A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezen a héten a gyümölcsösökbe látogatunk el egy kis értékőrző túrára.

Október végén, ahogy az első fagyok után a levelek lehullanak, és a fák nyugalmi állapotba kerülnek, újra eljön az ideje a gyümölcsfaültetésnek. A faiskolák gazdag kínálatát végignézve azonban azon is elgondolkodhatunk, hogy mi is valójában egy gönci magyar kajszi-, egy Mariska őszibarack- vagy egy Jonatán almafacsemete értéke, helye a teremtés rendjében?

A ma ismert gyümölcsök már nagyon messze vannak a természetben vadon élő ősöktől, hosszú évszázadok alatt az ember alaposan átformálta őket a saját örömére.

A szabad beporzású magoncok közül folyamatosan kiválasztották az ízletes, szép nagy gyümölcsű, fagytűrő, betegségeknek ellenálló egyedeket, és a táj adottságainak legjobban megfelelő fácskákat tovább szaporították. Fontos volt azt is tudni róluk, hogy melyiknek a gyümölcse hogyan, meddig tárolható, melyik alkalmas befőttnek, lekvárnak, pálinkának, és lehet-e aszalvány belőle. Ezt a tudást a fákkal együtt adták tovább a családban, a faluközösségben.

De hogy lehet megőrizni egy növény különlegesen sikeres génkészletét az utókornak? Hiszen egy-egy almafa élete az időben véges, az első Jonatán, a nagyszerű tulajdonságokkal született, ízletes gyümölcsű magonc már bizonyára régen kiöregedett, elpusztult, de a fajta mindig új fiatal fácskára oltva – elvileg – halhatatlanná lesz. Vajon hogyan talált rá az ember az oltás, a szemzés lehetőségére? Talán éppen a nyárfákon vidáman élősködő fagyöngyöket szemlélve jutott erre a különös gondolatra?

A kiválasztott, továbbszaporításra szánt növény teljes genetikai információkészletét a rügyek, vagy más néven a szemek hordozzák, amik ott lapulnak az anyafán, a levelek hónaljában, alvó állapotban, és onnan kimetszve áthelyezhetők a vad alanyra, egy bevágásban a héj alá csúsztatva, ahol a szem megtapad, és szépen összeforrnak a szövetek.

A szemzés ideje általában a nyár vége, aztán tavasszal a szerencsésen megeredt, egészségben kifakadó rügyek alaposan „átprogramozzák” az alany genetikai terveit.

Igaz, még sok gondoskodást igényel az oltvány a következő évben, a kertész lemetszi az alany teljes koronáját a szemzés fölött, hogy egyedül csak a nemes rügy hajthasson ki, tisztogatja a csemetét a feltörő vadhajtásoktól, öntözi, kapálja, formásra alakítja. Közben a lendületes növekedésre is rácsodálkozik, hiszen őszre már embermagasságúra nyúlnak a suhángok, az őszibarack, a szilva sokszor kis koronát is nevel, és szépen berakódnak új rügyekkel, amik már mind továbbviszik a fajta kívánatos jó tulajdonságait!

Szent Pál a Korintusiaknak írt első levelében egy hasonlatban így fogalmaz a földműves munkájáról: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Tehát sem az nem számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk…” (1Kor 3,6–9).

A növekedést tehát Isten adja, az ember pedig munkatársként tovább építi a teremtés művét, amikor megőrzi és megsokszorozva továbbadja az utókornak a kiválasztott értékes fajtában rejlő genetikai programot.

