Az október a lombszíneződés heteken át tartó, folyamatosan változó szépségét kínálja a természetjáróknak és a kertészeknek. Aztán eljön az első fagy, mindenszentek, a halottak napja, még utoljára kimerészkedünk a sötét, nyirkos novemberi estébe, de a kopaszodó fák alatt már csak a mécsesek apró világossága, parányi meleget adó lángja vigasztal. Ami ezen túl odakint történik, az a természet magánügye, az elmúlás, a bomlás, az enyészet látványát az ember nem szenvedheti, amíg az első hó le nem esik, ki nem teszi a lábát jószántából a kertbe sem…

Vagy mégis? Legalább most, hogy újra időnk van a hosszú őszi estéken verseskönyveket is levenni a polcról, és rábukkanunk ilyen Radnóti-sorokra, kíváncsian mégis megpiszkáljuk az avart, feltúrjuk a komposztrakást, legereblyézzük a hullott leveleket a pázsitról, és rácsodálkozunk, ugyan mit látott meg a nyirkos októberi erdőben a költő?

„A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csírát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt…”
(Radnóti Miklós: Októberi erdő)

Igen, úgy tűnik, a növekedés, a szaporodás, utódnevelés, maghozás ideje lejárt, a föld megpihen, az esztendő terhét már letette. Milyen szépen szemléltetik ezt a folyamatot a téli álmot alvó állatok lassuló szívdobbanásai!

Közben délen éppen tavaszodik… Van tehát a bolygón az élet lüktetésének egy ismétlődő rendje, melyben a lebontás és építkezés csodálatos egyensúlyban van, és mindezt a Földnek a Nap körüli keringése, tengelye körüli forgása, a kozmikus térben leírt helyzete határozza meg. A növények, az állatok, az egész teremtett világ ezzel együtt lélegzik, ezeknek a fizikai törvényeknek van alávetve, az esztendők örök körforgásában.

Az öntudatra ébredt, gondolkodó ember azonban évezredek óta egy másik, csak a kronologikus időben értelmezhető, mindettől teljesen független ritmushoz is igazodik! Ez a teremtés hét napjának emlékezetét őrzi, az Úr napját az ember a pihenéssel szentelheti meg. Jézus azt is mondja, hogy a szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Micsoda az ember – ez a kivételezett lény –, hogy az Úrnak ilyen különös gondja van rá?

Mózes harmadik könyvében ennek a törvénynek további kiterjesztését is megtaláljuk, de itt már a föld számára rendel el az Úr minden hetedik évben szombati nyugodalmat. Ez már a letelepedés után vált érvényessé, amikor a föld rendszeres művelése megkezdődött.

Az ötvenedik év, a jubileum éve még erősebb védelmet és szabadságot ad a termőföldnek, de már a rajta élőknek, azt birtoklóknak is, az egész közösség együttélési rendjét szabályozza.

Milyen lehetett ez a hétszer hét éves ritmusa a munkának, törekvésnek, gyűjtögetésnek és végül mindezek elengedésének? Egy ember jó, ha kétszer átélhette ezt a közösség teljes életét átrendező, megújító esztendőt. Micsoda távlatot adott ez az életnek, hogy ezt csodálkozó gyermekként, ereje teljében lévő felnőttként vagy bölcs öregemberként élte meg valaki…

Idén is ünnepelünk egy jubileumot, hiszen éppen ötven éve született meg a gondolat, hogy a Föld napjáról világszerte, évente megemlékezzünk. Ferenc pápa is utalt erre szeptember elsején, a teremtésvédelmi imanapon küldött üzenetében. Ez a jubileum öt fontos feladat elé állít bennünket, ezek: az emlékezés, a visszatérés, a megpihenés, a helyreállítás és az örvendezés. De

milyen különös, hogy éppen ebben az esztendőben sújt bennünket a világjárvány, ami eddigi életformánk radikális átgondolására, megváltoztatására kényszerít minden embert már hónapok óta, az élővilág, a természeti környezet viszont mintha végre fellélegzett volna.

A sok jó szándékú ember, aki tavaly ennek a jubileumi évnek a méltó megünneplését tervezgette, álmában sem gondolt rá, hogy 2020. április 22-én ennyi repülőgép nem száll fel a levegőbe, ennyi kőolajat nem égetünk el, ennyi autó reflektora nem pásztázza az éjszakai égboltot…

Ahhoz, hogy a klímaváltozást megfékezzük, a múlt század hetvenes éveinek életszínvonalára kellene „visszalépnünk”, ahogy az ökológusok mondják.

Talán éppen a járvány okozta korlátozások szorításában találunk rá újra egy fenntarthatóbb életformára?

Ha már kockázatos messzire, idegen tájakra utazni, visszatérünk a természetjáráshoz, a hosszú sétákhoz, felfedezzük a kertészkedés örömeit, az őszi estéken az otthonok meghittségét, a pihenés jótékony hatását? Lehet, hogy éppen így sikerül lebontani ezt a túlhajszolt, fenntarthatatlan fogyasztásra épülő világrendet?

Talán ilyen különös, bizonytalan átrendeződésekkel teli lehetett egykor a jubileumi év is. De ilyen az őszi erdőben az avartakaró is, ahogy lebomlik benne mindaz, ami idejét múlta, és erejét átadja annak, ami alatta már láthatatlanul készülődik, tavasszal majd kicsírázik, és életre kel az örök törvény rendje szerint…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír