A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ha a környezetvédelem nem is lesz központi témája a karácsonyi beszélgetéseknek, azért ne feledjük, hogy a Föld is a „közös otthonunk”.

Rohan, mintha űzné valami, rohan, mint valami megvadult folyam, rohan egész éven át a keresztény világ. És egy, talán valóban csak egy estére megáll, és egy kis újszülöttre vár. Szent karácsony vigíliáján, szentestén és éjszakán egy kis időre mindenki megáll. A lármás forgatag után, szelíden, ki-ki a maga helyén, családban, vagy akár messze, ügyeletben, de ott is néhány percre csendben megáll.

Egész évben, de különösen az utolsó hetekben hajtunk a legkeményebben a munkahelyeken is, és tolongunk az üzletekben, hogy arra az egyetlen estére már ne maradjon semmi ügyhátrány, és legyen meg minden, amit a karácsonyfa alá szántunk, és mindaz készüljön el, amit az ünnepi asztalra terveztünk. Manapság, ebben a harsány világban szinte minden ellentéte annak, amit az adventi készület mélysége elvárna tőlünk. Sokan vannak, akik ilyenkor adakoznak, ezzel is csendesítve lelkiismeretüket, de vannak, akik ilyenkor sem. Fényárban úszik minden, hangos zene szól mindenhol, de közben sokakban nem az elmélyülés, az odaadás csendje, hanem a közöny csendje van.

Egész évben működik a civilizációs gépezet, néha csikorogva, néha meg-megállva, de szinte soha tudomást sem véve arról, hogy mit okoz, merre halad. Van üzemanyagunk, de hogy lesz-e holnap, az már nem szóbeszéd tárgya. Friss víz folyik a csapból, de hogy lesz-e holnap, sőt, hogy képes-e hozzájutni ma mindenki a világon, az sem a napi beszélgetések témája. Friss hal kerül a karácsonyi asztalra, de hogy lesz-e elég holnap is, sőt, hogy egyáltalán van-e elég ma, arról nem a karácsonyi asztal körül fogunk beszélgetni.

Pedig kaptunk elég figyelmeztetést 2018-ban is. Nem csak a Föld vitalitásának aggasztó mértékű csökkenéséről kaptunk jelzést az WWF Élő Bolygó idei jelentéséből. Nem csak az ember által okozott éghajlatváltozás egyre nyilvánvalóbb pusztításáról van tudomásunk, hanem az egy főre eső elérhető és tiszta édesvízmennyiség drasztikus csökkenéséről, a talajok és erdőségek világméretű pusztulásáról is, „közös otthonunk” hanyatlásáról. Ma már az sem kellően hírértékű, hogy olyan betegségek jelentek meg hazánkban idén nyáron, melyekre eddig csak a messzi Afrikában lehetett számítani. Ráadásul a hírek, elemzések legtöbbje azzal zárul, hogy „még nem késő”, még van kiút, vannak technológiák, temérdek mennyiségű pénz van, sőt, sok kérdésben már tudományos konszenzuson alapuló megoldások segíthetnének.

Úgy néz ki, hogy a világ döntéshozói között is van egy megszilárdulni látszó konszenzus a diagnózisban, de abban nincs, hogy ki tegyen először határozott lépéseket, hiszen majdnem minden döntéshozó a választóira és a mai problémák mai megoldásaira hivatkozik. Sokszor még az evangéliumra is utalnak: „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja” (Mt 6,34). Csakhogy Jézus Urunk nem a felelősséget vonta meg tőlünk ezzel a mondatával, hanem az aggodalmaskodást, nem a terveket és tenni akarást tiltotta meg nekünk, hanem az önmagáért való, bénító, aggódó okoskodást. „A mának elég a maga baja” – ez nem azt jelenti, hogy a jövőről nem kell gondoskodnunk, és különösen nem azt jelenti, hogy a jelen pusztításaira csak a közöny legyen a válaszunk: a világ a közöny csendjét választja a remény csendje helyett.

Hadd idézzem egy kiváló tudós, Gus Speth, a Yale Egyetem professzora szavait: „Régóta a legégetőbb környezetvédelmi problémákkal, a biológiai sokféleség csökkenése, az ökológiai rendszerek összeomlása, az éghajlatváltozás problémájával foglalkozom. Azt gondoltam, hogy harminc év tudományos teljesítményével meg tudjuk fogni ezeket. De tévedtem. A legfontosabb környezeti problémák az önzés, a kapzsiság és a közöny…, és ezeket kezelni csak egy spirituális és kulturális átalakulással lehet. De mi, tudósok, nem tudjuk, hogy ehhez hogy fogjunk hozzá.”

Úgy tűnik, hogy segíteni kell a tudóstársadalomnak, és a haszonelvű megközelítések helyett mindenkinek a maga helyén és globálisan is a keresztény szellemiségű erényetikai alapú megoldások felé kell terelni életmódunk átalakítását.

Ne feledjük: „Az Úré a föld és minden gazdagsága” (1Kor 10,26). Ez határozott viszonyítási pont, az embernek itt a földön dolga van, nem birtokosként, hanem szolgálóként, az Úr szolgálatában. Ugyanitt olvashatjuk, hogy „ha bármit is tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). Vajon úgy teszünk-e, vagy csak hátradőlünk, és várjuk, hogy az Úr tegye a dolgát?! „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (Pét 3,8–9). Értsük jól, mindenkire vár!

Hamarosan eljön a szent éjszaka. Talán kitisztul a szívünk, elménk a csendben, a rend csendjében, a több mint kétezer éves Üzenet csendjében, a remény csendjében.

Áldott karácsonyt!

Fotó: Pexels.com

Nemes Csaba/Magyar Kurír