Igaz, a fának természeténél fogva adott a hajlandósága, hogy befogadja az idegen „élősködőt”, bekapcsolva a tápanyagáramlásba a vad alany héja alá csúsztatott alvó rügyet, de az idegen ágakról átszemzett csemete a természetben soha nem jöhetne létre magától, ez már az emberi munka gyümölcse, akár a kenyér és a bor…

Az is érdekes, hogy sokszor éppen az alanyok gyökérzetének jó tulajdonságai teszik lehetővé a ráoltott „nemes” rész életben maradását egy-egy különleges termőhelyen. A Buda környéki őszibarackosokban keserűmandula alanyt használnak, hogy a meszes, sovány talajon meg tudjanak maradni a barackok, az európai szőlőfajták pedig úgy tudták túlélni a filoxéravészt, hogy amerikai eredetű, a gyökértetűre nem érzékeny alanyokra oltották át őket.

Aki ültet, aki öntöz, mind a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint, írja Szent Pál, de ezzel már megjelenik a történetben a felelősség is. Amikor a gyümölcstermesztők áttértek a gépesített, nagyüzemi gazdálkodásra, a fajtanemesítés is új kihívásokkal szembesült. A jó szállíthatóság, a hosszú eltarthatóság, az egyszerre érés, a nagy gyümölcsméret, az élénk szín egyre fontosabb kívánalom lett, és a nagy, ipari fajták elterjedésével lassan kiszorulnak a termesztésből az ízletes, különleges tájfajták, a szőlőhegyek szórványgyümölcsöseinek, tanyáknak, ligetes, fás legelőknek elfeledett értékei.

De talán még nem késő, hogy újra felfedezzük őket, és továbbvigyük a szemzőhajtásokkal, oltógallyakkal ezeket az élő kincseket, hiszen csak úgy maradhatnak fenn, ha mindig új, fiatal alanyokra kerülnek! Vannak már országszerte Tündérkertek, ahol a helyi tájfajtákat gyűjtik össze, szaporítják, és adják vissza a település lakóinak, és a tápiószelei Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ is várja a jelentkezőket újabb bemutatókertek létesítésére. Budaörsön az egykori híres őszibarackosok maradványait kutatták fel a helyi kertbarátok, és még százéves, öreg fát is találtak, amiről sikerült szemzőhajtást szedni, újra elszaporítani. Az új fácskák lassan már termőre fordulnak a helyi kertekben.

Amikor az Úr az embert az Éden kertjébe helyezte, kettős feladattal bízta meg: hogy művelje és őrizze azt. Milyen kevés is fér bele egyetlen ember életébe ebből! Budaörsön is egy egész közösség összefogására volt szükség, de végül az ötletadó kertbarátok, az öreg, elhagyott kerteket számontartó hegybíró, a régi fajtákat név szerint beazonosító, idős egyetemi tanár, a szemzést elvállaló, a csemetéket felnevelő faiskola munkatársai és az új fákat befogadó, elültető családok éveken át végzett önkéntes, közös munkája által sikerült újraéleszteni a kisváros egykori szép hagyományait.

Istennek vagyunk munkatársai, továbbvihetjük, kiteljesíthetjük a teremtés művét, de ennek a szabadságnak mégis határt szabnak a természeti törvények. Az éghajlatváltozás új kihívásokat jelent a nagyüzemi gazdálkodás számára, fajtaváltásra, további nemesítésre, új változatok kipróbálásra lesz szükség, és a régi tájfajták között is lesz, amelyik már nem tud megbirkózni az egyre szélsőségesebb, szárazabb, melegebb klímával.

De van még egy szintje a megújulásnak. Meghagyni a lehetőséget szabad beporzásból származó, „elvadult” magoncok felnövekedésére, termőre fordulására, hogy a természetes kiválogatódás során felbukkanhassanak közöttük a jövő új, sikeres tájfajtái.

Ilyen szempontból talán nem is olyan értéktelenek az elhagyott gyümölcsösök, elvadult szőlők, csak értő szemre, türelemre van szükségünk, hogy élő kincsekre találjunk a bozótosban, ahol az ember nem ültet, nem öntöz, de Isten mégis ott munkálkodik, és csöndben segíti a növekedést…

Szöveg és kép: Lechner Judit