Sokan úgy látják, hogy nem marad olyan a világ, mint amilyen a Covid-19-járvány előtt volt. Ennek az ellenkezőjéről is sokan vannak meggyőződve, hiszen hamarosan meglesz a vakcina, és máris nem lesz fontos sem a távolságtartás, sem a – talán néha túlzó – higiénia, újra virágzik majd a világkereskedelem, és ismét nyakló nélkül használjuk a természeti erőforrásokat, hiszen szükség lesz erre a „V” alakú GDP-alakuláshoz. Van olyan vélekedés, hogy a napjainkban még erős fogadkozások – a mértékletesség, az erőforrások védelme, a lokalitás erősítése, a környezet–ember–társadalom hármas régen elveszett harmóniájának helyreállítására való törekvés – már a közeljövőben sem lesznek annyira hangsúlyosak, mint most.

Mit tanult az emberiség a spanyolnáthából? Társadalmi-gazdasági értelemben szinte semmit! Talán csak a higiénia és az elkülönítés járványügyi fontosságát értettük meg. És vajon ma tanulunk-e abból, hogy ami most történik, nemcsak egy félelmetes, különösen a betegeket és öregeket nem kímélő „Taigetosz-járvány”, hanem az eddigi csillogó globális kereskedelmi hálózatok egyik nem várt, életveszélyes mellékterméke?

Már hallom is egy képzeletbeli technokrata őszinte válaszát: „Ez a járvány kétségtelenül váratlan következmény, ezért ezentúl az ilyen típusú mellékhatásokkal számolnunk kell.”

Kínában már kezd visszaállni az élet a járvány előtt megszokotthoz hasonlóan. Óvatosan nyitottak, még erős a távolságtartás fenntartására való törekvés, és éppen ezért egyre nagyobb a városi utak és a települések közötti autósztrádák forgalma. A nemzetközi tudósításokban úgy fogalmaznak, „visszatért a közúti csúcsforgalmak időszaka” Kínában, ott is, ahol a legnagyobb volt a lezárás.

Valami ilyesmire számítok Európában is: lassan, óvatosan, de határozottan már a régi élet visszatérését tervezik a döntéshozók, ami persze érthető, de most kellene, lehetne átgondolni az élet újranyitásának hatásait közép- és hosszabb távon is.

Hogy milyen az élet alapvető szükségleteit előállító környezetünk állapota, abban a legnagyobb nemzetközi szakintézmények egyetértenek. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség aktuális jelentése szerint Európa környezetállapota a borulás határán van. Hasonlóan vélekedik a fejlett országokat tömörítő fejlesztési szervezet, az OECD A környezetre tekintve (Environment at Glance) című jelentése, valamint az ENSZ úgynevezett Globális Környezeti Kitekintési (GEO) sorozatának hatodik jelentése is, amely megállapítja, hogy a földi környezetre ható káros folyamatok növekedésének mértéke, intenzitása, terjedése példa nélküli gyorsaságú. Ismervén a jelentések főbb tartalmát, az elemzések tényalapú megközelítéseit, nyugodtan kijelenthetem, hogy az adatok, a terhelési szintek az „élettel nem összeegyeztethető” folyamatokról tanúskodnak.

Tehát abban biztosak lehetünk, hogy amikor újraindítjuk gazdaságainkat, sok mindent másképp kellene csinálnunk. Van olyan ország, ahol megkezdődött az újranyitás és annak mikéntjén való gondolkodás. A Finn Innovációs Alap, a SITRA adott ki március végén egy rövid vitairatot arról, hogy miként lehet fenntarthatósági intézkedésekkel erősíteni és hosszú távra is biztonságossá tenni a gazdaság újjáépítését, a normális élet újraindítását.

Magyarországon is készülhetne egy „fenntarthatósági újranyitási” terv, koncepció, vitairat. Tudom, hogy az elemzői kapacitás és felkészültség itthon is megvan egy ilyen munka elkészítésére.

Egyre többet gondolok arra, hogy mit hagyunk az utódainkra, hogy olyanok lehessenek, mint „a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem”. Vajon lesznek-e még tiszta folyók, szilárd, mély hitünk, amelyek mentén gyerekeink, unokáink úgy növekedhetnek majd, ahogy azt Dávid első zsoltárában olvashatjuk?!

Talán ez a járvány ébreszt rá igazán, és talán időben arra, hogy mind a természeti környezetünkért, mind szellemi, hitbeli kincseink megőrzéséhez és továbbadásához sokkal többet kell tennünk, hogy az utánunk következő nemzedéknek legyen miből növekedni. Hogy lehessen olyan ember, „Aki örömét leli Isten törvényében, s parancsairól elmélkedik nappal és éjjel. Olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak” (Zsolt 1,2–3).

Fotó: Pexels.com

Nemes Csaba/Magyar Kurír