„…S búvik az új levelek hűvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigében a bor már…” 
(Ibükosz: Töredék a tavaszról)

Évszázadokkal ezelőtt Plinius nevezte a Római Birodalom Pannónia tartományát glandiferának, makktermőnek, vagyis a tölgyek hazájának. Boldog kádárok földjeként is emlegették, hiszen volt elég fa a hordókészítéshez, és ezek szerint voltak szőlők, gyümölcsösök is bőséggel.

Lehet, hogy ma sem kellene mást tenni, mint megvárni a gyümölcsök természetes érését, és frissen, a fáról leszakítva, vagy a termelői piacokon megvásárolva enni azt, ami körülöttünk, itt és most megterem? Sok természetgyógyász figyelmeztet az évszakoknak megfelelő táplálkozásra, aminek az alapját a Kárpát-medencében hihetetlen bőségben termő gyümölcsök adhatják. Nem is vagyunk talán tudatában, hogy tőlünk nyugatra nincs kajszibarack, északra eltűnik a mandula, az őszibarack, kelet felé a szelídgesztenye, de a nyugati határon már van áfonya, és délen beérik a füge is!

Lehet, hogy honfoglaló őseink nem is akartak innen továbbmenni, a hűvös észak, a nyirkos nyugat csak kalandozásra csábította őket, nem letelepedésre? A honfoglalás szinte csak azokra a területekre terjedt ki, ahol a szőlő és a búza megtermett, kenyérrel és borral élhetett az ember. A változatos termőhelyeken kialakult különleges tájfajták elődeink gondos szeretettel végzett nemesítő munkáját dicsérik. A nógrádi hegyek között termő málna, a csongrádi őszibarack, a szatmári szilva máshol nem lesz olyan jóízű soha!

Különös belegondolni, hogy a gyümölcsfa milyen áradó, adakozó bőséggel érleli meg a termést! Ha csak az utódaira gondolna, jóval kevesebb is elég lenne, de annak idején arra rendeltetett, hogy táplálja az embert! Holle anyó meséjében az almafa kétségbeesetten kérleli az arra járókat, hogy szedjék le érett gyümölcseit, hiszen ez ad értelmet a létezésének… Gyümölcseiről lehet a fát megismerni, eszerint kerül ítélet alá, hogy kivágják és tűzre vetik, vagy tovább ápolják. A földdel, növényekkel lelkéből dolgozó ember pedig hittel, bizalommal körülássa, megtrágyázza, úgy várja türelmesen a termőre fordulást.

A gyümölcs lényegében jóval több, mint a fa szaporodásának segítésére, csalogatónak, jutalomnak kifejlesztett édes, lédús magtakaró. A teremtett világban nem a piacgazdaság, a kapitalizmus törvényei működnek, nem pusztán adás-vétel, a haszon, a jövedelmezőség keresése, a folyamatos versengés, hatékonyság növelése a cél.

Milyen keveset tesz valójában az ember, amikor egy facsemetét, egy ribiszkebokrot elültet, és a növény évről évre megújuló örömmel, egyre sokasodó terméssel hálálja meg a gondoskodást!

Amíg csak a gyümölcsfa és az ember viszonyáról van szó, nem lépünk ki a kertből, addig nincs is semmi baj. A bőséges terméssel áldott években több lesz a lekvár, a pálinka, a fölösleg ajándékká is válhat, hiszen minden évjárat más növénynek kedvez. De mi történik, ha a gyümölcs, a szőlő, a bor már nem eledel többé, hanem áru, aminek az értékét a piac határozza meg, és a mögötte álló, hasznot kereső pénzvilág?

„Gondolatom visszaszáll a Biblia első lapjaira, a Teremtés könyvére, ahol kijelentetik: Isten helyezte el a férfit és a nőt a földön, hogy műveljék és őrizzék meg. Bennem pedig kérdések élednek: mit jelent megművelni és megőrizni a földet? Valóban műveljük és megőrizzük a teremtett világot? Vagy inkább kizsákmányoljuk és elhanyagoljuk? A »művel« ige előhívja elmémben azt a törődést, amellyel a földműves a földje felé fordul, hogy az gyümölcsöt hozzon, amelyet ő megoszthat másokkal. Mennyi odafigyelés, szenvedély és odaadottság! Művelni és megőrizni a teremtett világot: ez Isten útmutatása, amelyet nemcsak a történelem kezdetén adott, ez mindannyiunknak szól; része Isten tervének; azt jelenti, hogy felelősséggel növeljük a világot, átalakítva, hogy kertté, mindenki által lakható hellyé legyen.” (Ferenc pápa: Ez a gazdaság öl, 143. o.)

Az idén a nyári napforduló idején félelmetes szüret kezdődött sok gazdaságban, szerte az országban. Nem a ribizkét, a málnát, a meggyet szedték a szorgos munkáskezek, hanem a szőlőt, zölden, hogy a teljes termést megsemmisítsék.

Pár hét alatt az éretlen fürtöket kézzel leszedve, a sorokban a földre dobva fosztották meg a gyümölcsérés örömétől a tőkéket. Erre van most támogatás, túl bőségesnek ígérkezik a termés, nem kell ennyi borszőlő, ahogy mondják, és az elmaradt bevételt részben majd kifizetik a gazdának. Szent Iván napjától kezdve, Péter-Pálkor, amikor az aratás kezdetén hálát adunk a termésért, Sarlós Boldogasszony ünnepén is túl, folyt ez a különös, racionálisan indokolható, józanul elrendelt, gondosan ellenőrzött tevékenység. Hogy jutottunk ide? Mit érez majd a gazda, ha a valódi szüret idején járja „gondtalanul” a területeit, várva a novemberi kifizetést, és hogy reagál minderre a szőlőnövény? És ki gondol az ültevényeken dolgozó emberekre, akik ezt a feladatot végrehajtják? Az értelmes, teremtő munka örömétől megfosztott, szőlőmunkás mivoltukban megalázott emberekre?

„A pénzistenre összpontosító gazdasági rendszernek szüksége van arra, hogy kizsákmányolja a természetet, hogy fenntartsa a rá jellemző fogyasztás fékeveszett ritmusát… Testvéreim: a teremtett világ nem olyan tulajdon, amely fölött tetszésünk szerint rendelkezhetünk; és még kevésbé csak egyesek, csak kevesek birtoka. A teremtett világ adomány, ajándék, Isten csodálatos ajándéka, amelyet azért adott nekünk, hogy gondoskodjunk róla, és mindenki javára használjuk fel, mindig tiszteletteljesen és hálával.” (Ferenc pápa: Ez a gazdaság öl, 159. o.)

Mit tehetünk egyes emberként ezek ellen a folyamatok ellen? Könnyedén elhárítjuk magunktól a felelősséget, mondván, az agrártámogatásokról a fejünk felett döntenek, és a pénzpiacon a gazdaságosság ellenében etikai érvek nem állnak meg. A valódi döntéshozók azonban valójában mi vagyunk, mindennap, minden vásárlással, minden választással tovább éltetjük vagy elsorvadásra ítéljük a globálissá váló piacok egyes szereplőit. És itt már szabadon, felelősen érvényesülhetnek a teremtés rendje, a föld művelői iránti méltányosság szempontjai is…

Szöveg és kép: Lechner Judit