Az isteni személyek szubzisztens [önmagukban fennálló] relációk,
az isteni mintára teremtett világ pedig kapcsolati háló.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
Az isteni személyek szubzisztens [önmagukban fennálló] relációk,
az isteni mintára teremtett világ pedig kapcsolati háló.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
Szentlecke (Róm 1,1-7)
Testvéreim! Pál, Krisztus Jézus szolgája és meghívott apostola köszönt benneteket! Isten kiválasztott az ő evangéliumának hirdetésére, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Ő test szerint Dávid nemzetségéből származott, a szentség Lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult. Általa nyertük el a kegyelmet és az apostoli küldetést, hogy neve dicsőségére munkálkodjunk a hitért minden nép között. Ezek közé tartoztok ti is, akiket Jézus Krisztus meghívott. Üdvözlöm mindazokat, akiket az Isten szeret és a szentségre hívott. Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és Urunktól, Jézus Krisztustól!
A gyermekként közénk születő Krisztus beletagozódik egy emberi családba. Ez azt is jelenti, hogy vállalja az emberi fejlődésnek odáig elvezető, tökéletlen, de Istentől mégis megáldott útját, a korlátokat és sajátosságokat, melyek Dávid családját jellemzik.
A teremtményiség korlát, de benne rejlik Isten együttműködő szeretetének lenyomata is, áldás is kapcsolódik hozzá. A korlátok közüli szabadulás, a kiút nem a teremtett mivolt meghaladásán, megtagadásán keresztül vezet, hanem a halálon és az abból való feltámadáson át. Eggyé válni a teremtettséggel egészen a megsemmisülésig, hogy Krisztus feltámadása bennünk is hatékonnyá legyen a szentség Lelke által, akivel megajándékozott minket.
József, Mária jegyese részéről az eggyéválás Isten tervével egy nagyon egyszerű gesztust jelent: „Magához vette feleségét”. Kitartás a szeretetben, hűség az ígérethez, bizalom a kétségek ellenére is. A környezeti válság nem követel tőlünk különleges tetteket, csak egyszerű kitartást a szeretetben, osztozást (hűségesen az evangéliumhoz), bizalmat a közösségünkben élők iránt, és készséget a cselekvésre mindezekből fakadóan. Valójában egyszerűen annak következetes és komoly megélését, amiért és amiképpen Egyház vagyunk, a kegyelem kiválasztottai és meghívottak, a Megtestesült jelenlétét hordozó közösség a világban.
Szentlecke (Jak 5,7-10)
Testvéreim! Legyetek türelemmel az Úr eljöveteléig! Lám, a földműves is türelemmel vár a föld drága termésére, míg a korai és a késői eső meg nem érkezik. Legyetek türelemmel ti is, és legyetek állhatatosak, mert az Úr eljövetelének ideje közel van.
Testvéreim, ne zúgolódjatok egymás ellen, nehogy ítéletet vonjatok magatokra. Mert íme, a bíró ott áll már az ajtó előtt.
Testvérek, a szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak!
Az ember az utóbbi évszázadokban egy természettől elrugaszkodott, elszakadt életformát alakított ki magának (a gazdag Észak országaiban, ahová mi is tartozunk); és most elsősorban ezt az életformát félti azoktól a hatásoktól, melyeket tulajdonképpen az ennek az életformának a fenntartásához szükséges tevékenységek keltenek (és okoznak károkat először azoknak, akik nem is részesülnek annak „áldásaiból”: a harmadik világ szegényeinek)… E bonyolult és fenntarthatatlan konstrukcióból bizonyos értelemben egyszerű volna a visszalépés a közvetlen, türelmes, ráhagyatkozó, a teremtett világ rendjével egységben álló életformához.
Persze hiába egyszerű, mégsem könnyű ez a lépés: nehéz bevallani, hogy téves úton járunk, hogy mások kárára élünk, nehéz elszakadni a kényelemtől, a mesterségesen gerjesztett igényektől, a megszokásoktól, a lehetőségektől (melyeket sokszor csak azért látunk annak, mert nem látjuk mögöttük az erkölcsileg vállalhatatlan feltételeket, melyek lehetőségnek állítják be őket), sőt első lépésként azt az alapvető tényt, hogy mi is részei, haszonélvezői vagyunk mindezeknek. Segíthet ebben, ha felfedezzük a „hátunk mögött”, a másik, az egyszerű és jó irányban az Úr közelségét.
Szentlecke (Róm 15,4-9)
Testvéreim! Mindazt, amit egykor megírtak, a mi okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, és egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját! Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére! Állítom ugyanis: Krisztus azért vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket. A pogányok viszont irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Ezért magasztallak téged a pogányok között, és dicsérem dallal a nevedet!
A környezeti válság sok embert reménytelenségbe taszít vagy türelmetlenségbe hajt. Az Írás viszont, Isten kinyilatkoztatása már jó előre megadatott nekünk, hogy bátran cselekedjünk, tudva, hogy ha emberileg kilátástalannak is tűnne a helyzet, Istennel van jövőnk a mostani aggasztó helyzetben is.
Az egyre nagyobb léptékű, már globális problémákból az igazi kiút a közvetlen egymáshoz forduláson, az egymásra figyelő, bizalomteli közösségeken keresztül vezet.
Laudato si'
92. Amikor a szív valóban nyitott a világot átfogó közösségre, semmi és senki nincs kizárva ebből a testvériségből. Következésképpen az is igaz, hogy a közöny vagy a kegyetlenség a világon élő többi élőlénnyel szemben valamiképpen mindig kihat arra is, ahogyan a többi emberrel bánunk. Szívünk csak egy van, és ugyanaz a nyomorúság, amely rávesz egy állat bántalmazására, hamarosan megmutatkozik a többi személlyel való kapcsolatban is. Mindenféle kegyetlen bánásmód bármely teremtménnyel szemben „ellenkezik az emberi méltósággal”. Nem gondolhatjuk, hogy valódi szeretet van bennünk, ha a valóság bármely részét kizárjuk érdeklődésünkből: „A béke, az igazságosság és a teremtés megőrzése három egymással teljesen összekapcsolódó téma, és ezeket nem lehet egymástól elkülönítve egyenként tárgyalni, mert különben ismét visszatérnénk a valóság leegyszerűsítő szemléletéhez.” Minden összefügg mindennel, és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel – napfivérrel, holdnővérrel, folyófivérrel és földanyával.
219. Ahhoz, hogy megoldjunk egy ilyen bonyolult helyzetet, amilyennel a mostani világnak szembe kell néznie, nem elég, ha mindannyian külön-külön jobbá válunk. Az egymástól elszigetelt egyének elveszíthetik képességüket és szabadságukat arra, hogy legyőzzék az instrumentális ész logikáját, és kiszolgáltatva maradnak az erkölcs nélküli, a társadalmi és környezeti érzék nélküli fogyasztói gondolkodás kénye-kedvének. A társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni, nem pusztán az egyéni javak összegzésével: „Ennek a feladatnak a követelményei akkorára növekednek, hogy egyéni kezdeményezésekkel és individualista szellemben nevelt egyének összefogásával nem lesznek teljesíthetők. Az erők összefogását és a megvalósítás egységét teszik szükségessé.” A tartós változás dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben közösségi megtérés is.
Adventet legtöbbször, szinte már közhelyszerűen a várakozás idejének szokták nevezni. Megvan az igazsága ennek a kifejezésnek, hiszen valami olyannak az eljövetelére várunk, ami szükséges a boldogságunkhoz, amit magunktól mi emberek nem tudnánk megszerezni magunknak: a megváltásra. Az Üdvözítő eljövetelét valóban csak várni tudjuk, és kérni, hogy megkaphassuk.
Ugyanakkor a „várakozás” szó félrevezető is lehet. Sok olyan várakozást látunk magunk körül, amely puszta passzivitást jelent. A kormányok, a multicégek, a hatalmak egymásra várnak: „majd ha a másik lép, akkor lehet, hogy én is teszek valamit”. A hétköznapi emberek sokszor a hatalommal rendelkezőkre várnak: „megvárom, amíg kötelezővé teszi a törvény, akkor majd megteszem”. Nemritkán egymásra várunk a döntésekkel: „miért én cselekedjek, megvárom, mások mit tesznek”. Istenre várunk akkor is, amikor ő azt kéri, hogy mi döntsünk, mi tegyük meg a magunk lépését.
Az Advent azonban nem ebben a passzivitásban akar megerősíteni bennünket. Ha így értjük a várakozást, akkor az Úrjövet ideje nem ezt jelenti, hanem sokkal inkább „készületet”. „Ébredjetek az álomból!” – szólít fel minket Advent első vasárnapjának szentírási üzenete, és cselekedjetek! „Vessétek le a sötétség tetteit, és öltsétek fel a világosság fegyvereit!” Készülnünk kell, vagyis aktívan keresni a jót és leleplezni, elvetni a rosszat. Isten érkezik, de nekünk alkalmassá kell tennünk magunkat a fogadására.
Idei adventi teremtésvédelmi elmélkedéseink ezen az úton, ebben a készületben szeretnének segíteni. Advent vasárnapjainak a római katolikus liturgiában elhangzó szentleckéihez fűzünk hétről-hétre néhány teremtésvédelmi gondolatot, majd pedig ugyancsak hozzájuk kapcsolódóan Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából – melynek ebben az egyházi évben fogunk megemlékezni megjelenése ötödik évfordulójáról – kiválasztott pontokat kínálunk elmélkedésre.
A közeledő Megváltó tegye cselekvően várakozóvá készületünket, hogy tanúi lehessünk Isten szeretetének a világ iránt, és kovászai az emberiség közös cselekvésének a Földért az „új ég és föld” reményében!
Szentlecke (Róm 13,11-14)
Testvéreim! Ismeritek az időt: Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! Üdvösségünk közelebb van, mint amikor hinni kezdtünk! Múlóban az éjszaka, elközelgett a nappal. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit! Éljünk becsületesen, amint az a nappalhoz illik, ne lakmározva és részegeskedve, ne kicsapongásban és érzékiségben, ne civakodva és viszálykodva! Öltsétek inkább magatokra Jézus Krisztust s a testi fegyelmet, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjetek.