A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. A pünkösdi rózsa nem várja meg a pünkösdöt és a hagyományos ballagási virágok is lecserélődtek. Ma e változások mélyebb hatásait vesszük számba.

„A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan súlyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés súlyával; dadogva beszél, mint mindenki, aki ittas egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelvelő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végzetével.” (Márai Sándor)

A májusi kertből a „valódi” pünkösdi rózsa (Paeonia officinalis) nem hiányozhat! A virágzás csak néhány napig tart, a vázában is hamar lehullanak róla a szirmok, de a csodálatos szín, a rengeteg szirommal ékes hatalmas virág évről évre elvarázsolja a szemlélőt, és visszahozza a régi pünkösdi ünnepek emlékét. Az idén viszont már jóval megelőzte a virág nyílása az ünnepet, hiszen már áldozócsütörtökön, Urunk mennybemenetelének emléknapján teljes virágzásban álltak! Pünkösdre már a pár héttel későbbi, illatos virágú, a távoli Keletről származó bazsarózsák fognak pompázni, pedig ezeknek a nép valamikor az úrnapi rózsa nevet adta…

Reggel a zöld csészelevelek szorításából a harmatos, bíborszínű szirmok bontakoznak, titokzatos feladattal hangyák jönnek-mennek, afféle díszletmunkások, mintha ők húznák le a sötétzöld ponyvát a nagy látványosságról. Nélkülük talán ki sem nyílna a virág? Valamikor régen Szent Rita napján szenteltették meg a bimbót az asszonyok, megszárították, és egy- egy szirmát elmorzsolva, imádkozva kérték otthon a lehetetlenségek védőszentjének segítségét, ha a házasélet viharfelhői gyülekeztek. Szirom van rajta bőven, kitart egy esztendőre, talán ezért is választották annak idején éppen ezt a virágot, és valószínű, hogy a virágzás akkoriban még május 22. környékére esett! Ahol ma megtartják Szent Rita ünnepét, ott már piros rózsákat áldanak meg, addigra azok is kinyílnak a kertekben.

A klímaváltozásra, a globális felmelegedésre utal, hogy az ünnepek és a hagyományosan hozzájuk tartozó virágok nyílási ideje egyre jobban távolodik egymástól! Az orgona, a labdarózsa, a gyöngyvirág sem várja meg már a ballagások idejét, az utóbbi évtizedekben a virágkalendáriumot alaposan át kellett szerkeszteni…

Az ünnepek díszleteit lehet változtatni, de az élővilág számára ezek a gyors változások jóval nagyobb veszélyeket rejtenek, mint gondolnánk. A tavasznak, a májusnak évezredeken át kialakult rendje van, a táplálkozási hálózat egyes elemei egymásra épülnek, nem mindegy, hogy amikor egy költöző madár hazatér, megtalálja-e megszokott táplálékát, vagy már megfásodtak a levelek, bebábozódtak a hernyók, kiszáradtak a hirtelen melegben a vízjárta helyek.

Egy-egy faj eltűnése, kihalása magában is pótolhatatlan veszteség, de hiányzik az életközösségből is, ahol évezredeken át pontos szerepe, feladata volt.

Nagyon sok olyan vadvirágunk van, erdőalkotó fák, cserjék, és persze állatok, gombák, apró talajlakó lények, akik életlehetőségeik, elterjedési területük határán élnek, és a klíma változásai komolyan veszélyeztetik megmaradásukat. A melegedést érzékelve persze megindulnának, terjednének észak felé, vagy a hegyeken magasabbra, de nem mindegyikük tud lépést tartani a változások sebességével.

Érdekes, hogy valamikor az utolsó jégkorszakok idején Európából milyen sok növény, elsősorban örökzöld fenyőféle veszett el, mert nem tudtak a kelet–nyugati hegyláncokon átjutni délre az eljegesedés elől. Amerikában a Sziklás-hegység észak–déli vonulata mentén viszont volt lehetőségük vándorolni, ezért ott ma is élnek, erdőket alkotnak a mamutfenyők, a jegenyefenyők, a hamisciprusok, és ezek a fajok most már Európában is újra biztonsággal megtelepíthetők. Ma viszont már nemcsak a hegyláncok, hanem a több sávos autópályák, a kiterjedt városok, ipartelepek, és nem utolsósorban a nagyüzemi gazdálkodás keményen gyomirtózott szántóterületei akadályozzák az élővilág vándorlását az élhetőbb tájak felé. Ahol összefüggő a növénytakaró, ott megmarad a lehetősége az öngyógyító folyamatoknak, a fajok összetételében lassú változás indul meg, de az alkalmazkodásra még van esély.

„Hol ember szántott, nyúl futott, kóró se integet,
csak fények-árnyak közönye tagolja a teret” (Weöres Sándor)

A klímaváltozásra sokszor úgy tekintünk, mint egy tőlünk függetlenül bekövetkező elemi csapásra, és teljesen hibás válaszokat adunk a következmények csillapítására. A légkondicionáló berendezés áramfogyasztását napelemekből származó energiából biztosítani nem lenne szabad! Ebben a csodálatos, meleg tavaszi időben, amikor már a forrón tűző napsugarak ellen keresünk menedéket, menjünk be a fák közé, a közeli erdőbe, vagy legalább a párás, hűvös parkokba, hogy észrevegyük végre a megoldást: egyedül a természetes növénytakaró képes a Földet továbbra is lakható állapotban megtartani, a napenergia-hasznosításnak ma sincs hatékonyabb módja, mint ahogy a zöld levelek műhelyében megy végbe évmilliók óta…

Szöveg és fotó: Lechner Judit

Magyar Kurír