Érdekes belegondolni, hogy annak idején a négy nagy egymásba fonódó földi birodalom, az ásványok, a növények, az állatok és az emberek világa valójában milyen otthonos hajlékkal várta az Emberfiát! Ez már nem az Éden kertje, ahol az Úr járkál alkonyatkor a szellőben, hanem az ember által lakott, megművelt, a vadonból kisajátított vidék. A barlangot erős emberi kéz formálta a sziklából alkalmas menedékké, a szénát virágos rétekről, a szalmát felszántott, megművelt földekről gyűjtötték be; a barlang mélyén a meleget lehelő állatok számára ott állt a jászol, és József gondosan helyet készített benne a Gyermeknek, akinek érkezésére Mária már hónapokkal előtte igent mondott a hírvivőnek, Gábriel angyalnak.

Milyen hosszú utat tett meg idáig az Édenkertből kiűzött ember, mire a tövist és bogáncsot termő, megátkozott földet verejtékes munkával szántóvá, legelővé, szőlőskertté szelídítette! Az Emberfia szerette ezt a tájat, egyszerű sorsú lakóit, a halászokat, a magvetőket, a szőlőmunkásokat; evett, ivott, örömmel járt velük a vetések között, és ha megszomjazott, inni kért a kútnál.

Az ég madarairól, a mezők liliomairól a mennyei Atya gondoskodik, de a teremtés művét, az élő világot az ember munkájával még tovább gazdagítja, amikor a megőrölt gabonából vízzel, sóval, kovásszal ízletes, tápláló eledelt készít, a szőlő levéből bort érlel.

A kenyeret, a bort csak az ember tudta megálmodni, elgondolni, létrehozni, és ezeket választja ki, áldja meg Jézus az utolsó vacsorán az eledelek közül. Ezzel az emberi munka gyümölcsét is különös rangra emeli.

A példabeszédekből úgy tűnik, az ember kapcsolata a földdel, a növényekkel, az állatokkal a bibliai időkben nagyon bensőséges volt. A pásztor egy elveszett bárány miatt otthagyja a kilencvenkilencet; megkeresi, örömében a vállára veszi, úgy viszi haza. Még a konkolyos búzát is megkímélik egészen az aratásig. De Pál apostol azt is jól tudja, hogy kinek köszönhető az élet bőséges áradása: nem az a valaki, aki ültet, és nem az, aki öntöz, hanem Isten, aki a növekedést adja.

Már ebben az időben felmerül a kérdés, mi is valójában az ember feladata. Ura, gazdája vagy gondos vincellérje legyen a Földnek?

„Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki!” (Lk 13,6).

Itt van tehát egy ember, aki birtokol valamennyi földet. Befektette a pénzét egykor a föld megvásárlásába, és most számonkéri az elmaradt hasznot. Mondhatni, gondosan forgatja a talentumait. Mennyire más a vincellér hozzáállása, aki egész nap a kertben tevékenykedik! Talán eszébe jut, hogy eddig nem foglalkozott a fával elég gondossággal, rajta is múlhatott ez a sikertelenség, de arra is emlékszik, ahogy először bontott leveleket a kis csemete, mint nyújtózott gyönyörű ujjas leveleivel a nap felé, és később hogy húzódott az árnyékába megpihenni szőlőkapálás közben. Még rászánna egy újabb esztendőt, törődést, munkát, ámbár a gyümölcs nem az övé lesz, hiszen a kert sem az övé, csak rábízták, hogy művelje és őrizze. Még egy furfangos gondolattal is próbálja megmenteni a fát, amikor végül azt mondja az Úrnak: „Ha jövőre sem terem, vágd ki! Igen, emelj rá kezet te magad, ha nem szánod…”

A fügefa sorsáról végül is nem szól az evangélium. Azt sem tudjuk meg, hogy Jézus mit gondol minderről: a türelmes vincellér járt-e el helyesen, vagy a fa hasznát józanul mérlegelő gazda?

A természet átalakítása, kihasználása ma is folyik, félelmetesen gyorsuló ütemben, szinte maga alá temetve, elhasználva közös földi otthonunkat. A teherhordó állat mára a mezőgazdaságban ugyanolyan fölöslegessé vált, mint a szőlőmunkás, a pásztor és a földműves, mindezt a munkát gépek végzik a kőolaj erejével, a kenyér pedig lassan emészthetetlenné válik, olyan hatékony gyorsasággal és olcsón készül a nagyüzemekben.

A bolygó vizeit, kemény szikláit élő hártyaként borító bioszférát, az élők birodalmát egyre inkább átszövi az emberi tevékenység eredményeként a nooszféra, az utak, városok fojtogatóan sűrűsödő hálózata, és ezeken túl a megfoghatatlanul, láthatatlanul áramló információk özöne. Ura még az ember ennek a folyamatnak?

Ferenc pápa így vélekedik: „Nem elég összeegyeztetni – egyfajta középutat választva – a természetről való gondoskodást a pénzügyi nyereséggel vagy a környezet megóvását a fejlődéssel. Ebben a kérdésben a középutak csak egy kis haladékot jelentenek az összeomlás előtt. Egyszerűen újra kell definiálni a fejlődést. Azt a technológiai és gazdasági haladást, amely nem jobb világot és nem magasabb életminőséget hagy maga után, nem lehet fejlődésnek tekinteni.” (Laudato si’, 194)

Nos, kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír