is. Egyedi, néhány főre készített kis bádogdobozokban furikázunk, megfosztva a környezetünk érzékelésének, megélésének lehetőségétől. Nem érezhetjük a szél fuvallatát az arcunkon, nem hallhatjuk a madarak csiripelését, a vonat füttyét, a kutya ugatását. Nem szippanthatjuk magunkba a zápor utáni föld semmihez nem fogható szagát, a lusta nyáresték grillfüstjét, a virágzó akácfák bódító illatát. Kis bádogdobozaink könyörtelenül elválasztanak minket a környező világtól. Mintha egy színes fényképben fekete-fehér életet élnénk.
De embertársainkhoz sem igazán szeretünk kapcsolódni az autózás során. Ferenc pápa és a Budapesti Műszaki Egyetem évenkénti felmérése is ugyanarra az eredményre jut: egy autóban jellemzően egyetlen fő ül (a BME 2022-es reprezentatív felmérésének eredménye szerint 1,28 fő/autó). "A városokban sok autót csak egy vagy két ember használ, emiatt megnövekszik a forgalom, a levegőszennyezés szintje magas, hatalmas mennyiségû nem megújuló energiát fogyasztanak el, több autóút és parkoló építése válik szükségessé, ami árt a városképnek. " (LS 153)
És tudják, mit? Bádogdobozaink nemcsak attól választanak el, ami a bádog túloldalán van, de még attól is, ami az innensőn. Észrevették, milyen nehéz az autóban egy igazán jót beszélgetni? Hiszen a kocsikat mérnökök és nem pszichológusok vagy lelkipásztorok tervezik – gyorsnak kell lenniük, nem közösségi energiák ideális elosztóközpontjának. Extrovertált legyen a talpán, aki hosszasan szóra tudja bírni útitársait egy személygépkocsiban! Arra pedig már gondolni sem jó, hogy az autóban általában villámgyorsan előkerülnek az okoseszközök, telefonok, és hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy a család minden tagja magába zárkózva nyomkod egy gépet – újabb remek módszer az egyedüllét fokozására.
A magány problémájának megoldása kézenfekvő és - legalábbis elvben - pofonegyszerű: kapcsolódjunk!
Kapcsolódjunk
Ezt ajánlja nekünk a Szentatya is: "A társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni, nem pusztán az egyéni javak összegzésével…" (LS 219)
És ezt a gondolatot bizony a közlekedésre is alkalmazhatjuk! Magányos közlekedés helyett kapcsolódó közlekedést! A közösségi közlekedés, a séta, a kerékpározás mind-mind lehetőséget adnak arra, hogy a kapcsolódásnak valamelyik szintjét jobban megéljük: vagy embertársainkhoz, vagy a minket körülvevő teremtett világhoz kerülünk közelebb általuk.
Végül nézzünk rá a közlekedés és a kapcsolódás szemüvegén keresztül a mai ünnepre, virágvasárnapra. Ezen a napon Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Ez rengeteg kapcsolatot igényel és hoz létre: elkötik a szamarat egy gazdától, aki rákérdez, kinek viszik; odahozzák neki, ráterítik a ruháikat, hozsannáznak. Jézus és a szamár is kapcsolatba lép egymással – egy élőlény hordoz egy másikat, nem egy gép –, Jézus pedig kapcsolatban van az őt köszöntő néppel. Az egész jelenetben az ószövetségi prófécia (Zak 9,9) teljesedik be, ahol a “szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján” kifejezés az alázatot és a szegénységet jelenti. ☝A szamárháton való bevonulás tehát nem Jézus kényelmét szolgálja, hanem prófétai, messiási jel!☝ (A mi közlekedési módjaink, eszközeink vajon milyen belső valóságok jelei?)
És bár a szamárháton történő misére vonulást napjainkban már nem javasolhatjuk, a drótszamarat – unalmasabb nevén kerékpárt – annál inkább! Hiszen tavasz van, az időjárás is a szabadba, mozgásra csábít. Használjuk ki a szép időt, kapjuk elő bringánkat, rollerünket! És ezen a vasárnapon éljük meg tudatosan a kapcsolódásainkat – útközben is! Ezzel igazán méltóan koronázhatjuk meg a mai ünnepet, a virágvasárnapot.
v, 2023-03-26 13:10 
Tudták, hogy ma Magyarországon a mérések szerint általában az iskolák, óvodák környékén a legrosszabb a levegő minősége? Ott, ahol szemünk fényei, legdrágább kincseink az egész napjukat töltik. És mindez nem a véletlen műve, hanem a mienk, idősebb generációké: szüleiké, nagyszüleiké. És azé a népszokásé, mely szerint a gyereket autóval szállítjuk az iskolába, lehetőleg a főbejáratig.
Kényelmünknek nagy ára van Hisz talán bele sem gondolunk, de az iskola előtti dugókkal egyszerre fosztjuk meg gyermekeinket a tiszta levegőtől és a biztonságos környezettől is. Szerencsére egyre több helyen valósítanak meg ún. „iskolautcát", azaz tiltják ki iskolakezdés és -zárás idején az autókat az iskola utcájából a mama-papataxik lég- és zajszennyező hatása miatt. Ha ilyennel találkozunk, ne bosszankodjunk miatta! Gondoljunk bele, és vegyük észre, hogy az akció célja nem más, mint egészséges és biztonságos környezet kialakítása ÉPPEN a MI gyermekünk számára.
A gyerekek mozgásigénye óóóóóóriási. Természetes mozgásukat azonban modern életformánk és autós életmódunk nagymértékben korlátozza Így aztán gondos és lelkiismeretes szülőként iskola után még sportolni is vihetjük őket. Pedig sokszor egyszerűen levezethetnénk az energiájukat azzal, hogy mindazokra a helyekre gyalog vagy kerékpárral, rollerrel jutunk el, ahova egyébként is mennünk kell. A legtöbb gyerek ráadásul nagyon is szeret rollerezni, bringázni! Ne (csak) külön programként iktassuk hát be a mozgást amúgy is zsúfolt napirendünkbe, hanem közlekedési módként. Így az ifjoncok lefárasztása nem igényel többletidőt és -erőforrást sem tőlünk, sem a teremtett világtól. Hasznos ötleteket meríthetünk a gyerekekkel való biztonságos közlekedésre ebbő a kisfilmből.
v, 2023-03-19 20:24 
Autómentes és pihenés…? Hiszen az autó épphogy a pihenés legfőbb eszköze! Ha gyorsabban letudjuk az utat, több időnk marad pihenni - ezt az óvodás gyerek is tudja.
Érdekes ugyanakkor, hogy úticélunkat - munkahelyünk, iskolánk, utazásunk helyszínét - általában nem távolságban, hanem időben mérjük. „Félóra alatt beérünk a suliba, annyi utazás még belefér” - hogy a félóra alatt 2 vagy 50 km-t teszünk-e meg, az általában kevésbé fontos számunkra. Ha lehetőségünk volna egyénileg repülni, vélhetőleg könnyű szívvel választanánk akár többszáz kilométeres távolságban levő ingázási célpontot is, hiszen „félóra utazás még belefér”.
De kanyarodjunk vissza a témánkhoz. Mi is az a pihenés? Nyilván nagyon fontos dolog, hiszen magának az Úrnak is szüksége volt rá: Isten „a hetedik napon megpihent minden munkájától” (Ter 2,2). A Tízparancsolatban is helyet kapott: az Úr napját szenteld meg!
Mégis - manapság többnyire terméketlen és szükségtelen dologként tekintünk a pihenésre. Ha időt szakítunk rá egyáltalán, pihenésünk - életritmusunkhoz hasonlóan - gyors, intenzív, és többnyire egyszerűen a munka hiányát értjük alatta.
Holott a pihenés „valami más, mint puszta nemcselekvés. Ez egy másik módja a cselekvésnek, amely lényegileg hozzánk tartozik.” (Laudato si’ enciklika 237. pont). A pihenés lehetőség arra, hogy mindennapjainkból kilépve, szokásos haszonelvű tevékenységüket megszakítva magunkra nézzünk. Észrevegyük és értékeljük a körülöttünk levő szépet, embertársainkat, környezetünket, Istent. Talán nem véletlen, hogy visszatekintve legtöbben életük legszebb időszakának élik meg gyermekeik első néhány évét: a kicsik mindenre rácsodálkozása, időtlensége szüleiket is újra a szemlélődés rég elfeledett dimenziójába vezeti vissza - még ha kisgyermekes szülőnek lenni nem túl pihentető is. És mégis: a szemlélődő jelenlét megélése, újraélése még a fizikai fáradtságot is felülírva képes boldogságot adni. Talán az Úr sem fáradtságból, mint inkább önreflexióként és ünnepként pihent meg a hetedik napon.
Elismerjük: felgyorsult életünkben nehéz, sőt nagyon nehéz lelassulnunk. Sok külső és belső akadályt, elvárást kell legyőzni ahhoz, hogy hétről hétre sikerüljön egy napot a pihenésnek szentelni. Sokszor nem is sikerül. Isten azonban atyai szeretettel valóban ezt kéri tőlünk, hiszen tudja, hogy pihenés nélkül az ember nemcsak elfárad, de bele is fárad haszonelvű életébe. „A vasárnap, a szentmisén való részvétel különösen fontos. Ez a nap, miként a zsidó szombat, alkalmat kínál az embernek, hogy gyógyítsa az Istenhez, önmagához, másokhoz és a világhoz fűződő kapcsolatait. …Ez a nap „hirdeti az ember örök megpihenését Istenben”. … A pihenés látókörünk kiszélesítése is, amely lehetővé teszi, hogy ismét elismerjük mások jogait. Így a pihenés napja, melynek középpontja a szentmise, az egész hetet bevilágítja fényével, és arra indít, hogy felvállaljuk a természetről és a szegényekről való gondoskodást.” (LS 237)
Mi lenne, ha nagyböjtben a közlekedés a pihenésünk egyik eszközévé válna? Ha ezekben a hetekben az utazás nem egy minél gyorsabban letudandó, kötelező feladat lenne, hanem lehetőség és tér a szemlélődésre?
Bíbor napfelkeltében hajnali misére sétálni…
A belvárosban járva rácsodálkozni az ütött-kopott, de ódonságukban is varázslatos szamárhátíves ablakcsúcsokra…
Biciklin végigsuhanni a Duna mellett, felkapni a fejünket a vonuló vadludak gágogására, és felpillanatva beleborzongani röptük tökéletes ötelékére….
Esőben gyalogolva az égre nézni, és meglepődni a lehulló esőcseppek lassúságán….
Odaköszönni templomba menet a rég nem látott, utcánkban lakó néninek…
Próbáljuk ki, szánjuk rá az időt! Talán kiderül, hogy ily módon pihenve nemcsak a teremtett világot kíméljük, hanem mi magunk is boldogabbak leszünk.
v, 2023-03-12 21:30 
Isten az embert szabadnak teremtette. Az ember mint teremtmény szabadságának természete és korlátai a keresztény hit alapkérdéseihez tartoznak. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma szerint “a szabadság nem áll ellentétben az ember Istentől való teremtményi függőségével, …szabadsága azonban nem korlátlan: ’a jó és a rossz tudásának fája’ előtt meg kell állnia, mert az Isten által neki adott erkölcsi törvénynek az elfogadására lett meghívva.” (Kompedium, 136.)
E szemszögből olvasva a Bibliát feltárul, hogy az eredeti bűn, a legeslegelső bűn a Földön rögtön a szabad akarattal való visszaélésből eredt! „A hit fényénél a bűn az ősszülőktől kapott örökségként ránk szálló, mindannyiunk által születésünktől fogva hordozott áteredő bűnnel kezdődik, és a személyes bűnben folytatódik, amelyet mindenki azzal követ el, hogy visszaél szabadságával.” (Kompendium, 115). Mai elmélkedésünkben az emberi szabadság természetén gondolkodunk, és azt keressük, hogyan segíthet ennek megértése közlekedésünk teremtéstudatosabbá tételében.
Ma szabadságban élünk. Reggel magunk döntjük el, melyik ruhánkat húzunk fel, reggelizünk-e vagy nem, milyen esti programot szervezünk. Szabadon eldönthetjük - már ha erre megfelelő erőforrásunk, azaz pénzünk van -, hova utazunk nyaralni, és azt is, hogy 2, 10 vagy 50 milliós autót vásárolunk-e. De ha jól belegondolunk, legtöbbünk szabadsága itt véget is ér.
Részben, néha, szilárd motivációval talán igen. Megtehetjük, de nagyon erősek a megszokások, a mikro- és makrotársadalmi keretek, önmagunk és a külvilág felszínes elvárásai, és a változatlanság kényelme, amelyek nem segítenek ebben.
Úgy tűnik, szabadságunk jelenleg leginkább a fogyasztás szabadságára korlátozódik. Mindent, amiben a mindennapok során szabadnak gondoljuk magunkat, pénzben mérünk meg. Ahogy Ferenc pápa írja: “A technokratikus paradigma mindenkivel elhiteti, hogy szabad, amíg megvan az állítólagos szabadsága fogyasztani, valójában azonban azok rendelkeznek szabadsággal, akik azon kisebbséghez tartoznak, amely a gazdasági és pénzügyi hatalmat bitorolja. Ebben a zűrzavarban a posztmodern emberiség nem talált rá egy olyan új önértelmezésre, amely irányt adhatna neki, és ezt az identitáshiányt szorongva éli meg. Túl sok az eszközünk a kevés és silány célra." (Laudato si’ 203)
Mintha manapság valamennyi frusztrációnkat és szorongásunkat anyagi javak halmozásába, túlfogyasztásba ölnénk, ebbe az “álszabadságba” menekülnénk, ott élve meg szabadságunkat. Úgy érezzük, akkor vagyunk szabadok, ha elég pénzünk van és szabadon szórhatjuk. Ha nem 3, hanem 30 milliós gépkocsit vehetünk, és talán le is sajnáljuk azokat, akiknek nincs anyagi szabadsága, lehetősége ezt megtenni.
Státusszimbólumokat gyártunk, melyeket a társadalmi előrehaladás megfellebbezhetetlen értékelőjének tartunk. Ezek között talán az az egyik legfontosabb az autó: minél nagyobb, minél újabb, minél több.
Gondoljunk csak bele: hogyan vélekedünk arról, ha valakinek nincs saját személyautója? Biztos nincs pénze rá, képtelen megcsinálni a jogsit, legjobb esetben agyament őshippi.
Miközben tudjuk és látjuk, hogy személyautóink - gyártásukon, működésükön, infrastruktúraigényükön keresztül - számos társadalmi és környezeti kárt okoznak, de mégsincs elég bátorságunk, belső szabadságunk ahhoz, hogy függetlenítsük tőlük az életünket, a gondolkodásunkat és ítéletalkotásunkat.
Holott nagyvárosainkban, amelyeket mára végletesen elleptek a gépkocsik, a saját autó sokszor már sem nem a leggyorsabb, sem nem legolcsóbb eszköz a helyváltoztatásra.
Józan, önző, egyéni megfontolások alapján is könnyű szívvel lemondhatnánk róla. Kultúránkba azonban olyan mélyen beleivódott az autóhasználat szükségességének vélekedése, hogy nehezen tudjuk függetleníteni tőle magunkat és életformánkat.
☝Kínosan pontos a Szentatya diagnózisa: “Kultúraellenessé vált, ha valaki olyan célokkal rendelkező életstílust választ, amelyek legalább részben függetlenek a technikától, annak költségeitől és globalizáló, tömegteremtő hatalmától. A technika ugyanis tényleg igyekszik elérni azt, hogy vaslogikáján semmi se maradjon kívül, és „az azt birtokló ember tudja, hogy a technika végül is nem az ember hasznát vagy jólétét szolgálja, hanem a hatalmát növeli; a hatalmát, a szó legszélsôségesebb értelmében”.... Így beszűkül az egyes ember döntési képessége, legigazibb szabadsága és tere az alternatív kreativitásra." (Laudato si 108)
Ezzel szemben figyelemreméltó, hogy nemcsak a katolikus lelkiség, de a történelem valamennyi nagy gondolkodója is a minél kevesebb tárgyat, eszközt tartotta a valódi szabadsághoz vezető útnak. Igazi szabadságunk sokkal inkább akkor bontakozhat ki, ha nem köt gúzsba minket temérdek holmink - elég csak Jézusnak a gazdagságról, gazdag emberekről szóló példabeszédeire gondolnunk.
Húsvétra készülve az egyház arra hív, hogy vegyük észre: A teremtmény szabadsága ajándékozott szabadság, amelyet magként kell befogadni és felelősségteljesen megérlelni.” Krisztus az, aki húsvéti misztériuma erejével megszabadítja az embert önszeretetétől, amely az embertárs megvetésének a forrása, és forrása annak a viszonynak, amelyet a másik ember feletti uralom jellemez; Ő nyilatkoztatja ki, hogy a szabadság önmagunk odaajándékozásában valósul meg." (Kompendium 143) Próbáljuk nagyböjtben e valódi szabadságot megélni a fogyasztás vélt szabadsága helyett, és – miközben legjobb lenne rögtön teljes önmagunkat, – legalább a szentmisére vezető utunkat ajándékozzuk oda szabadságunkból fakadóan Krisztusnak.
v, 2023-03-05 18:26 “Én Uram, én Istenem / Vedd el tőlem mindenem, ami gátol Feléd”
Ismerős az ének szövege, ugye? Szép és népszerű dal, sokszor csendül fel templomainkban. Vajon belegondolunk, mit kérünk ilyenkor Istentől? Mit szólnánk, ha miséről hazaérve azt látnánk, hogy Isten VALÓBAN kipakolta a háztartásunkból mindazt, ami gátol minket a Hozzá vezető úton? Még ha nem is létbiztonságunkat jelentő javakat venné el, csak a kényelmünket szolgáló javakat - vajon mit szólnánk ehhez?
Minden társadalomnak van egy alapvető paradigmája, amin a többi társas együttélési szabály alapszik. Jelenünk paradigmájának meghatározó eleme a fogyasztás. A fogyasztás logikájára van felhúzva, felépítve egész életünk és társadalmunk, ezt mindennapjainkban általában meg sem kérdőjelezzük, észre sem vesszük. A közlekedésünk is ehhez igazodik. Magától értetődően pattanunk reggel autóba akár néhány száz méteres távolságra is, hiszen úgy érezzük, rohanó életmódunk mellett ezt máshogy meg sem tudnánk oldani. A családi nagybevásárlásokat sem lehetne autó, sőt NAGY autó nélkül elintézni. Több gyerek mellé pedig nyilvánvalóan több autóra is szükségünk van, hiszen egyesével szállítjuk őket iskolába, különórára.
Azt, hogy életmódunknak, és benne közlekedési szokásainknak morális, sőt keresztény hitbéli vonatkozása is van, talán észre sem vesszük. ☝Pedig a katolikus társadalmi tanítás éppen erre mutat rá, éppen erre a felismerésre hív! ☝ Ahogy a Kompendium 465. is írja: „Ha sikerül a mai emberiségnek a tudományok új lehetőségeit erőteljes etikai dimenzióval összekapcsolni, bizonyosan képessé válik … megszüntetni a környezetszennyezés tényezőit, biztosítani a higiénia és az egészség megfelelő feltételeit mind a kis emberi csoportok, mind pedig a nagy települések számára.”
v, 2023-02-26 09:31 "A környezetszennyezésnek vannak olyan formái, amelyek nap mint nap ártanak az embereknek. A légköri szennyezettségnek való kitettség sokféle káros hatással jár az egészségre, különösen a legszegényebbekére, és sok millió ember idő előtti halálát okozza. " (Laudato si' 20.)
A kereszténység tanítása szerint az ember test és lélek egysége. “Az embernek … nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania…. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsőítse, és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni.” (Gaudium et Spes, 14.) Testünk épségével, “egész-ségével” foglalkozni tehát nem földhözragadt, világi dolog, hanem keresztény voltunkból adódó feladatunk.
Teremtésünknél fogva mozgásra, aktív életre hívattunk. Nem szabad a mozgást, a fizikai erőfeszítést kiktatnunk az életünkből, hiszen ezzel - az általunk kialakított technológia és a túl kényelmes környezet révén - saját magunk fordulunk önmagunk ellen. Elpuhulunk, elgyengülünk. De nemcsak az izmok edzéséről van szó. Immunrendszerünk, sőt elménk is elsatnyul kényelmes, állandó körülmények között. Különösen látványos ez a jelenség a gyerekeknél. Ők - főként nagyvárosban élve - szinte egyáltalán nem tudják a természetes mozgásformákat megtapasztalni és gyakorolni, különösen nem természetes környezetben, ami tömegesen produkál a korábbi generációknál szokatlan magatartásformákat.
Szerencsére mára már egyértelműek a mozgáshiányból eredő egészségügyi kockázatok, így a passzívabb életmódból eredő mozgáshiányt sokan pótolják rendszeres sporttal.
De gondoljunk csak bele! - mennyivel egyszerűbb, alázatosabb és a teremtett világgal összhangban állóbb lenne mozgásigényünk egy részét szimplán abból kielégíteni, hogy eljutunk egyik helyről a másikba? Mi lenne, ha nem autóval ingáznánk a munkába, majd abszurd módon szintén autóval az edzőterembe? Ha nem autóval vinnénk a gyereket iskolába, aztán autóval szállítanánk a napi edzésre? Hanem egyszerűen letennénk a gépkocsit, és - ha egészségi állapotunk, körülményeink megengedik - gyalog, rollerrel, kerékpárral eljutni az úticélunkhoz. Igen, hidegben is, esőben is, gyerekekkel is - szükség szerint meleg öltözetben, gumicsizmában, esernyővel. Immunrendszerünk karbantartásának is legjobb módja, ha időjárási szélsőségeknek tesszük ki, hidegnek-melegnek-száraznak-vizesnek egyaránt. Szauna helyett megtehetjük ezt azzal is, ha télen-nyáron gyalogolunk.
Ha még nem próbáltunk városban komolyabb távokat gyalog megtenni, tegyünk egy kísérletet. Meglepődünk majd, milyen kicsik a távolságok! Gondolták volna, hogy Budapesten a Deák térről a Hősök terére fél óra alatt elsétálhatunk?
Egyéni egészségünk szempontjából egyértelműek a gyaloglás, kerékpározás előnyei. Javítja a szív- és érrendszer működését, csökkenti a stresszt, izmot épít. Komoly ellenérvként talán csak a légszennyezés szokott felmerülni - paradox módon egyébként éppen ezt növeljük akkor, ha a rossz levegőre hivatkozva autóba ülünk. De a tudomány szerint nem vagyunk kevésbé kitéve a rossz levegő károsító hatásának akkor sem, ha autózunk, illetve ha az adott helyen lakunk. Rossz levegőjű helyen általában nem egészséges létezni - nem szorítkozik ez a hátrány a sétálásra, kerékpározásra. Egyéni egészségünk tehát mindenképp hasznát látja az autómentes böjtölésnek.
De keresztényként megelégedhetünk-e egyéni szempontjaink mérlegelésével? Nyilvánvalóan nem. Az egészségről gondolkodva is ki kell tágítani látókörünket az emberiség egészére, és magára az egész teremtett világra is. Merjük látni, hogy létezésünk, életmódunk sok más - tőlünk gyakran távol élő - embertársunkra és a teremtés teljességére is hatással van. Ahogy Ferenc pápa írja: “ A környezetszennyezésnek vannak olyan formái, amelyek nap mint nap ártanak az embereknek. A légköri szennyezettségnek való kitettség sokféle káros hatással jár az egészségre, különösen a legszegényebbekére, és sok millió ember idő előtti halálát okozza. Megbetegszenek például a főzéshez és fűtéshez használt fűtőanyagokból származó, nagy mennyiségű füst belélegzésétől.” (LS 20)
Autóink előállításához - és ez alól az elektromos autók sem kivételek - gyárakat, logisztikai központokat, használatukhoz pedig temérdek utat kell építeni. Ez élőhelyek elpusztításával, az élőhelyek feldarabolódásával és a környezet - többnyire nagyfokú - szennyezésével jár. Minél olcsóbban szeretnénk hozzájutni a gépjárműveinkhez, a gyártók annál inkább olyan országokba telepítik a termelést, ahol költségeiket - a környezetvédelmi jogszabályok és a munkajogi védelem hiánya vagy gyengesége miatt - alacsonyan tudják tartani. Merjük mindezt felismerni, merjük összekötni motorizált életformánkkal, és merjünk e felismeréstől indíttatva cselekedni, változtatni is. Használjuk kevesebbet az autót, hiszen így nemcsak az autózás okozta közvetlen ökolábnyomunkat, hanem az autóipar fenntartása által okozott hatalmas lábnyomot is csökkenthetjük. Saját egészségünk és a teremtett világ egészsége, egész-sége érdekében egyaránt.
Az autó mentes böjti időszak nem lemondás, hanem egymáshoz való fordulás, hiszen az autó bezártságát felcseréljük arra, hogy szemtől szembe lássuk egymást, és így talán jobban látjuk meg az elesettet, rászorulót, a régen látott barátot. És hogy milyen az igazi böjt „:…Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! 7Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! 8Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.” (Iz. 58,6-8)
sze, 2023-02-22 07:23 "Ma például azt látjuk, hogy sok város mérhetetlenül és szabályozatlanul megnövekedett, egészségre ártalmassá és élhetetlenné vált, de nemcsak a károsanyag-kibocsátás okozta környezetszennyezés, hanem a városi káosz, a közlekedési problémák, a vizuális és zajszennyezés miatt is." (LS 44)
Autómentes és nagyböjt. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Mi köze van a közlekedésnek a valláshoz?
A “teremtett világ” kifejezés hallatán általában végeláthatatlan szavannák, dús lombú erdők, csicsergő madarak jelennek meg lelki szemeink előtt. Pedig a teremtett világ a Föld minden sarkát jelenti! A természet jelen van a világ minden zugában, a városokban is, és minden zugát, minden porcikáját meg kell becsülnünk. Védeni pedig ott tudjuk leginkább, ahol mi magunk is vagyunk, élünk: ha városlakók vagyunk, akkor a városban, ha egy kis tanyán élünk, akkor ott. A motorizált közlekedés - bár kétségtelenül kényelmes és sok esetben megkerülhetetlen is - sajnos hatalmas terhet ró a környezetre. Gondoljunk csak bele: a légszennyezettség nemcsak minket, embereket, de valamennyi állatot és növényt is érint. A levegő nem ismer határokat - a világ minden jelenleg élő lényével osztozunk rajta, az egyik helyen történő kibocsátás sokszor távoli vidékeken szennyez. A sűrű közúthálózat a tudósok szerint a biodiverzitás összeomlásának egyik fő oka, a biodiverzitás összeomlása pedig jelenleg még a klímaváltozásnál is komolyabb probléma.
A teremtésvédelem azonban nem pusztán természetvédelem. Tudatában kell lennünk azoknak a problémáknak is, amik a világ szegényeit, kirekesztettjeit sújtják. Autóink nagyban hozzájárulnak kényelmes, mostanra már túl kényelmes életmódunkhoz. Egy olyan életmódhoz, mely a világ legtöbb lakója számára elérhetetlenül távoli és fényűző. Ahogy Ferenc Pápa a Laudato si’ enciklikában mondja: "A fejlettség és életminőség olyan kényelmes helyzetében élnek és gondolkodnak, amely a világ népességének többsége számára elérhetetlen. A fizikai érintkezésnek és találkozásnak ez a hiánya, melynek olykor városaink részekre szabdaltsága is kedvez, segíti a lelkiismeret elaltatását és a részrehajló vizsgálatokban a valóság egy részének figyelmen kívül hagyását."
Nagyböjt első napján pillantsunk ki saját buborékunkból, és figyeljünk a valóságnak arra a szeletére, amivel rohanó mindennapjainkban nem foglalkozunk. Szeretettel ajánljuk e kitekintéshez a “Mindennapi út az iskolába” (My way to school) című, lebilincselő dokumentumfilmet, mely felnőttek és gyerekek számára egyaránt érdekfeszítő, döbbenetes erejű alkotás küzdésről, kitartásról, szeretetről.
k, 2023-02-21 15:53 "Nem e bolygó lakóinak való, hogy egyre inkább betonnal, aszfalttal, üveggel és fémmel körülvéve éljenek, megfosztva a természettel való fizikai kapcsolattól." (Laudato si' enciklika, 44)
Egy nap és kezdődik a nagyböjt. Böjtölni, magunkat egy nagyobb jó érdekében megtartóztatni nemcsak az evés-ivás frontján lehet. Idén közlekedési böjtöt hirdetünk, hogy felhívjuk a figyelmet Ferenc pápa fenti idézetére, és megtapasztaljuk az abban rejlő igazságot. Ebben a szent negyven napban - ha egészségi állapotunk, életkorunk, körülmények megengedik, és csak kényelmünket kell feláldozni – „pihentessük” kicsit az autót, és rövidebb, 1-2 km-es távolságon belül sétálva, kerékpárral, hosszabb út esetén közösségi közlekedéssel érjük el úticélunkat. Hétköznap templomba vagy a vasárnapi szentmisére gyalog menjünk legalább a nagyböjti időben!
Ilyenkor nemcsak a lemondás a lényeg, különösen nem, ha ezt „fogcsikorgatva” csináljuk. Micsoda jó dolog közösen, családunkkal együtt sétálni a misére, útközben másokkal is találkozva, és így kapcsolódva egymáshoz már a liturgia előtt. A lényeg, hogy testi, kényelmi vágyainkat lecsavarva, energiáinkat lelki energiává változtassuk, és ezzel együtt Istenhez, közeli vagy távolabbi embertársainkhoz fordulunk - nemcsak az autók ablakaiból.
Keresztényként Krisztus követőinek valljuk magunkat. Gondoljunk bele - vajon hogyan közlekedne ma Jézus?
