„Késő ősszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár főve, akár sülve, akár valamilyen süteményben, és a még csípős újbort erre igyad. A krizantémumról meg ne feledkezz! Lehet sárga, világos-lila vagy fehér, mindegy, de ott legyen. Gesztenye, krizantémum és újbor. Jegyezd meg jól!” (Hamvas Béla: A bor filozófiája)

Valóban, valahogy így kellene a Márton-napon megszentelt újbort kóstolgatni! Ünneppé varázsolni a nyirkos novemberi estéket, az ősz ajándékait örömmel elfogadni. Talán éppen attól leszünk otthon a világban, hogy rátalálunk, mi az, ami itt és most megérett, kiforrt, kivirágzott az ember örömére. És ha már megidéztük Hamvas Bélát, odaülhetünk-e ma is gondolatban jó lelkiismerettel vele egy asztalhoz?

Van egyáltalán köze a gesztenyének és az újbornak a teremtésvédelemhez?

Köztudott, hogy minél messzebb van időben és térben a megtermelt élelmiszer és a fogyasztó, annál több közvetítő, szállítmányozó, raktározó, kereskedő találja meg a hasznát a folyamatban, pörög a GDP, munkahelyek létesülnek szerte a világon. Ugyanakkor egyre inkább érik a felismerés, hogy a mai globális élelmiszer-kereskedelem ökológiai lábnyoma már akkora terhet ró a Föld élővilágára, amit az nem képes elhordozni, nem marad elég ideje és lehetősége a megújulásra. Van-e feloldása ennek az ellentmondásnak? És ha a globális folyamatoktól elvonatkoztatunk, itt és most a mai Magyarországon mit jelent mindez feladatként az egyes ember számára?

Hamvas Bélát azért is tanulságos olvasni, mert időben nincs túl messze tőlünk, de a világ, amiben élt, visszahozhatatlanul eltűnni látszik. Ámbár az ökológusok számításai szerint ha sikerülne visszatérni a fenntartható fogyasztás szintjére, ez nagyjából a múlt század hetvenes éveinek életformáját jelentené… Vagyis novemberben legyen elegendő a gesztenye frissen a piacról, krizantémum a kiskertből, újbor a jó barát pincéjéből?

Az újbor kóstolása egyszeri és megismételhetetlen pillanata az esztendőnek. Mennyi munka, aggodalom, váratlan esemény emléke sűrűsödik ilyenkor a hordóban! De ez még csak az ígéret, amiből már sejteni lehet, milyen volt az évjárat, hová fejlődik még tovább a bor a következő években… Kint, a szőlőkben már véget ért a munka, hálát adhatunk az idei kiválónak ígérkező termésért, illendő hát méltó módon megülni ezt az ünnepet.

Érdekes belegondolni, hogy mielőtt a mélyhűtés technológiája ilyen általánossá vált volna, a gesztenye tényleg csak pár hétig volt jelen a piacon, igazi novemberi csemege volt! Most ugyan egész évben kapható, de ennek folyamatos energiafelhasználás az ára.

Igaz, tehetősek vagyunk, telik rá, de jogunk van-e hozzá? És nem veszik-e el a varázsa, mint a zöldborsónak, az uborkasalátának, málnának, ha bármikor előszedhetjük, összevissza keverhetjük a zöldségeket és az évszakokat egymással?

A krizantémumról el ne feledkezz!

„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát…” (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana)

A gesztenye még érthető, hogy mit keres az asztalon, valamit enni kell a bor mellé, de mi szükség van a virágokra? A krizantém a távoli Keletről érkezett, és nálunk egészen októberig készülődik, mire virágba borul. Rövidnappalos növény, ahogy a kertészek mondják, csak az őszi napéjegyenlőség után, amikor érezhetően hosszabbodnak az éjszakák, akkor mozdulnak a virágrügyek, kezdenek színesedni, kitárulkozni a bimbók. A kertben magot nem is tudnak érlelni, hiszen az első fagyok még a virágzásban érik őket. Idegenül dideregnek a télre készülődő kertben, ebben az érthetetlen világban, amíg csak el nem jön mindenszentek napja, amikor sorra letörik őket, és kivándorolnak a temetőkbe, ünnepi díszbe öltöztetni néhány estére a sírokat. Ennyi talán létezésük értelme, és ez nem is olyan kevés…

A virágokra valójában a léleknek van szüksége, és a krizantémum alkalmas rá, hogy az egész hónapot végigkísérje, illatával szelíden emlékeztetve a sírokon hagyott mécsesek sokaságának fényére. Aztán mire az utolsók is elhervadnak, elérkezik az advent, a búcsúzás hirtelen átfordul a várakozásba, és akkor már bent, a szobában kap lángra az első gyertya!

Ennek a misztériumnak a varázsát valóban könnyebb a virágokat szemlélve átélni…

Különös, hogy mára a virágok is kikerültek a világpiacra. Hatalmas távolságokat tesznek meg kontinenseken át, jellemzően délről északra, hogy az olcsó munkaerőt, a napsütéses éghajlatot, a lazább munkavédelmi előírásokat kihasználva juttassák profithoz a globális kereskedelem haszonélvezőit. A hatalmas cserepes növénnyel együtt aztán hazavisszük a celofánt, a műanyag ültető edényt tele tőzeggel, műtrágyával, vegyszerekkel, sokszor újfajta kártevőkkel, kórokozókkal… Elég szétválogatni később a hulladékot, ha már elnyílt a virág.

Terítsünk hát ünnepi asztalt teremtéstudatos szemlélettel! A piacon ott vannak még most is a kiskertek utolsó kis virágai, a naspolyák, az édes, bíborszínű vagy aranysárga, diógerezdeket rejtegető birsalmasajtok, hogy segítsenek megélni a magyar ősz csodálatos, színes gazdagságát! Itt jóval könnyebb megtalálni a gesztenyét is, mint a nagyáruházak zöldséges pultjain, valahol a kókuszdió és a gránátalma közé beszorítva…

Ferenc pápa így ír a jövőnk érdekében kívánatos életmód-változtatás következményeiről: „A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító. Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg. Valójában azok élveznek és élnek meg jobban minden pillanatot, akik felhagytak azzal, hogy innen-onnan csipegessenek, hogy mindig olyasmit keressenek, amijük nincs. Az ilyenek megtapasztalják, mit jelent értékelni minden egyes személyt és minden dolgot, megtanulnak kapcsolatba lépni a legegyszerűbb valósággal is, és tudnak örülni neki. Így képesek csökkenteni a kielégítetlen igényeket, korlátozni a fáradtságot és a megszállottságot. Lehetséges az, hogy kevésre legyen szükségünk, és nagyon éljünk… ” (Laudato si’ 223)

Szöveg és kép: Lechner Judit

Nemes Csaba/Magyar Kurír