A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Akár a naptárat, akár az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC jelentését nézzük, itt az ideje gyümölcsfát ültetni!

„Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, 
ma még akkor is ültetnék egy almafát.” 
(Luther Márton)

Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, Intergovernmental Panel on Climate Change) idei jelentése, amelyről a Teremtésvédelmi kalendáriumban két hete olvashattunk, nagyon komoly figyelmeztetést fogalmaz meg. Életformánkon, túlzó, pazarló fogyasztásunkon sürgősen változtatnunk kell. Tizenkét évünk van rá, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását mintegy a felére csökkentsük. Most már nemcsak arról van szó, hogy milyen Földet hagyunk utódainkra, hanem pár évtizeden belül mi magunk is megtapasztalhatjuk az éghajlatváltozás katasztrofális következményeit. Sok ez a tizenkét év, vagy kevés? Mire elég ez az idő? Például egy gyümölcsfa bőségesen termőre fordulásához…

„Jön az ősz, leterül a levél-garmada
fedi hűs éjszaka tapadó harmata”
(Weöres Sándor)

Csodálatos látvány egy idős gyümölcsfa lombhullás idején is. A sárgabarackfa pedig különösen szép. Ha csak az aranyló avartakarót tekintjük is, gondoljuk el, mennyi szén-dioxidot kötött meg a levegőből, mennyi szerves anyagot alkotott a levelek műhelyében az idén is ez a fa. Az ágak, a gyökerek is vastagodtak, élő szénraktárak a fás részek. És ezek még csak a klímavédelmi előnyök. Hulladékot nem hagyott maga után, hiszen az avar lassan újra humusszá bomlik, táplálva apró talajlakó organizmusok milliárdjait. Ami a jövendőhöz szükséges, már ott van a rügyekbe rejtve, hogy a következő évben tovább terebélyesedve újra kínáljon virágot, nektárt, érett gyümölcsöt, enyhe árnyékot az arra járóknak, alatta megpihenőknek. Hálával gondolhatunk elődeinkre, akik valamikor elültették, óvták, gondozták csemetekorában.

Az idős fák az elhagyott, régi kertekben azt is jelzik, hogy azon a tájon mit érdemes ültetni, minek felel meg legjobban a vidék éghajlata, a talaj, a domborzati viszonyok. Egyre több helyen ismerik fel értéküket, felkutatják az egykor virágzó kertkultúránk emlékezetét őrző matuzsálemeket, szemzőhajtást, oltógallyat szednek róluk, értő emberek vad alanyokra oltva újra felszaporítják ezeket a tájfajtákat, és a csemeték visszakerülnek megújulva a kertekbe, élő hagyományként, most már az utódoknak szánt örökségül. Bizony, egyre több helyen a gyermek születését is újra gyümölcsfaültetéssel ünneplik.

Milyen különös is, hogy minden egyes rügy hordozza a sejtek örökítő anyagában a fajta egész génkészletét, meghatározva növekedési erélyét, ellenálló képességét, a gyümölcs színét, nagyságát, ízét, zamatát és a dajkaként használt vad alany gyökere által felszívott tápanyagból a „nemes” fára jellemző korona fejlődik. Az almafélék családjának érdekessége, hogy nemcsak saját magoncára, azonos fajú vad alanyra oltva forr össze hosszú évekre a két különböző örökítő anyagot hordozó növényrész, de a birset galagonyára, a kajszit vadszilvára, az őszibarackot mandulára is eredményesen lehet szemezni.

Egy-egy fa élete az időben véges, az első jonatán, a magonc már bizonyára régen elpusztult, de így a fajta újabb és újabb fiatal vad alanyra oltva elvileg halhatatlanná lesz. Az ember a fajtának már nevet is ad, szinte önálló személyiséggel ruházza fel, a jonatán, a vilmoskörte, a szomolyai cseresznye már nincs alávetve a mulandóságnak, mint egy közönséges magonc.

De azt se felejtsük el, hogy a nemes fajta, amit így mindig továbbviszünk, a változó éghajlati körülményeknek már nem mindig tud megfelelni. Valamikor ezek is szabad beporzásból, magoncként látták meg a napvilágot, és csak a termőre fordulás után ismerték fel az értékét, szaporították tovább őket elődeink. Akinek sok ráérő ideje, türelme, elegendő nagy kertje van, magról is nevelheti a gyümölcsfáit, hiszen minden egyes új fácska addig soha nem volt egyéniségként jelenik meg a világban. Ha megadjuk az esélyt erre a folyamatos megújulásra, hagyjuk működni a természet öngyógyító, alkalmazkodó erőit, talán megint tettünk valamit élővilágunk megmaradásáért.

A gyümölcskertész a jövendő számára dolgozik, írta valamikor Jókai Mór, aki svábhegyi kertjében maga szemezte, oltotta, nevelte gyümölcsfáit. Már nem volt fiatalember, talán sokan értetlenkedtek is, híres író létére miért tölti ezzel az idejét, de a Kertészgazdászati jegyzetekben így felelt meg a kétkedőknek:

„Hogy ez soká tart? Hát hiszen sokáig akarunk élni! S a kertészetnél nemcsak az az élvezet, mikor a gyümölcsöt leszedjük a fáról. Akinek nem gyönyörűség az első ojtványnak a rügyfakadása, akinek nem repes a szíve az első virágbimbó kipattanásánál a gyümölcscsemetén, az menjen a piaczra, vegye meg a kész almát, s ne vesztegesse az idejét kertészkedésre.”

Mi kell hát a novemberi gyümölcsfaültetéshez? Hit, remény és szeretet… Hinnünk kell abban, hogy az éghajlatváltozás ellen mi is tehetünk valamit, akár azzal is, ha őrizzük kertészeti hagyományainkat, megbecsüljük elődeink nemesítő munkáját, szülőföldünk kincseit, és hogy akár egyetlen facsemete elültetése is értékes cselekedet lehet. Reménykedjünk az apró tettek, gondolatok erejében, ne a „döntéshozókra” hárítsunk minden felelősséget. Mind között legfontosabb pedig az a tevékeny szeretet, amivel utódaink számára őrizzük Isten szépséges világának élő gazdagságát minden lehető módon.

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír