ELŐSZÓ

A teremtett világ tisztelete és védelme az Egyház tanításának mindig szerves részét alkotta. Ez a téma a gyermekek és a felnőttek oktatásában, valamint vallási és emberi nevelésében, képzésében, több formában is folyamatosan megjelenik. A teremtett világ védelméről több szociális enciklika és pápai nyilatkozat fogalmazza meg a világos és pontos tanítást. Ennek a tanításnak összefoglalását adja A Katolikus Egyház szociális tanításának Kompendiuma. A világunkban történt - mindannyiunk előtt ismert, és mindannyiunkat érintő - változások azonban szükségessé teszik, hogy most újra és hangsúlyozottabb módon mutassuk be a teremtett világ védelmével kapcsolatos tanításunkat, és felajánljuk azt a megoldást kereső társadalom számára is.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia környezetvédelemmel kapcsolatos új körlevele magát az embert állítja a figyelem középpontjába. Az embert érinti ugyanis a változás - mégpedig nemcsak körülményeiben, hanem személye legmélyén: legtöbb esetben éppen maga az okozója a természeti és környezeti károknak is nem megfelelő - sérült - erkölcsi magatartása révén. És maga az ember az, aki képes változtatni a körülményein, amennyiben önmagán kezdi az átalakítás és a megújítás nehéz munkáját.

Nem elég a szándék, konkrét cselekedetekre van szükség. Ezt szolgálja a körlevél tanítását szorosan követő három kiadvány. Az első tudományos cikkgyűjtemény, amely sok hasznos és nélkülözhetetlen információt tartalmaz lelkipásztoroknak, tanároknak, katekétáknak, szülőknek egyaránt. A második hat különböző korosztály számára ad anyagot és feldolgozási lehetőséget osztályfőnöki órákhoz, hittanórákhoz, plébániai katekézishez. A harmadik kötet a lelkipásztorok, plébániai közösségek, családok részére fogalmaz meg konkrét cselekvésre ösztönző ajánlásokat.

Adja Isten, hogy körlevelünk és az azt kísérő kiadványaink nyomán több tudatossággal és szeretettel forduljunk a minket körülvevő világ felé, melynek magunk is részei vagyunk. Isten a teremtett világot az emberre bízta, hogy művelje és őrizze azt, hogy meghallja a világ nagyszerűségében és szépségében a Teremtő szavát, és felelős szeretettel válaszoljon rá.

Dr. Erdő Péter

bíboros, prímás, érsek

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke

BARITZ SAROLTA LAURA OP:

GONDOLKODÁSMÓD ÉS GYAKORLAT

Bevezető gondolatok a környezettudatosságot és a környezeti nevelést segíteni szándékozó három kötet kiadásához

„Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten,

és elhelyezte benne az embert, akit alkotott.

S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát,

amelyet látni szép és melyről enni jó..."

„Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden

kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg."

(Ter 2,8-9a; 15)(1)

A kezdet kezdetén az ember nem kisebb feladatot kapott a világban, minthogy viselje gondját és őrizze meg; és vigyázzon arra a környezetre, ahová helyeztetett, s amely egyben az életteret jelenti számára. Annál nagyobb az ember feladata, minél sérülékenyebb, minél bajba jutottabb ez az élettér, ugyanakkor annál inkább rá is szorul az élet sokfélesége a művelésnek és a megőrzésnek tetteire.

A környezet, pontosabban a természeti környezet a történelem századai során nem mutatta ki ráutaltságát az emberi gondoskodásra. Az ember mintegy korlátlanul használhatta, élhette fel javait, kincseit („cowboy gazdálkodás"(2)), akár el is feledkezve művelői és őrizői feladatáról. Ez az állapot történelmi távlatokban mérve csak nemrég, de annál nagyobb sebességgel változott és változik meg; az emberiség létszámnövekedésével, az iparosodással, a környezet egyes javainak szűkössé válásával, a környezet minőségének romlásával kezdődően. A környezet, mint főszereplő, a múlt század második felétől kezd fellépni a világrendet alkotó rendszerek színpadán, mintegy a Bohémélet Mimijeként, akinek egészségi állapota egyre nyilvánvalóbban kiált a gyógyításért. A Római Klub megbízásából 1972-ben készült el a Meadows jelentés „A növekedés határai" címmel, amely az elsők közt adta meg a diagnózist, rámutatva az ember által indukált gazdasági növekedés végességére, aminek legfőbb korlátját a természeti környezet kizsákmányolásának határai jelentik. Ez a jelentés. és még számos más tudományos elemzés nyilvánvalóvá tette, hogy természeti környezetünk nem végtelen préri, ahol cowboyokként ga(rá)zdálkodhatunk (gondoljunk az esőerdő kivágásokra; az iparosodás során a légkörbe juttatott üvegházhatású gázokra, a szén-dioxidra, amelyek a globális klímaváltozást okozzák; a hulladék-elhelyezési, feldolgozási problémáinkra; a túlfogyasztásra; a Föld ökológiai lábnyomának túlméretezettségére; a fajgazdagság rohamos csökkenésére; a nehezen kezelhető szennyezésekre; a környezeti problémák okozta humán betegségekre, a génmanipulált szervezetek problematikájára stb.); hanem egy zárt rendszerű űrhajó(3), amelyben minden szereplő (ember és természet) állapotát, törvényeit, egymásra hatását, anyag- és energiaforgalmát figyelembe kell venni, és ezekkel a művelés és megőrzés szellemében bánni.

Az ember és környezetének életfeltételei eddig soha nem látott módon függenek ma attól, hogy az ember tudja-e művelői és őrizői hivatását a természet, a környezete fölött gyakorolni. A környezettel való törődés jelen korunkban az intézményi szintről lekerült az egyes ember cselekvési szintjére; hiszen ma már mindenki, aki akár a jelen, akár a jövő generációinak életminőségével törődik, kénytelen a környezet állapotával és jövőjével is törődni. Ez a törődés kettős. Egyrészt gyakorlati lépéseket kíván az emberiség közösségét képviselő szervezetektől nemzetközi és nemzeti szinten (gondoljunk pl. a globális felmelegedést okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó 1997-es kiotói egyezményre); óriási szerepe van a gazdasági élet főszereplőinek, a vállalatoknak és a gazdasági szervezeteknek (mint pl. a szén-dioxid-piac szereplői); ugyanúgy a társadalmi, a civil szervezeteknek (pl. a Levegő Munkacsoport tevékenysége a magyar környezetvédelemben); de az egész történetben a legfontosabb, mint kulcsszereplő az egyes ember, a maga tetteivel és gondolkodásával.

A gyakorlati lépések azonban gyökértelenek, ha nem előzi meg, vagy nem kíséri őket gondolkodásmódbeli megalapozás, ill. változás. Másrészt tehát a Földünk, környezetünk állapotával való törődés mindenképpen egy gondolkodásmódbeli, szemléleti megújulást kíván. A jelenleg uralkodó haszonelvű, individualista gondolkodásmód helyett egy, a közösség javát, a közjót szem előtt tartó szemléletmód az, amellyel közös kincsünket, a Földet, s közösségünket, az emberiséget (meg)őrizni tudjuk. A haszonelvű gondolkodásmód kizárólag az egyén saját javát, szubjektív hasznát tartja szem előtt (szubjektivista önérdek, önzés(4)), míg a közösségi szemléletű gondolkodásmód szerint az egyén önérdekében a másik ember java, a másik ember érdekének akarása is benne van (objektivista önérdek, önszeretet(5)), és az ember egyéni céljai a közjót is tartalmazzák (Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás). Az arisztotelészi, szent tamási erényetika az ember sajátos céljaként az erények általi saját tökéletesedést, a közjóra való törekvést és a lelki életben elérendő célt (Arisztotelésznél az igazság szemlélete, Szent Tamásnál pedig az Istennel való kapcsolat) jelöli meg. Ezek adják az ember kiteljesedését, végső soron boldogságát. A természeti környezetről nem lehet csupán egyéni szubjektív hasznok összegzése alapján gondolkodni. A légkör szén-dioxid-tartalmának csökkentését nem tudom csak egyedül a magam számára elvégezni, hiszen a CO2 nem lokalizálható, és ha valahol kibocsátásra kerül, az engem is érint, attól függetlenül, hogy nekem hasznot hoz-e vagy éppen káros. Hasonló logika alapján működik a természeti környezet többi létezője is: a víz, a levegő, a talaj inkább a közjavak, mintsem a magánjavak kategóriájába tartozik. A környezettel való törődés, a művelés, a megőrzés tehát a közösségi, közjó alapú szemlélettel függ össze.

Közösségi, erényetika alapú gondolkodást kívánna a túlzott fogyasztás, ill. egyenlőtlen elosztás jelenségeinek megoldása is, amely rámutat arra, hogy a környezeti probléma gyökere elsődlegesen szemléletbeli és nem technikai. Az „Észak" és „Dél" között feszülő ellentét könnyebben megoldható lenne, ha az emberiségnek sikerülne úgy gondolkodni, hogy a másik jóléte, inkább: jólléte(6) az én jóllétemben is benne van.

A közösségi gondolkodás magában foglalja az Egyház társadalmi tanításának egyik alappillérét, a szolidaritást is. A szegényekkel való szolidáris viselkedés mutatkozhatna meg akkor, amikor az „Észak" embere önként hajlandó lenne pazarló, felesleges fogyasztásait embertársa, ill. a szűkössé és károsodottá vált természeti létezők kímélése érdekében visszafogni. Illusztrálásul: Észak-Amerika ökológiai lábnyoma 9,4 globális hektár/fő körül alakult 2006-ban, míg Afrikáé megközelítőleg 1 volt.(7) Ez azt jelenti, hogy az „Észak" legfejlettebb állama kb. 10-szer akkora természeti (ökológiai, biológiai) erőforrást használ el fejenként a fogyasztásához, mint „Dél" legszegényebb kontinense. Az eddig leírt gondolatok rámutatnak arra is, hogy ma az ember és a természet ügye és sorsa kölcsönösen függ egymástól.

Könyvünk mondanivalója a környezettel való törődés fentebb vázolt kettősségét szeretné megvalósítani. Egyrészt megalapoz egy olyan szemléletmódot, amellyel megvalósítható a „műveld és őrizd meg" feladata, a Föld és természeti környezetünk gyógyítása; másrészt alapokat nyújt a gyakorlathoz is, tanulmányok, cikkek, információk, sőt oktatási segédanyagok és plébániai közösségeknek, családoknak szóló konkrét javaslatok formájában.

A könyv kiadását is kettős cél vezette. Egyrészt hitoktatóknak, plébániai közösségeknek és családoknak szeretnénk olyan háttéranyagot biztosítani, amellyel megkönnyítjük a hitre nevelésben és a hit megélésében a környezeti nevelés és a környezettudatos viselkedés elveinek és gyakorlatának megvalósítását, másrészt pedig szánjuk ezt a három kötetet minden olyan jóakaratú embernek, akiket információkkal, tanulmányokkal, segédanyagokkal segíthetünk környezettudatos viselkedésének kialakításában, megerősítésében.

A könyv három kötetből áll. Az első kötetben találhatók azok a tanulmányok, cikkek, amelyek mind a szemléletalakítás, mind az elméleti ismeretek mélyítése, mind pedig a gyakorlat szempontjából segítséget nyújtanak a környezettudatos gondolkodáshoz és cselekvéshez; a második kötet pedig kifejezetten a környezeti neveléshez nyújt támogatást óravázlatok, didaktikai, kateketikai segédanyagok gyűjteményeként. A harmadik kötet célja a környezettudatosság gyakorlati megéléséhez való segítségnyújtás: plébániai közösségek, családok életéhez ad konkrét javaslatokat, a keresztény környezeti etika elveinek alapján. A három kötet illeszkedik egymáshoz: a tartalmi alapot az első kötet adja meg a másik kettőhöz. Az első kötet összeállításában az az elv vezérelt minket, hogy megalapozzunk egy olyan szemléletmódot, amellyel értelmezhetők a puszta tények, információk a környezettel kapcsolatban - ezt a funkciót tölti be Harsányi Ottó Pál OFM tanulmánya az ökofilozófiai irányzatok közti tájékozódásról és a keresztény környezetetika felvázolásáról -; majd szerettük volna azokat az információkat is megadni, amelyek alapján a mai környezettel kapcsolatos kulcsfontosságú, gyakorlati témák megismerhetők.

A szemlélet-orientált és gyakorlat-orientált írások közötti híd szerepét tölti be Kerekes Sándor - témákban igen gazdag - tanulmánya, melyben a fenntarthatóság, etikai kérdésfelvetések, a jövővel kapcsolatos kérdések és megoldási javaslatok (pl. szolgáltatás gazdaság, bioregionális modell stb.) szerepelnek, az egyén, a vállalkozások és az állam környezeti szerepének, lehetőségeinek elemzésével együtt. A jólét és jóllét elemzése során a szerző megláttatja velünk, hogy egy adott szemléletmód és a fennálló gyakorlat közti kapcsolat dilemmákat, sőt buktatókat is rejthet magában.

Elsősorban a gyakorlat felől közelíti meg témánkat Nemes Csaba szakértői, tudományos ismertetése a globális klímaváltozásról, Kocsis Tamás tanulmánya a környezeti problémákról gazdasági és természettudományos szempontból, egyik sem hagyván figyelmen kívül a gondolkodásmód vonatkozásait. Fülep Dániel ökológiai alapokat és összefüggéseket felvázoló cikke a gyakorlati tennivalók körében ad eligazítást, míg Lukács András írásából specifikusan a magyar környezeti állapotokat ismerhetjük meg.

Figyelemre méltó, és mindenképpen olvasásra ajánlott Fülep Dániel másik munkája, amelyben a föld ún. „túlnépesedési problémáját" elemzi, s vázol fel egy olyan szemléletű koncepciót, melyben az ember, a hit, a környezet központi szerepet kap.

Fazekas Dóra cikke a szén-dioxid-piacról egy nehezen értelmezhető és sokszor félreértett mechanizmust mutat be. Megtudhatjuk, hogy a szén-dioxidkereskedelem a globális éghajlatváltozás ügyét van hivatva pozitívan szolgálni, az államok és a vállalatok szintjén.

Az első kötetből ki kell emelni Harsányi Ottó Pál tanulmányát, mert a szerző egy nagyon fontos hiánypótlást végez el. A környezeti etikák, a környezet témája mögött meghúzódó filozófiai, ideológiai megközelítések sokféleségét mindnyájan tapasztaljuk, ez a sokféleség és sokszor az extremitásba torkolló nézetek megannyi embert el is bátortalanítanak a környezet ügyével való foglalkoztatástól. Harsányi világosan strukturálja ezeket az „ökofilozófiákat", és felvázolja a környezet mögötti ideológiai sokszínűségnek azt a sarokkövét, amit keresztény környezetetikának mondhatunk. Ennek kulcsszavai a relatív emberközpontúság (antropocentrizmus), a természet önértéke és a természet kiteljesedése.

A relatív emberközpontúság elve megmutatja az ember helyét és szerepét a természeti környezettel - „a természet nem emberi részével" - való viszonyában(8), vagyis az ember egyidejű egységét a természettel (ökoszisztémák), és ugyanakkor különbözőségét a természettől (ontológiai, erkölcsi, biológiai szinten). A természet önértékének fogalma szinte minden ökofilozófiai irányzatban előfordul, de keresztény felfogását a katolikus morálteológusok: Häring, Tavernier, Timmerman, Poli és Harsányi nyomán teocentrikusan értelmezzük, a természet ugyanis Istentől függő - de nem isteni! - valóság. Önértéke megmutatja, hogy nemcsak hasznossági értéket tulajdonítunk neki, mintegy pusztán az embernek alárendelve, hanem önálló szerepet kapott a teremtésben. (Gondoljunk a tenger világának szépségére és gazdagságára, vagy a hegycsúcsok érintetlen flórájára és faunájára, ahová az emberi kéz nem igen ér el; Isten gyönyörködtető, pazarló, bőkezű teremtő jókedvére utalnak. Önmagukban, Istendicsőítésükben értékesek ezek.) Mostani megállapításaink egyidejűleg megcáfolják a lynn whyte-i és john passmore-i vádakat is, miszerint a kereszténység lenne a környezetpusztítás oka(9). A keresztény környezetetika a természetet nem az embertől függő valóságnak jelenti ki, amelynek pusztán hasznossági értéke van, hanem, mint láttuk, önértéket tulajdonít neki, amit végső soron Istenhez rendel.

A természet önértéke mellett kiteljesedés-jellege (Róm 8,21-22(10)) fontos még a keresztény környezetetikában. A római levélben Szent Pál kimondja, hogy a természet is Isten fiai dicsőségének szabadságára szabadul fel, azaz, az emberrel együtt kiteljesedik - végső harmóniára jut - Végső Céljában, az Istenben, az örök életben. Addig is együtt vajúdik és sóhajtozik az emberrel, ami egymásrautaltságukra és a műveld és őrizd logikájára mutat rá. Az önérték és a kiteljesedés jelleg alapján kimondhatjuk, hogy a természet a közjó része, ezért is kötelességünk az őrző és művelő gondoskodás róla. Ezek a gondolatok megalapozhatják azt a környezeti szemléletet, azt az új gondolkodásmódot, amely szükséges lenne egy hatékony cselekvéshez a környezet, s vele együtt az ember problémáinak megoldására. Kerekes Sándor alternatív gondolkodókról, új paradigmarendszerről ír, és előadásaiban kihangsúlyozza a paradigmaváltás szükségességét. Nemes Csaba „az életünk szemléletének átállításáról" beszél: „...a versengő ember mellett meg kell erősödnie az etikus, vagy erkölcsös, erényes embernek, meg kell ismerni a közösség szelídségének és szerénységének az összetartó erejét." Lukács András „az emberek gondolkodás- és viselkedésmódjának" megváltoztatásáról ír. A gondolkodásmód megújulásában a keresztények felelőssége nagy, mint kovász, mint só játszhatnak benne szerepet.

Látjuk tehát, és a könyv olvasása során is látni fogjuk, hogy a feladatot, amit kezdetben a „megőrzés"-re kaptunk, ma hangsúlyozottan kell megvalósítanunk, mégpedig mindenkinek, az egész emberiségnek együtt, ami felelősségtudatot, elkötelezettséget és nyitottságot kíván. Nyilvánvaló az is, hogy a természet ügye nem kezelhető önmagában, az embertől függetlenül; a természet, a környezet ügye szervesen összefügg az ember ügyével és viszont. Abba a stádiumba jutottunk tehát, hogy az ember sorsa függővé vált a környezet sorsától, jobban mondva attól, tudjuk-e a művelői, őrzői hivatásunkat betölteni. A feladat elvégzéséhez ad erősítést Szent Pál buzdítása: „...gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes." (Róm 12,2)

A három kötet megjelenését gondos csapatmunka, és alapos előkészítő munkálatok előzték meg, mind a Katolikus Püspökkari Titkárság, az Országos Hitoktatási Bizottság, mind pedig a szerkesztők és a felkért szerzők részéről. A könyv írói szakmai tekintélyükkel és szaktudásukkal, a megjelenés minden előkészítője lelkesedésével, vagyis mi mindnyájan, arra törekedtünk, hogy könyvünkkel hozzájáruljunk természeti környezetünk gyógyításához, s ezzel mindnyájunk közös érdekéhez: a közjóhoz.

Jegyzetek

(1) Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Bibliatársulat Budapest, 1997.

(2) DAVID C. KORTEN: Tőkés társaságok világuralma, Kapu, 1996, 27-40.

(3) Uo.

(4) FROMM, ERICH: Önzés, önszeretet és önérdek, in: Kindler, J., Zsolnai, L.: Etika a gazdaságban, Keraban, Budapest, 1993, 15-25.

(5) Uo.

(6) A közgazdasági, ill. szociológiai szakirodalomban a jólét (welfare) az anyagi jólétet jelenti, míg a jóllét (well-being) fogalma az anyagiakon kívül lelki, szellemi tényezőket is bevon az ember boldogságát (jóllétét) jelentő tényezők körébe. Így pl. az ember jóllétében (boldogságában) benne vannak az emberi kapcsolatok is (BRUNI, L., EASTERLIN, R., KAHNEMAN, D., KEREKES, S., KOPP, M.).

(7) Forrás: KEREKES, S.: A környezetgazdaságtan alapjai, Aula, 2007, 79.

(8) II. JÁNOS PÁL pápa a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában a „kozmosz" fogalmával kapcsolatban fogalmazza ezt meg.

(9) LYNN WHYTE, JOHN PASSMORE vádjukban a nyugati kereszténységet politikai és kulturális értelmében, hatalmi megnyilvánulásaiért hibáztatják - pl. gyarmatosítás -; ám a keresztény elvek, a keresztény tanítás semmiképp sem tehetők felelőssé a környezet pusztulásáért. Lynn Whyte-ék az „Uralkodj" (Ter 1,28) parancsát félreértelmezik - mintha Isten engedte volna szabadjára a paranccsal az ember uralkodási, rombolási hajlamait -, és a parancsot nem az ószövetségi exegézis alapján magyarázva interpretálják.

(10) „Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig" (Róm 8,21-22).

HARSÁNYI PÁL OTTÓ OFM:

TÁJÉKOZÓDÁS AZ ÖKOFILOZÓFIAI IRÁNYZATOK SOKASÁGÁBANÉS A KERESZTÉNY KÖRNYEZETETIKA KULCSPONTJAI

Az erkölcsteológiai elemzés számára igencsak kockázatos vállalkozás olyan kérdésekben állást foglalni, melyek komoly szakismeretet igényelnek a nem filozófiai és teológiai jellegű tudományok területén is. Ezek a kérdések általában azonnal alkalmazható technikai jellegű megoldásokat igényelnek a kérdést feltevők részéről. Kockázatos vállalkozás, mert könnyen az a benyomás alakulhat ki az olvasóban, hogy javarészt haszontalan ismétléseket és szépen hangzó retorikus megfogalmazásokat hall. A retorikus jelző használata sokszor hamis azok részéről, akik nem szoktak hozzá ahhoz, hogy technikai és természettudományos jellegű kérdéseket az etikai értékrend fényében is megvizsgáljanak, valamint, hogy túllépjenek a puszta tények konstatálásánál, és megnyíljanak a jelenségek és a különböző értékek megértése és befogadása felé. A retorika mint értékítélet azonban sokszor jogos, amikor az erkölcsteológus vagy filozófus ahelyett, hogy az értékek közötti párbeszédet, a konfliktushelyzetek feloldását segítené, igyekszik a nehezebb, gyakorlati jellegű problémákat elkendőzni, és az általános buzdítások szintjén elméleti jellegű, gyakorlatilag nem megvalósítható megoldásokat javasolni.

Az 1962-ben kezdődött II. Vatikáni Zsinat a természeti környezettel szembeni felelősséget még a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban sem tárgyalja kifejezetten, mely az embernek a világban elfoglalt helyével, szerepével foglalkozik(1). 1967-ben Lynn White, a chicagói szociológiai iskola tagja, egy azóta híressé vált cikkében használta először az ökológiai krízis fogalmát, az iparilag fejlett társadalmakban megfigyelhető ember és környezete közötti egyensúly megbomlásának jellemzésére(2). White a kereszténység nyugati formáját, legyen az akár katolikus, akár protestáns, tette felelőssé az ökológiai válság kialakulásáért. Szerinte a Szentírás áthidalhatatlan szakadékot állít Isten és a teremtett világ közé, valamint a Teremtés könyve 1,28 szerint Isten parancsot adott az embernek, hogy hajtsa uralma alá a Földet. Mindez egy romboló antropocentrizmust, azaz emberközpontú gondolkodásmódot hozott létre, amely a századok során egyre inkább egy környezetpusztító magatartásban ölt testet. Ennek mélyén a dominium terrae(3) (a teremtett világ fölötti uralom) ideológiája húzódik meg. Az említett szerző ezen álláspontját Carl Améry(4) még egyoldalúbban mutatta be, az ausztrál John Arthur Passmore(5) némileg módosította ezt, de a bajok okát ő is a görög kultúra és a kereszténység találkozásának számlájára írta.

Katolikus részről az ökológia etikai vonatkozásaival foglalkozó első munkák közé tartozik Bernhard Häring híres morálteológiai kézikönyvének Ökológia és etika című fejezete(6), valamint Alfons Auer Környezetetika című, 1984-ben megjelent könyve(7). Ezek a morálteológiához tartozó bioetika tudományának egy új területét, a környezetetikát jelölték ki.

Az egyre élesebben jelentkező ökológiai problémák mindinkább megkérdőjelezik a korlátlan mennyiségi gazdasági fejlődés filozófiáját. Így a különböző filozófiai és teológiai irányzatok, a keresztény hit is, választ keresnek a fejlődés és a környezet összefüggései által felvetett kérdésekre. Az ökofilozófiai megközelítések és az úgynevezett ökológiai teológia vagy ökoteológia különböző irányzatai igencsak összetett képet mutatnak, melyek a legkülönbözőbb környezetvédő és „zöld mozgalmak" ideológiai hátterét alkotják. Nagyban segíti a tájékozódást, ha tisztázzuk, hogy az egyes irányzatok milyen létezőket ruháznak fel erkölcsi értékkel, milyen gondolatmenet jellemző rájuk, illetve milyen konkrét kritériumrendszer alapján igyekszenek megoldani a különböző etikai problémákat. Ezek szerint megkülönböztethető a felfogások egy antropocentrikus csoportja, valamint egy úgynevezett anti-antropocentrikus csoport.

Antropocentrikus vagy emberközpontú szemléletek

Az antropocentrikus megközelítés nem jelent azonnal egy környezetet károsító alapállást. Ezek az elméletek azt állítják, hogy az emberen kívüli világot, a környezetet, az ember szempontjából tekintett hasznos volta miatt és nem önértéke miatt kell védeni és megőrizni. Egy az antropocentrizmus talaján álló környezetetika csak az embereknek tulajdonít erkölcsi értéket, így az etikusság alapvető kritériuma az emberi személy. A nyugati gondolkodásmódra, az ókori görögöktől kezdve, ez az emberközpontú szemlélet a jellemző(8). Shrader-Frechette úgy érvel, hogy fölösleges egy nem antropocentrikus környezetetikát (is) kialakítani, hiszen a bioszférát károsító hatások egyúttal az embert is károsítják(9). Az antropocentrikus megközelítések az ún. erős vagy radikális antropocentrizmus és a gyenge vagy kiegyensúlyozott antropocentrizmus között húzódnak. Az előbbi csak eszközértéket tulajdonít a természetnek és tagad minden erkölcsi minőséget, mely az ember és környezete kapcsolatát jellemezné. Ez a gondolkodásmód látensen a kifogyhatatlan természeti erőforrások talaján áll, és sokszor „cowboy" vagy „határetikának" is szokták nevezni(10). Az erős antropocentrizmus egoista és rövidlátó, mert úgy gondolja, hogy a technikai lehetőségek minden lehetséges bajra megoldást nyújtanak majd. Ez az agresszív, kihasználó magatartás - mely nem ismeretlen a humánetológia számára - nem jellemezhető sem a fajunkon belüli szolidaritással, sem altruizmussal. A gyenge vagy kiegyensúlyozott antropocentrizmus szerint léteznek legalább közvetett kötelességek a természeti környezettel szemben. Ennek a szemléletnek a képviselői gyakran beszélnek az erőforrások elpocsékolásának, vagy az erőforrások rossz felhasználásának tilalmáról. Gondolkodásuk középpontjában a természeti erőforrásokból kiaknázható legnagyobb és ugyanakkor hosszabb távon is fenntartható haszon áll. Ez a megközelítés sem tulajdonít önértéket a természetnek, hanem az ember számára hasznos tulajdonságaiért tartja azt védendőnek. A környezeti problémákhoz való hozzáállás aszerint változik ezen megközelítésen belül, hogy ki mekkora hangsúlyt fektet az erőforrások megóvására. A kiegyensúlyozott antropocentrizmus legfőbb képviselői az angol nyelvterületről: John Passmore(11), Kristin Shrader-Frechette(12), Mark Sagoff (13), Eugen C. Hargrove(14) és Bryan Norton(15). Az erős és gyenge antropocentrizmus között igazából csak hangsúlybeli eltérés van. A második nagyobb időbeli horizontot vesz figyelembe. Ha tekintetbe vesszük az erőforrások véges voltát, akkor a jövő generáció érdekeit is szem előtt kell tartani. Az erőforrások megőrzésének álláspontja az ökológiai rendszerek minél jobb megőrzését tűzi ki célul, és a lehető legkevesebb átalakítást javasolja. William Godfrey-Smith The Value of Wilderness című cikkében jó néhány érvet felsorol, mely az emberen kívüli környezet eszközértékének talaján áll. Ilyen a megfelelő élettér biztosítása, az esztétikai, a pihenést és a nevelést biztosító értékek. Sergio Bartolommei a megőrzés etikájának három modelljét idézi(16). A „mentőcsónak modell"(17) szerint a Föld egy viharos tengeren hányódó mentőcsónakokhoz hasonlítható. A gazdag országok kevés utassal a szegény országok erősen túlterhelt csónakokkal közlekednek. Ez utóbbiakból kiesett menekülő utasok az előbbiek csónakjaira igyekeznek felkapaszkodni. Ez a modell a radikális antropocentrizmushoz képest előrelépést mutat. Az emberiséget egységes egészként igyekszik felfogni, valamint a Földet az egész emberiség számára adatott erőforrásként tünteti fel. Az „űrhajó modell"(18) az emberiség és a környezet jólétét egységes és zárt rendszerként szemléli, az űrhajó határai egyben a mi határainkat is jelentik. Az űrhajót senki sem használhatja saját kénye-kedvére, így ez a modell egy deontológiai etikát fogalmaz meg az ember és környezete számára, tulajdonképpen a rawls-i ‘újkontraktualista' szemléletet terjeszti ki a környezeti problémákra. Ez a modell a döntések társadalmi kontrollját és az igazság elsőbbségét fogalmazza meg a jólét puszta fokozásával szemben. Az igazság és a jogok forrása az emberiség egészének fennmaradása. Az „isteni adomány" etikai modell, a zsidó-keresztény kultúrkör talaján áll. Valójában egy teológiai etikáról van szó, mely a természet megőrzését úgy indokolja, hogy azt az ember az Istentől adományként, megőrzésre és józan hasznosításra kapta. A keresztény környezetetika távolságot tart az erős antropocentrizmus arrogáns hangvételétől és hangsúlyozza, hogy az ember teremtett világ fölötti uralma nem abszolút(19). A zsidó-keresztény talajon álló igazgatás-gondoskodás etikája az első két modellel szemben a természeti értékek adományként való elismerését hangsúlyozza, ami az etikai perszonalizmus filozófiai irányzatában egy erős teocentrikus felfogást vall magáénak, mely szerint az erkölcs és etika szerves egységet képez a hittel.

Az antropocentrikus modellek hátránya, annak mind az erős, mind pedig a kiegyensúlyozott formáját tekintve, hogy nem alapozzák meg az embernek a természeti környezettel szembeni azon kötelességeit, melyek túlmutatnak a közvetlen emberi hasznosság szempontjain. Ezen még az úgynevezett rekreációs és esztétikai értékek haszonelvű bevezetése sem változtat lényegesen. Az alapkérdés változatlan marad: ha a fő szempont az ember számára történő hasznosság, akkor mindaz, ami hasznos, egyben etikus is. Az antropocentrizmus, annak ellenére, hogy számos tekintetben hasznos, nem képezheti alapját egy elkötelezett környezetet tisztelő és védő szemléletnek, és nem képes az ökológiai problémák teljes körének megoldására sem.

Az antropocentrizmussal szemben álló megközelítések

Ezeknek a megközelítéseknek a sajátja, hogy nem tekintik az embert az univerzum középpontjának, vagy legalábbis kiemelten fontosnak tartják a környezet védelmét a közvetlen emberi hasznosságon túlmenően is. Warwick Fox(20) szerint ezen elgondolásokon belül két alapvetően eltérő fejlődési vonal figyelhető meg: a természet önértékének elmélete, valamint egy pszichológiaikozmológiai jellegű megközelítés, ez utóbbi a mélyökológia (Deep Ecology), vagy ahogy maga Fox nevezi, a Transpersonal Ecology néven is ismert. A nem antropocentrikus elméletek J. Baird Callicott(21) által alkotott rendszerében két fő környezetetikai irány rajzolódik ki: a biocentrizmus és az ökocentrizmus. Ez a szerző az úgynevezett ökofeminizmus és a már említett Deep Ecology irányzatát az előbbi két kategóriához különböző módon kapcsolódó megközelítésekként értékeli. A biocentrizmus szerint csak az élőlények képezik az erkölcsi magatartás tárgyát. Ez a szemlélet magában foglalja az úgynevezett ‘szenziocentrizmnust' is, amely közel áll az állatok jólétét célul meghatározó etikához (animal welfare ethics(22)). Az ökocentrikus elmélet etikai megfontolást kíván meg nemcsak az élőlényekkel, hanem az élettelen természeti környezettel szemben is. Az erkölcsi magatartás körének ezen kiszélesítését Lawrence E. Johnson(23) tette meg, aki az ökocentrikus szemlélet egyik fontos szerzője. Véleménye szerint az egyes entitásoknak szentelt figyelemnek arányban kell lenni fontosságukkal. James Lovelock(24) az egész bioszférát egyetlen nagy élő organizmusnak tartja. Az ő látásmódja jobban megközelíti a klasszikus biocentrikus látásmódot, sőt az ökocentrikus véleményt is kifejezve jól bemutatja az élő rendszerek összefüggéseit és egységét. Továbbra is megmarad azonban a probléma, hogy milyen fontossági sorrend szerint vegyék figyelembe az egyes élőlények és ökoszisztémák érdekeit? Holmes Rolston szerint a saját érdekeik tudatában lévő élőlények javát előnyben kell részesíteni(25).

A természetnek önértéket tulajdonító elméleteket támogatók közé tartozik a már említett két környezetetikával foglalkozó filozófus, J. Baird Callicott és Tom Regan is(26). ők annak az elméletnek a megalkotását tartják a környezetetika központi problémájának, amely az emberen kívüli természeti létezőknek is önértéket tulajdonít. Ez az érték megelőzi az ember megjelenését, akinek nincs központi szerepe a természetben, hiszen annak részét képezi, és egyensúlyban kell élnie vele.

Az antropocentrizmussal szembehelyezkedő nézetek sorába illeszkedik ezen tágabb kategória egyik ismert képviselője, Aldo Leopold(27), aki az úgynevezett földetikát (Land Ethic) dolgozta ki. Bevezette a „biotikus közösségek" fogalmát (élőlények és élettelen környezet együtt), és úgy tartja, hogy csak azok a helyes cselekedetek, melyek nem zavarják meg ezen közösségek belső egyensúlyát. Az etika nézete szerint koncentrikus körök halmazának tekinthető, ahol legbelül az emberek közötti kapcsolatok, majd az egyén és a társadalom viszonya, legvégül pedig az emberek és a többi élőlény, illetve élettelen dolog közötti kapcsolat helyezkedik el. A földetika az antropocentrikus szemléletek erős kritikájaként jelent meg, mivel szerinte a biotikus közösségek önmagukban képviselnek értéket. Gondolatrendszerében odáig jut el, hogy az erkölcsi jó meghatározásában a cselekvő erkölcsi alanyt neutralizálja, később pedig egyenesen eltünteti. Leopold munkájának egy másik gyenge pontja az az erős hangsúly, amellyel az ember és természet között meglévő szimpátiát írja le, ami elgondolása szerint a moralitás alapját képezi(28).

Mind a biocentrikus, mind pedig az ökocentrikus megközelítés közös hibája, hogy nem képes kritériumrendszerén belül különbséget tenni a különböző élőlények létezési módja között. A biológiai önállóság még nem jelenti azt, hogy az illető létező nem használható fel eszközként. A kérdés megoldására Hans Jonashoz hasonlóan(29), természetesen más összefüggésben, be kell vezetni egy ontológiai axiómát, amely megfogalmazza a lét céljának a létező által történő elfogadását, illetve az erre való képességet (30).

A természetnek önértéket tulajdonító elméletek mellett az antropocentrizmussal szemben állást foglaló megközelítések másik csoportja egy bizonyos „pszichokozmológiai" szemléletmód. Ez az elgondolás váltást hoz a kozmológiában, mivel nem az egyedi létezőkre, hanem holisztikusan gondolkodva az összességre koncentrál, és egy sajátos ökológiai tudatot hoz létre. Az élet lelki erőforrásként jelenik meg. Ennek a gondolatnak a követői szembehelyezkednek a hagyományos etikákkal, mint az utilitarizmus, a kanti etika, a jogelmélet, és a keresztény perszonalizmus.

A mélyökológia (Deep Ecology) fogalma Arne Naess (31) norvég filozófus nevéhez fűződik, aki különbséget tett a „felületes" és a „mély" ökológiai szemlélet között, ahol az előbbi az emberközpontú (antropocentrikus) ökológiával azonos. A mélyökológia túl kíván lépni a természetnek önértéket tulajdonító rendszereken, ami mégiscsak az emberre helyezi a fő hangsúlyt, amennyiben ő az erkölcsi felelősség cselekvő alanya. Ez a megközelítés egy, a személy határain túlmutató lelkiismeretet emleget, ahol a természet és a természeti környezet egyes lényei szinte részét képezik magának az embernek. Ezért ezt az elméletet Fox transzperszonális ökológiának nevezi(32).

Az egyéni lelkiismeret kiszélesítésekor a mélyökológia a személyek közötti kapcsolatok pszichológiáját kívánja „ökologizálni", illetve az ökofilozófiát kívánja „pszichologizálni", egyre szélesebb öntudathoz érkezik el az úgynevezett azonosítási, (identifikációs) folyamat eredményeként(33). Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy elsősorban magunkat azonosítjuk önmagunkkal, majd saját családunkkal, barátainkkal, távoli rokonainkkal, etnikai csoportunkkal, fajunkkal és így tovább. Miután elértük ezt az önzésmentes „pán-öntudatot" mindenki számára könnyű lesz tisztelni és megóvni a természeti környezetet is. Ez annyira természetes lesz szerinte, mint az önmagunkról való gondoskodás ösztönös magatartása. Látható, hogy ezt a megközelítést erősen áthatja a panteizmus, amelyben az egyén egyszerűen feloldódik a teljesség útvesztőjében, és így könnyen hasonlóságokat fedezhetünk fel ezen szemlélet és néhány keleti valláskultúra között (hinduizmus, buddhizmus), valamint a New Age szellemiségét kedvelők körében is minden bizonnyal szimpátiára fog találni ez a nézet. A transzperszonális ökológia azonban megfeledkezik arról, hogy a természeti környezet értéke és jelentése az embertől függ. Értékének elismerése az emberi lelkiismeret képessége, ezért kiemelten óvatosan kell eljárni akkor, amikor a társadalmi és kulturális jelenségek leírására ökológiai fogalmakat kívánunk használni, hiszen egy személy által hozott erkölcsi értékítéletek messze túlmutatnak az illető létének ökológiai körülményein. Az antropocentrizmussal szemben álló nézeteknek nem igazán sikerül megalapozniuk a természetben rejlő önértéket, valamint kellőképpen megindokolni az egyes élő létezőkkel szembeni eltérő bánásmódot, ugyanis a természeti környezet egyes élő és élettelen elemei közötti mély hasonlóságot és egységet egyoldalúan hangsúlyozzák. Ezen megközelítések közös hibája, hogy nem vesznek tudomást az ember és a más teremtmények között meglévő ontológiai és biológiai (ontobiológiai) különbségekről, mialatt értékfilozófiai szempontból összekeverik az embert a környezet egyéb létezőivel. A mélyökológia panteisztikus mámorában egy bizonyos ontopszichológiai egyenlősdihez érkezik el, amely addig szélesíti a lelkiismeretet, amíg az fel nem oldódik a legszélesebb értelemben vett „Mindenségben".

Ezen megközelítések támogatói afelé hajlanak, hogy nem tesznek különbséget a természeti létezők számára előnyt jelentő egyszerű materiális jellegű hatások, valamint az erkölcsi jó között. Figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy ez utóbbi egy hosszú folyamat eredménye, melynek során az ember értékeket ismer el, és helyzeteket mérlegelve értékel.

A természeti létezők különbözőségének ezen tagadása sokszor ösztönös válaszként jelentkezik az ember despotikusan értelmezett felsőbbrendűségének arrogáns kifejezésére (34). Amennyire tagadhatatlan, hogy az ember a természet része, ugyanannyira igaz, hogy különbözik is tőle.

Egy keresztény környezetetika felé

A Tanítóhivatal megnyilatkozásai viszonylag későn, és töredékesen jelentek meg az ökológiai problémákkal kapcsolatban, azonban ezek a dokumentumok egyre részletesebbek és következetesebbek lettek. Ebben az „ökológiai korpuszban" különös jelentőséggel bír II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű, 1987-ben megjelent enciklikájának 34. pontja, amely az autentikus emberi fejlődés és a környezet kapcsolatáról szól, valamint az 1990-ben megjelent Centesimus annus enciklika 37-40. pontjai, melyek a fogyasztói magatartás és az ökológiai válság kapcsolatát említik, valamint az 1995-ben napvilágot látott Evangelium vitae 42. pontja, mely az ember teremtés fölötti uralmának helyes értelmezését állítja a figyelem középpontjába. Ezen pápai dokumentumok sorában kiemelkedő helyet foglal el a Béke a teremtő Istennel, béke a teremtett világgal (Pace con Dio creatore. Pace con tutto il creato) című pápai üzenet (35), mely 1990-ben, a béke világnapjára (január 1.) íródott (36). Ezekből a szövegekből kiindulva és a mai teológia által megújított antropológiai szemlélet összefüggésében helyezhető el az ökológiai etika keresztény modellje (37). Ez a modell egy harmadik út, a középút szerepét kívánja betölteni az antropocentrikus és az azzal ellentétes szemléletek között, megőrizve értékeiket, és lehetőség szerint elkerülve hibáikat. Ez a modell két követelménynek kíván eleget tenni, amit más modellek egyoldalúan hangsúlyoznak: elsőként nem szabad figyelmen kívül hagyni az ontológiai különbséget az ember és a teremtés emberen kívüli része között, ugyanakkor azonban nem felejthetjük el azt a biológiai és metafizikai szoros egységet, mely az élőket összeköti. A keresztény modell másik követelménye szerint a környezettel szembeni egyéni és kollektív emberi felelősség nem egyszerűen haszonelvű szempontokon nyugszik, melyek az emberiség jelenlegi vagy jövőbeni jólétét biztosítják, hanem az élők és élettelen dolgok önértékének elismerésében. Ez utóbbinak természetesen az életminőségre is kedvező hatása van.

1. A világ a teremtés gyümölcse

A keresztény környezetetika alapja a teremtésről szóló keresztény tanításban gyökerezik. A világban minden létező Istentől származik (38). A természet, teremtettségénél fogva nem isteni, hanem Istentől függő valóság, melynek Isten teremtői akaratából eredően saját törvényei, és saját dinamikája van. A zsinat a földi dolgok jogos autonómiájáról beszél a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban (39). A világ teremtése a keresztény hit szerint nem gondolható el szükségszerűségként vagy önkényes isteni ötletként. Isten szabad és önközlő teremtői tettel szólítja létbe minden létezőt, és ez a teremtői akarat mélyen benne gyökerezik a Szentháromság szeretet-életébe. A teremtés ősképe az Atyának a Fiúhoz fűződő teológiai-ontológiai kapcsolatában van (vö. Kol 1,15), csak ennek az eredeti kommuniónak és kommunikációnak a dinamizmusából érthető meg a teremtett világ léte és az ember teológiai pozíciója.

2. A teremtmények önértéke

A világot betöltő teremtmények sokasága, mint ahogy a világ egésze is, nem véletlen vagy szükségszerűség eredménye, hanem egy transzcendens, szabad és végtelen, bölcsességtől, valamint szeretettől vezérelt teremtő tett alkotása. Az anyagi és élő valóság tehát értékkel és létébe írt céllal rendelkezik. A Teremtés könyvének első fejezete refrénszerűen ismétli, hogy Isten műve jó. Így nem az ember az egyetlen teremtmény, amely értéket hordoz, hiszen a többi teremtmény is - természetének megfelelően - ugyanabból a létből részesedik, amely az ens et bonum convertuntur („a létező és a jó fogalma fölcserélhető") axióma szerint etikai értékkel is rendelkezik. Ez a tény nem vonja kétségbe az embernek a teremtmények között elfoglalt sajátos helyét, pusztán azt állítja, hogy a keresztény hit szerint a teremtmények önmagukban rejlő értéket hordoznak, amely természetesen megelőzi ennek az ember által történő elismerését. Ez az önérték alapozza meg a léthez és létük tiszteletben tartásához fűződő jogot(40).

Az egyes teremtmények, természettudományos szempontból vizsgálva őket, eltérő komplexitással, érző képességgel, és öntudattal rendelkeznek, metafizikai szempontból tekintve pedig eltérő módon részesülnek a létből. Ennek megfelelően a teremtmények egy sajátos értékrangsorral rendelkeznek, amely megfelel ontológiai hierarchiájuknak. Konfliktushelyzetben a magasabb rendű élőlények érdekét kell elsősorban biztosítani (vö. a fajok ésszerű használata az ember étkezési, ruházkodási, gyógyászati, és egyéb céljaira). Ha azonban egzisztenciális jogok és másodlagos, kevésbé fontos jogok ütköznek, akkor az előbbi védelme az etikus magatartás. Állatkísérletek fölösleges ismétlése, az állatoknak indokolatlan és kíméletlen módon történő fájdalomokozás, a kozmetikumok fájdalmas állatkísérletek során történő kikísérletezése nem megengedhető magatartás a keresztény környezetetika szerint.

Metaetikai szempontból a keresztény ökológiai etika nem sorolható be a szó szoros értelmében vett antropocentrikus megközelítések közé, mert a teremtményekhez, hasznosságuktól független és azt megelőző önértéket rendel. Ez a szemlélet el akarja kerülni mind az embert a többi teremtménnyel egy szintre helyező panteisztikus gondolkodást, mind pedig a természeti környezetet etikai vonatkozásoktól és önértéktől mentes, azt a végletekig kihasználható, tárgyi valóságként értelmező magatartást. A keresztény magatartás relatív antropocentrizmusa Isten gondoskodó uralmában való aktív részvételre szólít fel (41). Az antropocentrizmus mint alapkifejezés fontos, hiszen nem szabad elhomályosítani az embernek a teremtés egészében betöltött kitüntetett szerepét, amennyiben Istennel való kapcsolatát cselekvő erkölcsi alanyként értékteremtő tevékenységében éli meg, miközben embertársaival és a természeti környezettel szemben Teremtőjének felelősséggel tartozik. Pontosan erre a felelősségre utal a relatív jelző. Az ember világ fölötti hatalma ugyanis nem korlátlan, amit a Szentírás a jó és rossz tudás fájának képével fejez ki (vö. Ter 2, 16-17), mivel, mint láttuk, a természet Istentől függő, és önértékkel rendelkező valóság, tehát theocentrikus.

3. A természet normatív jellege

A teremtményeknek nemcsak a puszta léthez, hanem a saját törvényeiknek megfelelő létezéshez van joguk. Az emberi közösségek és egyéb teremtmények sajátos törvényeinek létezését a Gaudium et spes 36. pontja is említi, amint láttuk. A Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika, mikor a természet védelmének erkölcsi indítékait tárgyalja, mielőtt a sajátosan „antropocentrikus érveket" idézné, mint amilyen a nem megújuló erőforrások végessége, vagy a különböző szennyezéseknek az emberre való káros hatása, kiemeli a teremtmények önértékét és a természeti törvények által leírt sajátos, a különböző ökoszisztémákban létező összefüggéseit. „A fejlődés morális jellege nem tekinthet el a teremtmények tiszteletétől sem, amelyek a látható természetet alkotják, és amelyet a görögök a bennük tapasztalt rend miatt kozmosznak neveztek. Ezt a valóságot három szempont miatt is tiszteletben kell tartani. Az első az a növekvő tudatosság, mely szerint nem lehet a különböző élőlényeket - állatokat, növényeket, és élettelen dolgokat - büntetlenül a saját gazdasági érdekek szerint felhasználni. Ezzel ellenkezőleg, figyelembe kell venni minden létező saját törvényeit, melyek egy meghatározott rendszerben egymással szorosan összefüggenek, amely maga a kozmosz"(42). Ez az állítás nem kívánja szakralizálni a fizikai törvényeket, sem pedig az empirikus törvényeket nem kívánja erkölcsi szabályokká alakítani. Az előbbi ellentmondana a Teremtés könyve első fejezete mítosztalanító tanításának és a teremtésben való keresztény hitnek, a második pedig egy metaetikai értelemben vett önellentmondást jelentene. Az enciklikából idézett rész azt jelenti, hogy a környezetetika összefüggésében a természeti törvények, amennyiben kifejezik az élő és élettelen anyagi rendszerek dinamizmusát, iránymutatásként és határként szolgálnak az ember számára, amikor a természetre jelentős hatással járó tevékenységet végez, hiszen az ember „uralma" nem korlátlan, és nem szabad fölforgatnia a természetben jelen lévő alapvető rendezettséget. Mindezt jól fejezi ki a Centesimus annus enciklika egy részlete, amikor egy tragikus antropológiai hibáról beszél, ami tulajdonképpen az ökológiai krízis alapvető oka:

„A természetes környezet esztelen rombolása mögött egy antropológiai tévedés húzódik, amely - sajnos - nagyon elterjedt korunkban. Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben ‘megteremteni' a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy önkényesen rendelkezhet a Földdel, mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet Isten adott neki, és amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de azt nem hamisíthatja meg. Ahelyett, hogy Isten munkatársa lenne a teremtés művében, az ember Isten helyébe kíván lépni, és így kiprovokálja a természet lázadását, amelyet inkább leigázott, semmint kormányzott."(43)

4. A „gyenge természet"

A bibliai természet egy „gyenge természet", nem bálvány, mely magának vindikálja a totalitást, és csak önmagára vonatkozik, és nem is pusztán egy jelentéktelen tárgy, amely a homo faber számára korlátlanul használható és átalakítható. A természet valódi léte nem ismerhető meg pusztán a természetre magára, vagy az ember számára történő hasznosságára figyelve, hanem csak a Teremtő szerető szándékára tekintve, amely a létbeli különbségeket érintetlenül hagyva kapcsolja egységbe az embert a természettel, és őket saját beteljesülésük felé indítja el. Ebből a nézőpontból az ökológiai krízis gyökere abban áll, hogy az ember szem elől veszítette a természetnek Istenre vonatkozó sajátságát, bezárva azt egy lehetetlen önelégültségbe, ahogy ezt a Gaudium et spes is megfogalmazza: „Ha azonban az evilági dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függenek az Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, hogy mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül a semmibe zuhan (evanescit). [...] Tegyük még hozzá, hogyha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik."(44) A hiábavalóság, amiről a rómaiakhoz írt levél beszél (vö. Róm 8,20), és aminek a természet alá van vetve a bűnbeesés után, jól bemutatja a természet jelenlegi állapotát, amennyiben az igazi jelentésétől megfosztva többé már nem a Teremtő csodálatos szimbóluma, hanem pusztán tárgy, amit az ember megkíván, vagy néma bálvány, amit imád. Az Istentől eltávolodott ember belső vágyainak tátongó mélységeit próbálja a különböző dolgokhoz történő beteges és despotikus ragaszkodásával betölteni, ám így kiforgatja a teremtményi lét értelmét, mivel Isten helyét bálványokkal tömi ki.

5. Isten gondoskodó uralmában való részvétel

Az Evangelium vitae kezdetű enciklika kiemeli az ember részvételét gondoskodó uralmában, mellyel magát az emberi életet vigyázza a teremtésben való részvétellel, valamint gondját viseli a teremtés emberen kívüli részének is: „Mivel az ember arra hivatott, hogy művelje és őrizze a világ kertjét, különleges felelősséggel tartozik az élő környezetért, azaz a teremtésért, melyet Isten személyes méltósága, élete szolgálatába állított, de nemcsak a jelen, hanem a jövendő szempontjából is. Ez az ökológiai kérdés - melynek terjedelme az élőlények fajtáinak és a különböző életformák környezetének megőrzésétől a szorosan vett ‘emberi ökológiáig' (humánökológiáig) tart -, melynek a Szentírás lapjain oly világos és határozott etikai indítékai vannak az élet, és minden élet nagy javának megőrzésére. Valójában ugyanis az uralom, melyet a Teremtő az emberre bízott, nem abszolút hatalom, sem a ‘használni és visszaélni vele' szabadságáról nincs szó, sem a dolgokkal nem rendelkezhet kénye-kedve szerint. A Teremtő által kezdettől megszabott korlát, melyet szimbolikusan a ‘ne egyél a fáról' tilalom fejez ki, elég világosan mutatja, hogy a látható természettel szemben mi, emberek nem csupán biológiai, hanem erkölcsi törvényeknek is alá vagyunk vetve, melyeket nem hághatunk át büntetlenül."(45) Az ember Isten képére és hasonlatosságára lett megalkotva, hogy saját hivatását betöltse, amelyben Isten viselkedési mintaként szolgál a számára. Ahogy a világ Ura és Teremtője bölcs, irgalmas és gondviselő Istenként nyilatkoztatta ki magát, ugyanúgy kell tennie az embernek is, aki arra hivatott, hogy szentségben és igazságban részt vállaljon a világ és az élet fölötti isteni uralomból.

Jegyzetek

(1) A zsinati dokumentum későbbi, ökoteológiai szempontú elemzéséhez lásd: M. FAGGIONI, L'uomo č ancora signore del creato? Tracce di etica ambientale in Gaudium et spes, Antonianum 70 (1995) 429-472; M. CONTI, L'uomo e la sua attivitŕ secondo la Gaudium et spes alla luce del Nuovo Testamento, Antonianum 70 (1995) 367-400.

(2) Vö. L. WHITE, The Historical Roots of Our Ecological Crisis, Science 155 (1967) 1203- 1207; Ibid., in V. GROUNDS, Ecology and Life. Accepting our Environmental Responsibility, Word Book Publisher, Texas 1988, 125-137. Lásd továbbá: E. WHITNEY, Lynn White, Ecotheology, and History, Environmental Ethics [EE] 15 (1993) 151-169.

(3) Vö. U. KROLZIK, Die Wirkungsgeschichte von Genesis 1, 28, in G. ALTNER (Hrsg.), Ökologische Theologie. Perspektiven zur Orientierung, Kreuz, Stuttgart 1989, 149-163; olasz ford., ‘Dominium terrae'. Storia di Genesi 1, 28, Rivista di Teologia Morale 22 (1990) 257-267.

(4) C. AMÉRY, Das Ende der Versühung. Die gnadenlosen Folgen des Christentums, Reinbek, Hamburg 1972, 19742.

(5) J. A. PASSMORE, Man's Responsibility for Nature. Ecological Problems and Western Traditions, Scribner, New York 1974; Ibid., Duckworth, London 19802.

(6) B. HÄRING, Frei in Christus. Moraltheologie für die Praxis des christlichen Lebens I-III, Herder, Freiburg im Breisgau-Basel-Wien 1980-1981; olasz ford., Liberi e fedeli in Cristo. Teologia morale per i preti e laici I-III, Paoline, Roma 1981 (Ecologia ed etica, vol. 3, 213- 263); angol ford., Free and Faithful in Christ. Moral Theology for Priests and Laity, St. Paul, Middlegreen-Slough (UK) 1978-1981 (Ecology and Ethics, vol. 3, 167-208).

(7) A. AUER, Umweltethik. Ein theologischer Beitrag zur Ökologischen Diskussion, Patmos, Düsseldorf 1984, 19852; olasz ford., Etica dell'ambiente. Un contributo teologico al dibattito ecologico, Queriniana, Brescia 1988.

(8) Vö. B. RUSSEL, Storia della filosofia occidentale, Mondadori, Milano 1979, 90.

(9) Vö. K. S. SHRADER-FRECHETTE, Environmental Ethics, Boxwood Press, Pacific Grove (California) 1981, 17.

(10) M. FAGGIONI, L'uomo... id., 450.

(11) J. PASSMORE, Man's Responsibility for Nature: Ecological Problems and Western Traditions, Charles Scribner's Sons, New York 1974.

(12) K. S. SHRADER-FRECHETTE, Environmental Ethics, cit.

(13) M. SAGOFF, The Economy of the Earth: Philosophy, Law, and the Environment, Cambridge University Press, Cambridge 1988.

(14) E. C. HARGROVE, Foundations of Environmental Ethics, Prentice Hall, Englewood Cliffs (New Jersey) 1989.

(15) B. NORTON, Why Preserve Natural Variety?, Princeton University Press, Princeton (New Jersey) 1987.

(16) S. BARTOLOMMEI, Etica e natura, Laterza, Roma-Bari 1995, 47-60.

(17) H. HARDIN, Living on a Lifeboat, Bioscience 24 (1974) 561-568.

(18) K. BONEDING, Human Values on the Spaceship Earth, National Council of Churches, New York 1966.

(19) M. FAGGIONI, L'uomo... id., 452.

(20) W. FOX, Fondamenti antropocentrici e non antropocentrici nelle decisioni sull'ambiente, in C. POLI-P. TIMMERMAN, L'etica nelle politiche ambientali, Fondazione Lanza-Gregoriana Libreria Editrice, Padova 1991, 125.

(21) J. B. CALLICOTT, Environmental Ethics. Overview, in W. T. REICH (szerk.), Encyclopedia of Bioethics, Macmillan, New York 1995, vol. 2, 676.

(22) Vö. P. SINGER, Animal Liberation: A New Ethics for Our Treatment of Animals, New York Review, New York 1975; olasz ford., Liberazione animale, Lega Antivivisezione, Roma 1987; T. REGAN, The Case for Animal Rights, University of California Press, Berkeley 1983; olasz ford., I diritti animali, Garzanti, Milano 1990.

(23) Vö. L. E. JOHNSON, A Morally Deep World: An Essay on Moral Significance and Environmental Ethics, Princeton University Press, Princeton 1986.

(24) Vö. J. LOVELOCK, Gaia. A New Look at Life on Earth, Oxford University Press, Oxford 1979.

(25) Vö. H. ROLSTON, Environmental Ethics: Duties to and Values in the Natural World, Temple University Press, Philadelphia 1988.

(26) Vö. J. B. CALLICOTT, Intrinsic Value, Quantum Theory, and Environmental Ethics, EE 7 (1985) 257-275; T. REGAN, The Nature and Possibility of an Environmental Ethics, EE 3 (1981) 19-34.

(27) A. LEOPOLD, A Sand Country almanac and Sketches Here and There, Oxford University Press, New York 1949; ID., Some Fundamentals of Conservation in the Southwest, EE 1 (1979) 131-141.

(28) S. BARTOLOMMEI, Etica e Ambiente, Guerini e Associati, Milano 1989, 55.

(29) H. JONAS, Das Prinzip Verantwortung, Insel, Frankfurt am Main 1979, 101-103.

(30) Vö. M. FAGGIONI, L'uomo... id., 446-447.

(31) A. NAESS, Ecology, Community and Lifestyle, Cambridge University Press, Cambridge 1989.

(32) W. FOX, The Meaning of ‘Deep Ecology', The Trumpeter 7 (1990) 48-50.

(33) Vö. ID., Fondamenti... id., 133.

(34) C. W. FRENCH, Agains Biosferical Egalitarism, EE 17 (1995) 41-57.

(35) II. JÁNOS PÁL, Messaggio per la giornata mondiale della pace 1990. Pace con Dio creatore. Pace con tutto il creato (1989. december 8.), AAS 82 (1990) 147-156; magyar ford., Béke a Teremtő Istennel - Béke az egész Teremtett Világgal. II. János Pál pápa üzenete a Béke Világnapja alkalmából 1990 (Vatikán, 1989. december 8.), „Fizikai Szemle" 40 (1990/4) 130.

(36) Az egyházi tanítóhivatalnak a környezetetikai kérdésekkel kapcsolatos megnyilatkozásairól lásd: P. C. PHAN, Pope John Paul II and the Ecological Crisis, Irish Theological Quarterly 60 (1994) 56-69; J. B. PREWOZNY, La tutela dell'ambiente nel Magistero di Giovanni Paolo II, Miscellanea Francescana 90 (1990) 377-417; ID. (szerk.), La visione cristiana dell'ambiente. Testi del Magistero Pontificio, Giardini, Pisa 1991; ID., L'Ambiente nell'Enciclica „Centesimus Annus", Miscellanea Francescana 91 (1991) 121-122.

(37) A már klasszikussá vált és említett munka A. Auer Umweltethik című könyve mellé helyezhetők a következő tanulmányok: R. C. AUSTIN, Environmental Theology 1-4, J. Knox, Atlanta 1987-1990; K. W. IRWIN-E. D. PELLEGRINO (szerk.), Preserving the Creation. Environmental Theology and Ethics, Georgetown University Press, Washington 1994; J. NASH, Loving Nature. Ecological Integrity and Christian Responsability, Abingdon Press, Nashville (Tennessee) 1991.

(38) Lásd: J. MOLTMANN, Gott in der Schöpfung. Ökologische Schöpfungslehre, Kaiser, München 1985.

(39) II. VATIKÁNI ZSINAT, Gaudium et spes kezdetű pasztorális konstitúció (1965. december 7.) [GS], n. 36, AAS 58 (1966) 1054; Enchiridion Vaticanum [EV] 1, 1431; magyar ford. J. CSERHÁTI- Á. FÁBIÁN (szerk.), A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest 19863, 465: „Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, és maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; korunk embere igényli, sőt a Teremtő akaratának is megfelel. Éppen a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a saját természete, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei és rendje. Ezeket az embernek tisztelnie kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor az egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek."

(40) A teremtményeknek önértéket tulajdonító katolikus szerzők között említhetjük: J. REITER, Umwelt und Ethik: Bleibende Kriterien zur aktuallen Diskussion, Stimmen der Zeit (1989 März) 193-204; J. DE TAVERNIER, Ecology and Ethics, Louvain Studies 19 (1994) 235-261; F. FERRÉ, L'ambiente e il problema del male, in C. POLI-P. TIMMERMAN, L'etica nelle politiche ambientali, id., 97-113.

(41) GS 43, AAS 58 (1966) 1062; EV 1, 1454; magyar ford. J. CSERHÁTI-Á. FÁBIÁN (szerk.), A II. Vatikáni Zsinat tanítása, id., 470: „Távol járnak az igazságtól azok, akik arra gondolva, hogy nincs itt maradandó hazánk, hanem az eljövendőt keressük (vö. Zsid 13, 14), úgy vélik, hogy elhanyagolhatják az evilág szolgálatát. Nem veszik ugyanis figyelembe, hogy erre éppen a hit kötelezi őket, mégpedig fokozott mértékben, annak a hivatásnak megfelelően, amelyet ki-ki kapott (vö. 2Tessz 3,6-13; Ef 4,28)".

(42) II. JÁNOS PÁL, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987. december 30.), n. 34, AAS 80 (1988) 559.

(43) ID., Centesimus annus kezdetű enciklika (1991. május 1.), n. 37, AAS 83 (1991) 840.

(44) GS 36, AAS 58 (1966) 1054; Enchiridion Vaticanum 1, 1432; magyar ford. J. CSERHÁTI- Á. FÁBIÁN (szerk.), A II. Vatikáni Zsinat tanítása, id., 465.

(45) II. JÁNOS PÁL, Evangelium vitae kezdetű enciklika (1995. március 25.), n. 42, AAS 87 (1995) 446-447.

KEREKES SÁNDOR:

A GAZDASÁG ÉS A KÖRNYEZET

„Nincs gazdagság az emberi élet nélkül. Az emberi élet lényege a szeretetben, az örömben és a csodálkozás erejében rejlik. Az országok közt az a leggazdagabb, amelyikben a legtöbb nemes lelkű és boldog ember él. Az emberek közt a leggazdagabb, aki a leginkább betölti saját élethivatását és egyúttal a leghasznosabb a közösség számára." Ruskin, John, 1819-1900

A gazdasági rendszer feloldhatatlan ellentmondásai

A gazdaság és a bioszféra viszonyát jelentős részben az anyag- és energiaáramok jellemzik. Környezeti szempontból a legproblematikusabbnak azt tekinthetjük, hogy az ökológiai rendszerből a gazdasági rendszer nyersanyagokat és energiát igényel, amit aztán hulladékká transzformálva ad vissza az ökológiai rendszernek. Az „értékteremtés", amit a gazdasági rendszer végez, az ökológiai rendszerből nézve hulladéktermelés, vagy természettudományos kategóriákkal kifejezve, kis entrópiájú természeti erőforrásoknak nagyobb entrópiájú hulladékká történő átalakítása. Eközben a gazdasági rendszer emberi szükségleteket elégít ki az ipari alrendszer által termelt termékek és szolgáltatások segítségével. Az „értékteremtés" azonban értékvesztéssel, minőségromlással jár a természet szempontjából. Nem mindegy természetesen, hogy milyen ennek az értékvesztésnek - entrópia-növekedésnek - a sebessége, és persze az sem közömbös, hogy közben milyen színvonalon elégíti ki a gazdasági rendszer az emberi szükségleteket.

A piac feloldhatatlan ellentmondást hoz létre amiatt is, hogy a munkaerő, mint termelési tényező felhasználását minimalizálni igyekszik, miközben a társadalom számára a foglalkoztatás maximálása jelenik meg, mint pozitív érték. A gazdaság és a fogyasztás méreteit, az emberiség lélekszámán, az ökoszisztémák bonyolultságán kívül az is meghatározza, hogy egy-egy egyén mennyit, mit és milyen módon fogyaszt.

A gazdasági rendszer harmadik kibékíthetetlen ellentmondását a növekedési kényszer jelenti. A Föld véges, miközben a gazdaság egyre csak nő, részben, mert egyre nagyobb az emberiség lélekszáma, részben, mert egy-egy ember is egyre többet akar fogyasztani.(1) A gazdaságban képződő profitot be kell fektetni, különben elértéktelenedne. A befektetés kockázattal jár, a kockázat „vállalásáért" a befektetők „jutalmat" várnak. Növelni kell a termelékenységet, hogy növekedhessék a „jutalom" és persze a gazdaság mérete is. Nem véletlen tehát, hogy a Római Klub első, 1972-ben megjelent jelentése „A növekedés határai" címet viselte, és a szakadatlan növekedés megfékezése mellett érvelt. A fejlődés fenntarthatósága!? Gyenge és szigorú fenntarthatóság?

A fenti konfliktusok felismerése irányította a témával foglalkozó szakemberek és politikusok figyelmét a fejlődés fenntarthatóságának kérdésére. A fenntartható fejlődés fogalmának tisztázását kezdhetnénk azzal, hogy megmagyarázzuk, mit jelent maga a „fenntartható fejlődés" szóösszetétel. Fenntartható valami, ha az időben szakadatlan létezése biztosítható.

A szóösszetétel második tagjának, a fejlődésnek a jelentésével bonyolultabb a helyzet, hiszen a fejlődést értelmezhetjük mennyiségi vagy minőségi növekedésként is, például a jólét vagy a jól-lét szakadatlan növekedéseként. A GDP növekedése például nem feltétlenül jelenti a jólét, és különösen nem a jól-lét növekedését. A jól-lét növekedésébe beletartozik az oktatás fejlődése, az egészségesen megért élettartam növekedése, az élet és a szociális biztonság javulása, sőt olyan tényezők javulása is, mint például a személyes szabadság, amelyek mind-mind alkotóelemei az életminőségnek.

A közgazdasági szakkönyvek szerint fenntartható az a fejlődési pálya, amelyik biztosítja, hogy az „átlagos (egy lakosra jutó) jólét" ne csökkenjen. Első közelítésben a közgazdászok nem „bajlódnak" a jólét szabatos meghatározásával, azt feltételezik, hogy a „több" (növekvő GDP) egyúttal magasabb életminőséget is jelent.

A probléma érzékeltetése érdekében a közgazdaságilag lehetséges fejlődési pályákat grafikusan is megmutatjuk az 1. ábrán.

Az 1. ábrán(2) az A pálya a jólét monoton növekedését mutatja, ami definíciónk szerint egyértelműen fenntartható. A C pálya a definíció szerint ugyan fenntartható, de kérdéses, hogy fejlődés-e? A D pálya hosszú távon fenntarthatatlan, miközben átmenetileg fenntarthatónak tűnik. A B pálya rövid távon tűnik fenntarthatatlannak, miközben hosszú távon fenntartható. Amint az ábra mutatja, a fenntarthatóság értelmezésével van elég probléma anélkül is, hogy elvi vitát folytatnánk a jólét és a jól-lét közti különbség értelmezéséről, vagy anélkül, hogy a gyenge és a szigorú fenntarthatóság közti különbséget megpróbálnánk értelmezni.

Haladjunk az egyszerűbbtől, a bonyolultabb felé, és az ábra alapján vegyük szemügyre előbb a négy lehetséges pályát és az általuk felvetett problémákat. Az A görbével jellemezhetjük például az ember alkotta tőke (man made capital) szakadatlan növekedését a Földön. A felépített úthálózat, a felhalmozott tudományos ismeretek, technológiák, amelyeket a jövő generációkra hagyományozunk, sokak számára érvet jelentenek a jövő generációkkal szembeni felelősség súlyosságára vonatkozóan. Sokan azt mondják, hogy a jövő generációknak már nem lesz szükségek olyan sok természeti erőforrásra, hiszen a jelen generációk nagyrészt létrehozták azt az infrastruktúrát, amit az utánunk következő nemzedékek is használhatnak.

A C egyenes azt feltételezi, hogy a jólét időben állandó. Ami elképzelhető, ha feltételezzük, hogy a gazdaság csak olyan mértékben növekszik, mint amilyen mértékben a népesség. A párhuzamos egyenes tehát csak látszólag jelent állandóságot.

A D görbe a nem fenntartható fejlődési pályát jellemzi, ami sajnálatos módon a fejlett országok, és újabban a fejlődő országok gazdasági-társadalmi fejlődését is jól jellemzi. A természeti erőforrások, vagy az olcsó munkaerő túlzott igénybevétele átmenetileg jólétnövelő hatású, később azonban a környezet degradálódásáért, az elszegényedésért súlyos árat kell fizetnünk, ami hosszú távon jólét csökkentő hatású.

A szakkönyvek általában nem tárgyalják (miután nem felel meg még a gyenge fenntarthatósági kritériumnak sem) azt a tipikus fejlődési pályát, amit a B görbe reprezentál. Ez átmenetileg jólétcsökkenést eredményez, de hosszú távon aztán a jólét növekedését eredményezi. Ilyen pályát eredményeznek a természeti tőkébe történő befektetések. Tipikusnak tekinthető az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére tett nemzetközi erőfeszítések, amelyeknek a következő száz évben a ráfordításai meghaladják a hasznaikat, azután viszont egyértelműen jólétnövekedést eredményeznek. Ez magyarázza, hogy a kiotói kezdeményezéshez, ami az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését célozza, több ország, köztük az Egyesült Államok sem csatlakozik.

A B görbe komoly fejtörést okoz nemcsak a politikusoknak, hanem az elméleti szakembereknek is, hiszen a jelen generációk altruistának tűnő áldozatvállalását követeli, és egyfajta generációk közötti egyenlőséget sugall. Látszólag a klímapolitikát illetően a jelen generáció lemond a jóléte egy részéről (invesztál a természeti tőkébe), annak érdekében, hogy megóvja a jövő generációkat egy majdani radikális jólétcsökkenéstől. Erkölcsileg persze a helyzet az, hogy az ipari forradalmat követő generációk mulasztásait kellene most pótolni, és ez az, amire a ma élő népesség egy része azt mondja, hogy miért éppen nekünk? A fenntartható fejlődésnek érdemes három alaptípusát megkülönböztetni.3

1. Értelmezhetjük a fenntarthatóságot, mint konstans fogyasztást. Ez az értelmezés felel meg a gyenge fenntarthatósági kritériumnak, amelynél a természeti és ember alkotta tőke egymással helyettesíthető. Az össztermelés, illetve az egy főre jutó fogyasztás színvonala mindaddig tartható, ameddig a természeti erőforrások használatából származó profitot nem elfogyasztják, hanem felhalmozzák. A közgazdász számára, a nem szigorú fenntartható fejlődési kritérium akkor teljesül, ha a természetpusztítást körülbelül ugyanolyan mértékű környezet- és természetépítés kíséri. Ez a felfogás elismeri az ember jogát arra, hogy a természet javait felhasználja saját érdekében, amennyiben a természeti javak felhasználásából képződik annyi haszon, amennyiből pótolható a természeti tőkében elszenvedett értékvesztés.

2. Értelmezhetjük a fenntarthatóságot, a természeti erőforrások időben állandó (konstans) készleteként. Ez az értelmezés felel meg a szigorú fenntarthatóságnak, és azt feltételezi, hogy a természeti és az ember alkotta tőke a termelésben kiegészíti, de nem helyettesíti egymást. A szigorú fenntarthatósági kritérium nagyobb védelmet követelne a természet számára. Ezen kritérium alapján elő lehetne írni, hogy ne idézzünk elő irreverzibilis, visszafordíthatatlan változásokat a természetben. Ezen kritérium alapján például az élővilág sokszínűségének, a biodiverzitásnak a csökkentése nem megengedhető. Ehhez az emberiség jelenlegi költség-haszon elvű értékrendje helyett értékelvű társadalmaknak kellene kialakulniuk, ahol az emberek nem individualisták, és nem saját anyagi jólétükkel azonosítják az életük minőségét.

3. És végül értelmezhető a fenntarthatóság, mint generációk közötti egyenlőség is. Ez utóbbi abban különbözik az előző kettőtől, hogy nem tesz semmilyen kikötést a természeti és az ember alkotta tőke helyettesíthetőségére vonatkozóan, helyette „a generációk közötti egyenlőség" biztosításának a követelményét helyezi a középpontba. E harmadik definíció alapján szokás a fenntarthatóság „három pillérét" - társadalom, gazdaság, természet - megkülönböztetni. Az első két definíció közgazdasági kategóriaként jól leírható. A gyenge fenntarthatóság a gazdaság számára az uralkodó paradigmarendszer - önérdek követés, költség-haszonelvűség, Pareto optimalizálás - keretein belül is teljesíthető lehetne. Ezt sommásan úgy fogalmazhatjuk, hogy addig pusztíthatjuk a természetet, amíg a hasznunk meghaladja a pusztításból származó kárunkat. A második definíció, a szigorú fenntarthatóság, közgazdaságilag ugyan értelmezhető kategória, de a létező gazdaság nem képes megfelelni ennek a kritériumnak, és legfeljebb kísérletet lehet tenni bizonyos „biztonságos minimum érték (safe minimum standard)"-szerű szabályozással a megközelítésére. A harmadik definíció közgazdaságilag nem értelmezhető, ez magyarázza, hogy vitatkozni lehet ugyan a definíción, de gyakorlati környezetpolitikát nem lehet rá alapozni. Talán nem véletlen, hogy ez a legkevésbé kézzelfogható fogalom a leginkább ismert a köztudatban, főleg ebben sikerült egyetértésre jutniuk a politikusoknak.

A növekedés és a fenntartható fejlődés eddigi vizsgálatából kimaradt két tényező figyelembevétele, ami pedig fontos a probléma megértéséhez. Az egyik a népességszám-változás, a másik pedig a technológiai haladás. Nyilvánvaló, hogy ezek hatásának a figyelembevétele nélkül vizsgálódásunk statikus marad. Amennyiben feltételezzük, hogy a természeti tőke nagysága nem csökken az időben (szigorú fenntarthatóság), a jólét akkor is csökkenhet, ha közben a népességszám nő. A népességszám növekedését ellensúlyozhatja a technológiai haladás, ami elősegítheti, hogy egységnyi természeti tőke nagyobb jólétet eredményezzen. A technológia fejlődése javítja nemcsak a munkatermelékenységet, hanem az úgynevezett ökohatékonyságot is. Például a gőzgép energetikai hatásfoka csak 5-15% körüli volt, a mai erőgépek nem ritkán 50-65%-os hatásfokkal dolgoznak, és még ennél jobb energia hatékonyság is elérhető. A technológia tehát igen fontos szerepet játszik a probléma megoldásában, ha ugyanis a technikai haladás gyorsabb ütemű, mint a népesség növekedési rátája, akkor elvileg teljesíthető a szigorú fenntarthatósági kritérium is. Az 1987-es „Közös jövőnk" fenntarthatósági definíciója, mint említettük, nem közgazdasági kategória, sokkal inkább etikai, amennyiben a generációk közötti egyenlőség elérését célozza. A definíció azonban nem természet-, hanem emberközpontú. Az antropocentrikus eszmerendszerrel kategorikusan szemben áll az ökocentrikus vagy természetközpontú világkép, amely szerint minden élőlénynek joga van az „önmagában" való élethez, és ez a legfontosabb érték a Földön. A két világkép nem szükségképpen mindenben ellentmondó. Modern megjelenésük a humanizmus és a naturalizmus eszmerendszere. Miközben a humanizmussal jól megfér például az állatvédelem, a konfliktus szembetűnővé válik akkor, ha feltesszük a kérdést, hogy mennyit célszerű egy faj megmentésére költeni a korlátozott erőforrásokból. Még inkább szembetűnő lesz a konfliktus, ha konkrét gyakorlati kérdéseket vetünk fel. A globális felmelegedés kockázatának csökkentése érdekében milyen mértékű energiahasználat korlátozásra vagyunk készek? Egy természetvédelmi terület elkerülése érdekében mennyivel vagyunk hajlandóak magasabb autópályadíjat fizetni stb.?

A klasszikus gazdaságelméletnek a „hasznossági-utilitárius" felfogás, az Adam Smithnél megjelenő „láthatatlan kezet" irányító piaci mechanizmusok szabályozó erejébe vetett bizalom az alapja. Adam Smith szerint, a jólét társadalmi maximálását az önérdek követése biztosítja. A Smith-i elmélet alapján viszonylag egyszerűnek látszik a döntés a fenti kérdések esetében is. Meg kell ismernünk a társadalom preferenciáit, amiknek az aggregálásával megállapítható, hogy mennyit ér például a tiszta levegő, és ha ennél kisebb költséggel „előállítható", akkor elő kell állítani, ha pedig nem, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Ez a közelítés természetesen nagyon leegyszerűsítő. Először is azért, mert a társadalmi hasznossági függvény elvileg sem egyértelmű. A hasznosság nemcsak az egyéni preferenciáktól függ, mint azt elméletileg feltételeznénk, hanem a döntési algoritmustól is. Másrészt azért is leegyszerűsítő a költség-haszon elemzésen alapuló döntési modell, mert alig valószínű, hogy akár egyének, akár szervezetek figyelemmel lennének a jövő generációk, vagy a biodiverzitás megőrzésének az érdekeire. A harmadik ellenvetés, hogy léteznek olyan problémák, mint a társadalmi egyenlőség, vagy a környezetvédelem, amelyeknél az emberek preferenciarendszere nem olyan szerkezetű, amelyben készek lennénk tényleges átváltásokra. A probléma természete azonnal világossá válik, ha konkrét kérdést próbálunk megválaszolni. Ha a fizetési hajlandóság megismerése érdekében valakitől azt kell kérdeznünk például, hogy mennyiért volna hajlandó kockáztatni a saját, vagy mások egészségét, azonnal etikai kétségeink támadnak. Elképzelhetetlen például, hogy egy vallásos ember, pénzben kifejezett kompenzációt tartson elfogadhatónak valamely faj kipusztulásáért, vagy egy ember életéért. Ha pedig ez igaz, akkor ezek az „elfogadási hajlandóság" értékek végtelenek lennének, ami a költség-haszon típusú elemzéseket lehetetlenné teszi.(4) (Lesourd, Jean-Baptiste Schilizzi Steven G. M. 2001. pp. 52.)

A fenntarthatóság elérésének esélyei?

A Földön ma élő több mint 6,5 milliárd ember óriási terhelést jelent a bioszféra számára, ennek ellenére az életet a Földön környezeti szempontból még fenntarthatónak tarthatjuk, viszont társadalmi szempontból a fenntarthatóság megkérdőjelezhető. Gyakori háborús konfliktusok, a terrorizmus fokozott veszélye erre figyelmeztetnek.

Nemzetközi tendencia, hogy a gazdasági növekedésből származó bevételek egyre növekvő hányadát vagyunk kénytelenek a saját (vagyoni és fizikai) biztonságunk megőrzésére fordítani, ami csökkenti a jólétünket, és a társadalmi különbségek növekedése embermilliókat sodor a társadalom perifériájára, és emiatt a társadalom minden tagjának személyes és anyagi biztonsága is romlik. Ez Magyarországon is látszik, az emberek leginkább attól félnek, hogy kirabolják őket, vagy valaki felgyújtja a lakásukat.

A fenntartható fejlődést gazdasági fejlettségtől függően másként értelmezik a fejlett, és másként az úgynevezett fejlődő országok. Az ENSZ és más nemzetközi konferenciák azt bizonyítják, hogy nehéz megállapodásra jutni, miközben az elmaradott régiókból a helyzet kilátástalansága miatt fokozódik a népvándorlás. A „környezetvédelmi menekültáradat" jelentős mértékben megváltoztatja a Földön a politikai határok stabilitását. A fenntartható fejlődés eme politikai-biztonsági dimenziója kétségtelenül új megvilágításba kerül. Kína megjelenése az olajpiacon máris érzékelhető változásokat indukál. 2005 elképesztő természeti katasztrófái pedig még a legpesszimistább várakozásokat is felülmúlták. Mindezek egyértelművé teszik, hogy az évszázadnak a versenyképességnél is fontosabb problémája a környezeti biztonság kérdése lesz. Érdekes kérdés lehet, amire nem lehet ma még egyértelmű választ adni, hogy milyen a hazai környezet állapotának változási iránya. Ha értékrendünkben a humanizmus és az emberközpontúság válik meghatározóvá, akkor sok vonatkozásban javulni fognak a környezeti feltételek. Kevésbé lesz talán hajszolt az élet, csökkenthető a stressz, a fejlődésnek lehet egy sor pozitív hatása. Ha komplexebben szemléljük a változásokat és a bioszféra, vagy egy-egy ökoszisztéma stabilitása szempontjait helyezzük előtérbe, akkor e tekintetben romlani fog a helyzet. Sebezhetőbb lesz a bioszféra, kevésbé lesz képes az alkalmazkodásra, miközben szándékunk szerint javítani akarjuk állapotát. Megoldjuk a szennyvízproblémát, megfelelően ártalmatlanítjuk a hulladékokat, csökkenteni tudjuk a légszennyezést. Mindeközben egyre nagyobb területet foglalunk el természettől és tesszük mesterséges, épített környezetté, csökkentve ezáltal a természetes regenerálódási képességét. A természetes ökoszisztémákat kis „szigetekre" szorítjuk vissza, lehetetlenné téve ezáltal önfenntartásukat.

Jövőnk meghatározó szereplői a vállalkozások

A piacgazdaság klasszikus formájában helyi ellátó rendszereken, kultúrán alapult, amelyik fenntartható. A kapitalizmus a munkatermelékenység és a munkamegosztás radikális növekedése mentén fejlődött, eközben az anyagi fogyasztás önmagában való értékké „magasztosult". A globális gazdasági rend kialakulásának és létezésének legfőbb mozgatórugójává az anyagi fogyasztás vált. Míg a helyi piacgazdaságot a társadalom tagjai ellenőrzésük alatt tartották a globalizálódó kapitalizmusban, a gazdasági hatalom a társadalom által nem ellenőrzött, ennek következtében a globális gazdasági rend környezeti értelemben nem fenntartható.

A gazdaságnak „csak" azokra az emberekre van szüksége, akik dolgoznak, pénzt keresnek, amit elköltenek. A vásárlások által támasztott kereslet a gazdaság zökkenőmentes működésének alapfeltétele. A szegénységben élők (megfelelő jövedelemmel nem rendelkezők) számára vonatkozó becslések ugyan széles intervallumban mozognak, de abban egyetértés van, hogy több mint a lakosság 10%-a tartozik ebbe a kategóriába. Ez jobb arány, mint amit a nemzetközi adatok mutatnak, mert a világ lakosságának kb. 30%-a él napi két dollárnál és kb. 15%-a 1 dollárnál kevesebből. A szegények sem munkaerőként, sem fogyasztóként nem vesznek részt a gazdaság működtetésében.

A gazdaság ettől még működne, a napi 12-14 órát dolgozók igen termelékenyek, és egészen komoly szociális ellátó rendszereket képesek „finanszírozni". A gazdaság szereplőinek egy része például abból szerzi jövedelmét, hogy primitív, nagyrészt agresszív történetekkel szórakoztatja a nézőket, akik „ráérnek" a kereskedelmi tévécsatornákat nézni. A műsor „színvonalát" a költségkorlát határozza meg, a kisjövedelmű rétegek nézik a tévét, ezért a műsorokat olcsón kell elkészíteni, mert a nézők jövedelméből csak erre futja. A kör tehát bezárult, a társadalom elbutulására „megfelelőek" a kilátások. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az a gazdasági szereplő, amelyik igazodva a saját maga által teremtett „szükségletekhez", olyan szórakoztató műsorokat készít, amelyekben az emberek ölik egymást, vajon értéket teremt-e. A kérdésre a neoklasszikus közgazdasági elemzések bizonnyal pozitív választ adnának. A szolgáltató szektornak a média az egyik igen sikeres ága, már ami a GDP-hez való hozzájárulást illeti. Ha megnézzük, hogy van-e igény a szolgáltatásra, és hány vállalkozás, tévécsatorna működik az ilyen történetekre építve, akkor a finom lelkű értelmiségiek elképednek. A kérdésre ennek ellenére, még közgazdászként sem lehet azt válaszolni, hogy az ilyen tevékenység értékteremtés. A legitimáció egy másik fontos kérdése, a társadalom hozzáállása a „foglalkoztatás nélküli" gazdasági növekedéshez. Az ipari forradalom óta az innovációk zöme munkatermelékenység növelő innováció volt, ami anélkül is lehetővé tette a termelés bővülését, hogy újabb munkaerőt igényelt volna. Az ilyen gazdasági növekedés, ami nem jár együtt a foglalkoztatás növekedésével: fenntarthatatlan, hiszen éppen az embert, akiért a gazdaság szerveződött, teszi feleslegessé, „haszontalanná". A foglalkoztatás nélküli növekedés ezért elfogadhatatlan, az üzleti szférának nem szabadna vele élni, meglehetősen kétséges ugyanis, hogy a munkanélkülivé válókat a gazdaság más szereplői képesek lesznek-e foglalkoztatni. A mezőgazdaság ma a munkaképes lakosság 2-3%-ával képes megtermelni a társadalom ellátásához szükséges élelmiszert. Az ipar is ebben az irányban fejlődik, ami azt jelenti, hogy a fejlett gazdaságok legfeljebb a munkaképes lakosság 10%-át foglalkoztatják az iparban és a mezőgazdaságban együttesen. Önként adódik a következtetés, hogy nem szabadna a munkatermelékenységet növelni, ha nem keressük, és nem találjuk meg, hogy hogyan lehet egyidejűleg a foglalkoztatást is növelni.

A foglalkoztatottak szabadideje a fejlett országokban sem nő, inkább az a jellemző, hogy napi több mint 8 órában dolgoznak, és a szabadságukat sem tudják igénybe venni. Ha megvizsgáljuk a munkaerőpiacot, alig találunk 4-6 órás munkákra állásajánlatokat, ami pedig a családok egészséges működéséhez nélkülözhetetlen volna. Vagyis a munkaerőpiaci változások nem igazolják az optimista jóslatokat, a fejlett gazdaság csak jól képzett, a versenyre felkészített munkaerővel képes boldogulni. Aki „csak" megélni akar, azzal a jelenlegi gazdaság nem tud mit kezdeni. A szociális ellátó rendszerek a jóléti államokban megkísérlik kezelni a problémákat, ami gazdasági értelemben általában könnyen sikerül. A termelékeny gazdaság képes gondoskodni a munka nélkül maradtak fizikai szükségleteiről. A gazdaságon kívül rekedt milliók életminősége azonban összetettebb probléma, mint a fizikai szükségleteik kielégítése. A jólét egyes dimenziói között, értékrendfüggő átváltások eszközölhetők. Igen gyakori például, hogy az anyagi javak megszerzéséért lemondunk a szabadidőnkről, sőt egészségünket is kockáztatjuk. Az időben közeli hasznokat - például a magasabb jövedelmet - többre értékeljük, mint az olyan távolabbi veszteségeket, mint például megromlott egészségünk okozta kellemetlenségek, vagy a szeretteinkkel elmulasztott beszélgetések és időtöltések vissza nem térő örömeit. Az átváltások látszólag szabad döntéseink, valójában azonban csapdahelyzetben vagyunk. Jól ismerjük a problémát, hogy akire nem lehet számítani a többletmunkák idején, az hamar munka nélkül marad. A társadalmi értékrend is a versenyképességet állítja középpontba, aminek nem sok köze van az életminőséghez.

Sajnos napjaink téveszméje, az „önmegvalósítás" sem az egyén - és ez által a társadalom - életminőségének maximálását, sokkal inkább az önzés elfogadását jelenti. Az életminőséggel kapcsolatos kitérőnek látszólag nem sok köze van a vállalkozáshoz és a fenntartható fejlődéshez, a valóságban azonban az életminőségről alkotott társadalmi vélekedés alapvetően befolyásolja a fenntarthatóságot. A jólét és a „jóllét" közti különbségtétel jelentősen befolyásolja ugyanis az anyagi fogyasztás volumenét.

A gazdasági tevékenység legitimitásának vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberi életnek vannak olyan ökológiai alapjai, amelyeket csak a természet képes számunkra biztosítani. Az ember nem képes tartósan mesterséges környezetben létezni. Az emberi élet ökológiai alapjait nem tudja biztosítani számunkra más, mint a természet, és ezt valamilyen módon fenn kell tartani. Tehát hiába gondoljuk, hogy ha a finnek például ültetnek annyi erdőt, mint amennyit a papíriparuk kivág, az elegendő a fenntarthatósághoz. A kivágott erdő, és a most ültetett erdő az emberi lét, és az élővilág létezése szempontjából nem képes ugyanazokat a „szolgáltatásokat" nyújtani. A remény forrása az ökohatékonyság és a regionalizmus A nemzetközi trendeket figyelembe véve optimizmusra adhat okot, hogy a tudomány és a technika új távlatokat nyit a környezetkímélő megoldások előtt. Míg korábban szinte kizárólag „csővégi" megoldásokkal enyhítettük a környezetterhelést, mára a megelőzés és az integrált szemlélet térnyerésének köszönhetően a környezetvédelemben terjednek az úgynevezett kettős haszonnal járó megoldások. A környezetvédelem nem fékezője a gazdasági fejlődésnek, hanem egyik motorjává vált. Elég, ha például a megújuló erőforrások terjedésére gondolunk, amelyek nemcsak az erőforrás szűkösséget, hanem az erőforrások egyenlőtlen földrajzi eloszlása miatti erőforrás függőséget is segítenek enyhíteni. A GDP szerkezete nemzetközi és hazai összefüggésben is kedvező irányban változik. A GDP anyag- és energiaintenzitása jelentős mértékben csökken azáltal, hogy a szükségletek egyre inkább a szellemi, kulturális javak felé tolódnak el, amely javak létrehozása kevésbé környezetterhelő. Mindezek hatására az ökohatékonyság jelentős mértékben javult az elmúlt évtizedekben, a XXI. század első harmadában arra számíthatunk, hogy az ökohatékonyság javulásában hasonlóan radikális változások következnek be, mint amit az ipari forradalom után a munkatermelékenység változásában tapasztaltunk. Igaz, hogy a munkatermelékenység egyes területeken száz, kétszázszoros növekedést mutatott, de a közeljövőben az ökohatékonyság is nagyságrendileg nőhet, amennyiben a „készletgazdaság"-ról (stock economy) áttérünk a „szolgáltatásgazdaság"-ra (flow economy). Miután az emberi szükséglet nem az árutest birtoklására irányul, hanem azokra a szolgáltatásokra, amit az árutest közvetíthet számunkra. Nem a mosógépre irányul a szükséglet, hanem a tiszta ruhára, amelyhez a gép csak eszköz, de a tiszta ruhát másként, sokkal kevesebb természeti erőforrás felhasználásával is biztosíthatnánk, mint ahogy jelenleg tesszük. Ha belegondolunk, hogy mekkora környezeti terhet generál az a tény, hogy minden háztartásban mosógépet működtetünk, kiépítve hozzá a vízkivétel és energiaszolgáltatás stb. infrastruktúráját is, akkor megértjük, hogy a ruhatisztító szalonok jobb megoldást kínálnának. Az, hogy ez a korábban virágzó szolgáltatási ágazat szerkezetileg átalakult, nem azért ment végbe, mert megszerettük az otthoni mosást és vasalást, hanem azért, mert a szolgáltatás a magas munkabérek miatt megfizethetetlenné vált a háztartások számára. Az energia és a nyersanyagok drágulása, ami éppen csak elkezdődött az elmúlt években, megváltoztatja a tényezőárakat, ami kedvezhet a szolgáltatásgazdaság fejlődésének. Jelentős lökést adhat a szolgáltatásgazdaság fejlődésének a kiépülő informatikai hálózat, ami jelentősen csökkenti a a szolgáltató rendszerek működésének tranzakciós költségeit. Az említett példánál maradva, interneten leköthetjük azt az időpontot, amikor a szolgáltatást igénybe kívánjuk venni, és esetleg sms-ben értesítenek, hogy mikor mehetünk a vasalt tiszta ruháért. Interneten megrendelhetjük az intercity-állomásra a személygépkocsit, amellyel a kívánt célállomásra folytathatjuk utunkat, miközben a hosszú úton élveztük a vonat előnyeit, és ugyanez az eszköz lehetővé teszi, hogy amíg nekünk nem lesz rá újra szükségünk, valaki más használja az autót, mert mindez csak annyi fáradtságunkba kerül, hogy a kábelnélküli hálózaton a telefonon megjelöljük, hogy hol hagytuk a kocsit stb.

Az erőfeszítések ellenére a környezetterhelés alapfolyamatainak iránya nem változott. Sajnos az ökohatékonyság növekedését egyelőre ellensúlyozza a fogyasztásnövekedés. Az emberek a kisebb anyag- és energiafelhasználás miatt olcsóbban jutnak hozzá a termékekhez, és ezért több terméket vásárolhatnak meg jövedelmükből, és ez összességében, naturáliákban mérve (kilogramm, joule) növeli a természeti erőforrások felhasználását. Ezt a jelenséget hívjuk visszapattanó hatásnak (rebound effect), amelyre szemléletes példát szolgáltat pl. Finnország, amelynek ma kb. 70%-kal nagyobb az egy főre jutó, naturáliákban mért anyagfelhasználása, mint volt tizenöt évvel ezelőtt. Az anyag és energia fajlagos javulása kétségkívül előny a fenntartható fejlődés szemszögéből, csökkenthető a kimerülő erőforrások használata, és csökkenhetnek a káros emissziók is. Az átváltásnak azonban rendszerint ára van. Miközben a stacioner szennyezések csökkennek, ami kétségkívül előnyös, a másik oldalon a baleseti kockázatok olyan mértékben nőhetnek, ami a társadalom szemében megkérdőjelezheti az elért eredményeket. Könnyen megérthető a probléma, ha belegondolunk azokba a fejlesztésekbe, amelyek az utóbbi néhány évtizedet jellemezték. A növényvédő szerek körében például ma már ismerünk olyanokat, amelyeknek 1 grammja elegendő 1 hektár ültetvény védelmére, míg a hagyományos szerekből a szükséges mennyiség esetleg több tíz kilogrammot jelentett. Elképzelhető ezek után az ilyen nagyhatású készítményt eredményező gyártási és pláne felhasználási technológiának az érzékenysége és baleseti veszélyessége.

Az állam szerepe a fenntartható fejlődés elősegítésében

A környezet jó állapotban való megőrzéséhez egy erős államra van szükség, és egy gyenge állam, vagy ha úgy tetszik, egy be nem avatkozó állam, vagy egy liberális gazdaságfilozófia mentén vezető állam esetében a környezet állapot, mint hosszú távú érdek, szükségszerűen háttérbe szorul. A gyenge fenntarthatóság érdekében biztosítani kellene, hogy azokat a környezetpusztításokat, amelyeket a gazdaság fejlődése miatt a vállalkozói szektor és a lakosság okoz, az állam az adóbevételekből természeti invesztíciókkal pótolja. A jelenlegi magyar társadalom a rendszerváltás előtti korlátozott fogyasztás alól felszabadulva, egy ezt kompenzáló fokozott fogyasztói magatartással jellemezhető, és sajnos értetlenül fogadja a fogyasztáscsökkenésre bíztató felhívásokat. Mivel Európában már vannak olyan államok, ahol 42-43 000 euró az egy főre jutó GDP, Magyarország relatív elmaradása szembetűnő. Ilyen viszonyok között egyszerűen nincs „piaca" a fogyasztáscsökkentést célzó kezdeményezéseknek, hiszen a mintaként tekintett államok GDP-je közel ötszöröse a miénknek.

A fenntartható társadalom esetében a jóléti állam gondoskodik a lemaradókról és nem engedi, hogy a társadalom tagjai közötti távolság bizonyos ésszerű mértéken túl nőjön. A fenntartható társadalom állama egalitáriánus állam, ami újra eloszt. Az újraelosztás nagyobb adót jelent, amit a tehetősebbek nem szeretnek. ők azt szeretnék, ha az önmegvalósítás kapna szabad teret, és a képességek szerinti differenciák szabadon nőhetnének. Részben ennek is következménye a társadalom szétszakadása, és az ebből származó problémák mélyülése.

Mit tehet az egyén?

Mindezek fényében érthető talán, hogy az alternatív gondolkodók egy jelentős része új paradigmarendszer mentén véli csak megoldhatónak a környezeti problémákat. Még nem létezik kiforrott elmélet, de már léteznek gyakorlati kísérletek kis közösségekben. Ezek a kis közösségek általában egy olyan gazdaság létrehozására törekszenek, amelyben az emberek szolgáltatásokat és termékeket állítanak elő és cserélnek pénz közvetítése nélkül. A pénzhasználat a valós gazdasággal való érintkezésükre korlátozódik, egymás közti cserekapcsolataikban a pénz gyakorlatilag nem vesz részt. Ennek a közösségi filozófiának a lényege, hogy a reálkamatot jövedelmező pénz - ami a gazdasági növekedési kényszer egyik legfontosabb serkentője - kiküszöbölésével elérhető egy olyan gazdaság, amelyben megvalósul a teljes foglalkoztatás, és lehetőség nyílik arra, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett egy lényegesen takarékosabb és egyszerűbb, nem az anyagi javak és a pénz által diktált életmódot lehessen megvalósítani. Ez a modell a környezetvédők szempontjából különleges jelentőségű, amennyiben a kölcsönös cserekapcsolatok mindig kisrégiókra korlátozódnak, ami az úgynevezett bioregionális gazdasági modellnek is alapegysége. A környezetvédők szerint a globalizáció által gerjesztett nagy távolságra való szállítás, a komparatív előnyöknek egyfajta fetisizálása az egyik legfőbb gyorsítója a környezetpusztításnak. A bioregionális modell nem a „vissza a természethez" típusú elképzelés, hanem egy olyan gazdaságfilozófia, amelyben a gazdasági szereplők helyi erőforrásokra és helyi szükségletek kielégítésére koncentrálnak, egy nem hierarchizált társadalomban. A régiókra épülő társadalomban sokféle értéket elfogadó multikulturális közösségek épülhetnek vagy alakulhatnak ki, amelyben a társadalom tagjai kölcsönösen egymásra vannak utalva. Ezzel egyértelműen szemben áll az a modell, amit a mai nagy- és közepes vállalatok, multinacionális cégek közép- és felsővezetői képviselnek, megkérdőjelezhetetlen igazságként elfogadva, hogy feladatuk a részvények értékének minden áron történő növelése.

A gazdaság elmúlt százéves fejlődése azt mutatja, hogy a gazdaság hatékonyabban képes működni, amennyiben állami és egyéb szabályozók nem korlátozzák. Az is bebizonyosodott ugyanakkor, hogy a piac nem képes olyan problémákat megoldani, mint például a szegénység, a társadalmi egyenlőtlenségek. Mindezek fényében nyilvánvaló, hogy a Földön élő emberiségnek nem biztos, hogy csak a piacra van szüksége a boldoguláshoz. Különösen világossá válik ez, ha elolvassuk Fromm találó összefoglalóját arról, hogy mire van szüksége a globális kapitalizmusnak:

„A modern kapitalizmusnak készségesen és nagy számban együttműködő emberekre van szüksége, olyanokra, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, és akiknek az ízlése szabványosítva van, tehát könnyen befolyásolható és megjósolható. Olyan emberekre van szükség, akik úgy érzik, hogy szabadok és függetlenek, nincsenek alárendelve sem tekintélynek, sem elvnek, sem lelkiismeretnek - mégis készségesen hagyják magukat irányítani, azt tenni, amit várnak tőlük, súrlódásmentesen beilleszkedni a társadalmi gépezetbe; akik irányíthatók erőszak nélkül, ösztönözhetők célok nélkül -, kivéve azt az egyet, hogy boldoguljanak, sürögjenek, ténykedjenek, törtessenek. Mi az eredmény? A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Átváltozott árucikké, életerőit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek közt elérhető legmagasabb hasznot kell hoznia. Valamennyi ösztönös szükséglet teljes kielégítése nemcsak a boldogsághoz kevés, de még az épelméjűséget sem garantálja." (Erich Fromm (1900-1980) német pszichoanalitikus, filozófus)

Ha mégis a „boldogságot" és az „épelméjűséget" választanánk, akkor nyilvánvaló, hogy közgazdász nyelven szólva, mindegyikünknek definiálnia kell a saját értékrendjének megfelelő jóléti függvényét, és nem szabad hagyni magunkat befolyásolni a média, a reklám és a divatáramlatok által. Mire van tehát szükségünk? Helyi ellátó rendszerekre, a szubszidiaritás maradéktalan megvalósítására, a helyi intézményrendszer létrehozására, a helyi civil társadalom megerősítésére, a helyi vállalkozások életben tartására. Mindezek alapja a helyi terméket és szolgáltatást előnyben részesítő intelligens polgár, aki „más és több", mint amit a globális kapitalizmus „fogyasztóként" igényel.

Jegyzetek

(1) Az ún. IPAT-formula szerint a környezetterhelést egyaránt meghatározza a lélekszám, az egy főre eső fogyasztás, és a fogyasztáshoz tartozó környezet-átalakítás. (A szerk.)

(2) Internet-letöltés B48 2002-3. Az eredeti ábra csak az A, C, D görbéket jelöli. A B pálya a szerző kiegészítése.

(3) DANA L. HOAG JENNIE S. HUGHES POPP D. ERIC HYATT Sustainability and Resource Assessment, A Case Study of Soil Resources in the United States 1998. National Center for Environmental Assessment Office of Research and Development U.S. Environmental Protection Agency Research Triangle Park, NC 27711.

(4) LESOURD, JEAN-BAPTISTE SCHILIZZI STEVEN G. M. 2001. The Environment is Corporate Management Edward Elgar Cheltenham, UK Northampton, Ma, USA, 52.

Felhasznált irodalom

1. AYRES, ROBERT U. (1999): The second law, the fourth law, recycling and limits to growth Ecological Economics 29 (1999) 473-483.

2. BARNES PAMELA M.-BARNES IAN G. (1999): Environmental Policy in the European Union EDWARD ELGAR CHELTENHAM, UK* Northampton, MA, USA, 344.

3. BAUMOL, W. J.; OATES, W. E. (1990): The theory of environmental policy. New York, NY: Cambridge University Press.

4. BECKERMAN, W. (1992): Economic growth and the environment. Whose growth? Whose environment? World Dev. 20: 481-496.

5. CSUTORA MÁRIA (1999): Mérhető-e a vállalati környezeti teljesítmény? Gazdaság, Vállalkozás, Vezetés 99/1, 68-80.

6. DALY, H. E. AND COBB, J. B. (1989): For the Common Good. Beacon Press, Boston.

7. Environmental and Public Economics Essays in: Honor of Wallace E. OATES ed. By ARVIND PANAGARIYA, PAUL R. PORTNEY, ROBERT M. SCHWAB

EDWARD ELGAR, 342.

8. ENYEDI GYÖRGY (1994): Fenntartható fejlődés - Mit kell fenntartani? Magyar Tudomány 10., 1151-1160.

9. FUSSLER, C. JAMES, P. (1996): Driving Eco Innovation. A breakthrough Discipline for Innovation and Sustainability. Pitman Publishing, London, UK, 364.

10. HARTWICK, J. (1978): Substitution among exhaustible resources and intergenerational equity. Rev. Econ. Stud. XLV-2: 347-354.

11. JOHN PEZZEY: „Economic Analysis of Sustainable Growth and Sustainable Development" Working Paper No. 15 (Washington, D.C.: World Bank Environment Department, 1989).

12. KISS KÁROLY: Új idők szennyei, in: A természet romlása, a romlás természete Magyarország Föld Napja Alapítvány szerk.: GADÓ GYÖRGY PÁL Budapest, 2000.

13. KUZNETZ, SIMON: Modern Economic Growth: Findings and Reflections Lecture to the memory of Alfred Nobel, December 11, 1971.

14. LESOURD, JEAN-BAPTISTE SCHILIZZI STEVEN G. M. (2001). The Environment is Corporate Management EDWARD ELGAR CHELTENHAM, UK Northampton, Ma, USA, 52.

15. MEADOWS, D. H., MEADOWS, D. L., RANDERS, J. and BEHRENS, W. W., (1972). The Limits to Growth Universe Books, New York 1972.

16. MEADOWS, DONELLA H.-MEADOWS DENNIS L.-RANDERS, JORGEN (1992): Beyond the Limits, Chelsea Green Publishing Co, Post Millis, Vermont.

17. MUNASINGHE MOHAN (1999): Is environmental degradation an inevitable consequence of economic growth: tunelling through the environmnetal Kuznets curve Ecological Economics 29 (1999) 89-109.

18. PEARCE, D.; ATKINSON, G. (1995): Measuring sustainable development. In: Bromley, D., ed. The handbook of environmental economics. Cambridge, MA: Blackwell Publishers; 166-181.

19. SÁNTHA ATTILA (1993): Környezetgazdálkodás I-II. Akadémiai Kiadó.

20. SIMAI MIHÁLY Zöldebb lesz-e a világ? Akadémiai Kiadó 2001.

21. SMITH ADAM (1992): A nemzetek gazdagsága, KJK, Budapest.

22. SOLOW, R. (1974a) Intergenerational equity and exhaustible resources. Rev. Econ. Stud.: 29-45.

23. World Commission on Environment and Development. (1987) Our common future. Oxford, United Kingdom: Oxford University Press.

24. WELFORD RICHARD: Hijacking Environmentalism. Working paper 1990.

KOCSIS TAMÁS:

A KÖRNYEZETI PROBLÉMÁKRÓLKÖZGAZDASÁGI-TERMÉSZETTUDOMÁNYOS KÖZELÍTÉSSEL

1. A fenntarthatóság és mérése

Bármely ökológiai rendszer eltartóképességét megragadhatjuk azon élőlénymennyiséggel, amelyet az hosszú távon károsodás nélkül képes eltartani. Ezt vonatkoztathatjuk egy erdőben megélni képes nyúl- vagy vaddisznó-populációra, egy tóban egy adott halfajra, de akár ki is terjeszthetjük a bolygó egészére, s megvizsgálhatjuk azt, hogy például a Föld mennyi embert képes eltartani. E kérdés joggal feltehető, ugyanakkor rendkívül kényes etikai vonatkozások is felbukkannak itt. E helyt a lényeg az, hogy bolygónk eltartó képessége véges, az emberiség mozgásterét ennek figyelembevételével kell(ene) kialakítani. Az eltartóképességgel szorosan összefügg a fenntarthatóság kérdésköre. Leggyakrabban a fejlődéssel szokták párosítani (fenntartható fejlődés), mely fogalom először az 1987-es Brundtland-jelentésben bukkant fel (Közös jövőnk). Olyan fejlődésre utal, amely úgy biztosítja a jelen emberpopulációk szükségleteinek kielégítését, hogy ez nem teszi lehetetlenné a jövő generációk szükségletkielégítését. E tetszetős megfogalmazás mögé széles egyetértés teremthető, s mára a fenntarthatóság, mint jelző számos más fogalommal is párosult, nem egyszer sajnos lényegi önellentmondásba is torkollva (például a gazdaság fenntartható növekedése: egy véges rendszeren belül fizikai értelemben nem nőhet vég nélkül egy alrendszer). Mindenesetre a környezeti fenntarthatóság mint olyan, fontos szempont, elvileg valamennyi döntésünk során figyelembe kellene vegyük ezt is - bár a definíció értelmezése nagyon eltérő eredményekre vezethet.

Ilyen alapon például értelmezhető egy-egy ország fenntarthatósága is (amit kiterjeszthetünk egy-egy kontinensre, vagy akár az egész bolygóra is, illetve elemezhetünk egy-egy kisebb régiót is). Vizsgálhatjuk a fenntarthatóságot statikusan (időpontra vonatkoztatva) vagy dinamikusan (időszakra vonatkoztatva), mi itt az egyszerűség kedvéért csak az utóbbival foglalkozunk. Gyenge értelemben akkor fenntartható egy ország gazdálkodása, ha az adott időszakban a pénzbeli megtakarítások (savings) nagysága meghaladja a termelt tőke és a természeti tőke együttes értékcsökkenését (olykor még az emberi tőke értékcsökkenésével is számolnak itt). E koncepció keretében világos, hogy akkor is fenntartható a gazdálkodás, ha a lepusztított természeti környezet helyébe ezt ellensúlyozó értékű épületeket, gépeket stb. hoztunk létre. A természeti tőke tehát e felfogás szerint helyettesíthető ember által alkotott tőkével. Talán nem meglepő, de ennek alapján többnyire a világ fejlettnek nevezett országai bizonyulnak fenntarthatónak, a „fejlődőknek" pedig az általuk mutatott fejlődési pályára kell(ene) lépniük a fenntarthatóság érdekében. Nyilvánvaló, hogy e felfogás mellé - ideológiai okokból is - számos közgazdász és politikai döntéshozó sorakozik fel: mindez a „Nyugat" erkölcsi felsőbbrendűségét sugallja, s a „Dél" országait hibáztatja a világ környezeti problémáiért. Az erős fenntarthatóság szerint ez a természeti tőke - termelt tőkehelyettesítés nem lehetséges: az elpusztított természeti tőke semmi módon (vagy csak nagyon kis mértékben) helyettesíthető ember által létrehozott dolgokkal. Ez a valósághoz közelebb álló megközelítés egy-egy természeti elem elpusztulását pótolhatatlan veszteségnek tartja, s valóban: próbáljunk csak egyetlen hangyát is saját emberi erőnkből „termelni-teremteni"! E megközelítés áll az egyik legszemléletesebb fenntarthatósági mutató mögött, amelyet kiötlői (Wackernagel és Rees) ökológiai lábnyomnak neveztek el.

Az ökológiai lábnyom megmutatja, hogy adott idő alatt, adott technológiai színvonalat figyelembe véve, mekkora termékeny földterületre van szükségünk anyagi fogyasztásunk fenntartása érdekében. A mutató figyelembe veszi az erőforrás-fogyasztásból és a hulladéktermelésből fakadó igényeket is. Egy város például közigazgatási határainál nyilvánvalóan jóval nagyobb területen érezteti a hatását, gondoljunk csak bele, mi lenne Budapesttel, ha egy üvegburát húznánk fölé! Elég hamar saját hulladékaiba fúlna a lakosság, ha előbb éhen nem halna, vagy a légszennyezéstől meg nem fulladna. Fontos, hogy e lábnyomok a Föld teljes felszínére felhelyezhetők, hisz' még az óceánoknak is van némi ökológiai produktivitása. Ugyanaz a terhelés (pl. Budapest 2008-ban) persze nagyobb, hektárban kifejezett lábnyomot eredményez a sivatagra vetítve, mint a dzsungelre (utóbbi sokkal termékenyebb). Éppen ezért, az összehasonlíthatóság kedvéért, világátlag ökológiai produktivitású földterületre vetítve szokták közzétenni a különféle lábnyomokat.

Az ökológiai lábnyom egyértelműen jelzi, hogy az emberiség hosszú távon fenntarthatóan tevékenykedik-e: ha e lábnyomok összességében elférnek a Föld felszínén, akkor fenntarthatóak vagyunk, egyébként pedig nem. A számítások szerint ma kb. még 30%-nyi termékeny földfelszínre volna szükségünk, s ezt a hiányt elsősorban a „fejlett" országok túlzott anyagi fogyasztása okozza. De hogy is lehetséges ez a túlzott használat, hiszen csak egy Földünk van!? Rövidtávon lehetséges, hisz' tartalékainkat éljük föl: többek között erre utalnak azok a környezeti problémák, amelyeket e fejezet második részében tárgyalunk. Tekintsük át most röviden, mitől is függ az ökológiai lábnyom nagysága (azaz saját környezeti terhelésünk)! Mindezt jól közelíti az 1970-es évek elején kigondolt képlet, miszerint a környezeti hatás (I) egyenlő a népesség (P), az egy főre jutó fogyasztás (A) és a technológiai hatékonyság (T) szorzatával (Holdren-Ehrlich-Commoner formula). (Az ökológiai lábnyom specialitásából fakadóan ehhez még hozzájön az adott terület ökológiai produktivitása, mint negyedik, lábnyomnagyságot befolyásoló tényező.) Ez a szakirodalomban gyakran IPAT-ként is hivatkozott formula jól mutatja, hogy a végső problémának valójában több összetevője van/lehet, azt okozhatja a túl nagy népesség, a túlzott anyagi fogyasztás és az elavult, nem hatékony technológia; illetve ezek valamilyen kombinációja.

Mindennek fényében sajátos az „Észak" (illetve a „Nyugat") és a „Dél" (más szóval a „fejlődők" és a „fejlettek") egymásra mutogatása: a harmadik világ országaiban valóban úgy tűnik, a túlnépesedés és a kevéssé hatékony technológia okozhat környezeti problémát, míg a „fejlettek" már-már felfoghatatlan luxusfogyasztása szintén a végső terhelés fontos oka. A technológia fejlesztésében valóban sok tartalék rejlik, ugyanakkor föl kell hívnunk a figyelmet azokra a paradoxonokra is, amelyek, úgy tűnik, eddig többnyire kioltották ennek kedvező hatását (lásd például az autók javuló üzemanyag-hatékonysága ellenére növekvő össz-üzemanyagfogyasztást, vagy a számítástechnika fejlődésével megnövekedett irodai papírfogyasztást). Mi ehelyütt úgy látjuk, hogy a népesség számának természetes módszerekkel való kordában tartása(1) és a fogyasztás mértékletessé tétele együttesen jelenthet megoldást a problémákra (és nem a technológiai fejlődésbe vetett vak hit vagy a két „világ" szemellenzős egymásra mutogatása). Ezt az üzenetet együttesen - és a maga teljességében - a keresztény hit is tartalmazza.

2. A környezeti problémák

Az alábbiakban környezeti elemenként tárgyaljuk a különféle környezeti problémákat. Így sor kerül a légkör, a víz és a talaj problémáira.

2.1 Légkörrel kapcsolatos problémák

A légkör normál esetben (azaz a „tiszta" levegő) is számos összetevőt tartalmaz, így a földfelszínhez közel eső mintegy 85 km-es rétegében 78% a nitrogén, 21% az oxigén és 0,9% az argon. Mindez állandó arány, s különös, de igaz, hogy a sokat emlegetett, nagy légszennyezési problémák a maradék 0,1%-ban dőlnek el. Ez is utal arra, mennyire érzékeny rendszerről van szó, amikor a földi bioszféra (az élő rész) problémáit vizsgáljuk. Ám a különféle anyagi összetevők miatt első ránézésre nem is olyan könnyű megmondani, mit tekintsünk szennyezésnek. Például szennyezés-e a légkör nitrogéntartalma, vagy az általunk (s minden nem fotoszintetizáló élőlény által) kibocsátott szén-dioxid? E problémák eldöntésében segít az alábbi, környezetgazdasági definíció: szennyezésnek tekintünk minden olyan kibocsátást (emissziót), ami gyorsabb ütemben áramlik be a környezetbe, mint ahogy az azt feldolgozni, asszimilálni volna képes. Tehát a természeti környezetnek is van egy hulladékfeldolgozó képessége, ami értékes megújuló (bár túlterhelhető) erőforrás. E megközelítés, természetesen, a vízzel és a talajjal kapcsolatban is jól használható.

A légszennyező anyagok számos szempont szerint csoportosíthatók, legyen elég itt az egyik legfontosabbat megemlíteni: a légköri tartózkodási idő szerinti bontást. E szerint megkülönböztetünk egy évnél tovább kint tartózkodó, hosszú távú (long term) és rövid távú (short term) légszennyezőket. Logikus, hogy egy hosszú távú légszennyező azért tud több évtizedig vagy akár több évszázadig (!) is a légkörben maradni, mert stabil, nem reakcióképes. Az ilyen anyagok pedig nem mérgezők, káros hatásukat elsősorban a légkör sugárzási egyensúlyának felborításán keresztül fejtik ki. Ezeknek a stabil gázoknak van idejük szétterjedni az egész földgolyó körül, általánosan mindenütt (globális) problémákat okozva. Ezek közül a két legismertebb és legjelentősebb: a globális felmelegedés (éghajlatváltozás), illetve az ózonréteg elvékonyodása.

2.1.1 A globális felmelegedés (éghajlatváltozás)

A globális felmelegedés lényege az üvegházhatás, amely magában hasznos folyamat, hiszen e nélkül 33 °C-kal alacsonyabb lenne a Föld éves átlagos középhőmérséklete. A probléma abból adódik, ha ez a hatás erősödik. A jelenségért a három vagy több atomból álló molekulák a felelősek, így a vízgőz (H2O), a szén-dioxid (CO2) és a metán (CH4), ezek a legfontosabb ún. üvegházgázok. A vízgőz azonban a légkörre hűtő hatást is kifejt, ezért az utóbbi kettővel elég foglalkoznunk.

A szén-dioxid-kibocsátás része az élő természet szén-körforgásának (lásd például a kilégzést), a kibocsátott mennyiséget a természet el is nyeli, a légköri CO2-koncentráció az utóbbi évezredekben stabil volt. Ám az ipari forradalom óta, a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) felfedezése és ipari léptékű elégetése nyomán olyan mennyiségben szabadítottuk fel a CO2-t, ami a légkörben e gáz korábban példátlan felhalmozódásához vezetett. A metán felhalmozódása pedig az ember által milliószám tartott kérődzőknek (szarvasmarha, juh stb.), valamint a hulladéklerakók és a rizsföldek kibocsátásának tulajdonítható. A metán légköri koncentrációja az ipari forradalomhoz képest mára megkétszereződött.

E két fő (és számos egyéb) hatás eredőjeként úgy tűnik, hogy az üvegházhatás napjainkban erősödik. Ezt igazolják az utóbbi idők sorozatos melegrekordjai, a jégtakaró és a gleccserek olvadása, a megváltozó csapadékviszonyok. Fontos, hogy érdemes inkább éghajlatváltozásról, semmint globális felmelegedésről beszélnünk, hiszen bár a globális átlaghőmérséklet valóban emelkedik, ez a Föld bizonyos részein akár lehűléssel is járhat.

A folyamat megelőzése rendkívül költséges áldozathozatalra kényszerítené az emberiséget, hiszen teljes energiagazdálkodásunkat kellene új alapokra helyezni. A legkézenfekvőbb a jelenségért leginkább felelős „fejlett" országok fogyasztásának visszafogása volna, erre azonban a legkisebb hajlandóság sem mutatkozik. A technikai próbálkozások mutathatnak az atomenergia-termelés (újabb súlyos fenyegetés az életre nézve) vagy a megújuló (szél, víz, nap stb.) energiatermelés irányába, azonban ez utóbbi még nem áll azon a színvonalon (s kérdéses, hogy valaha is eléri ezt), hogy a mai igényeknek megfelelő energiasűrűséget produkáljon. Kevésbé központosított (szétszórt), helyi erőforrásokra épülő gazdasági struktúra mellett volna csak esélyünk a megújulókra való átállásra. A jelentős költségek és a fejlett nemzetek önzése oda vezetett, hogy a témában még jelentéktelen CO2 visszafogást előíró egyezményeket sem vagyunk képesek tető alá hozni (vagy csak nagyon nehezen). Lásd például az 1998-as Kiotói Egyezménynek a sorsát, amelynek betartása a felmelegedés mértékét csak pusztán néhány évvel tudná késleltetni 2100-ra. Radikálisabb csökkentésre volna szükség, ennek megvalósítására azonban egyelőre nincs remény.(2)

2.1.2 Az ózonréteg elvékonyodása

Az ózonréteg jelentősége az, hogy a napból érkező, az életre káros sugarakat kiszűri, nem engedi a földfelszínre jutni. Először az 1980-as évek első felében figyelték meg, hogy az Antarktisz fölött ez az ózonréteg elvékonyodott, azóta a jelenség az egész Földön érezteti a hatását. Ha a jelenség erőteljesebbé válna, akkor a nap sugarai könnyen felperzselhetnék a teljes szárazföldi életet. Az elvékonyodás okát kutató vizsgálatok szerint halogénelemek (fluor, bróm, de különösen klór) kerültek az ózonpajzsnak is otthont adó sztratoszférába (azaz a légkör 20-50 km magas rétegébe). Ez első ránézésre ellentmondás, mert ezek az elemek rendkívül agresszívek és reakcióképesek (legfeljebb rövid távú légszennyezők lehetnének), jóval előbb átalakulnának, kikerülnének a légkörből, minthogy elérhetnék a sztratoszférát. Az ellentmondás feloldása a halogénezett szénhidrogénekben (CFC-k) található meg.

E vegyületek teljesen mesterségesek, a természetben nem találhatók meg. Az 1930-as években fejlesztették ki, s mivel rendkívül stabilak, számos ipari alkalmazásban óriási mennyiségben kezdték alkalmazni. Így például kifejezetten alkalmasak hűtőközegként, műanyag-habosítóként, hajtógázként, chipek tisztítására stb. Néhány típusuk annyira stabil, hogy több évszázadig is képes a légkörben tartózkodni, így nem csoda, hogy ezek az elmúlt évtizedek során nagy mennyiségben halmozódtak fel a légkörben. Feljutva a sztratoszférába (a magaslégkörbe), ezek „találkoznak" a nap nagyenergiájú sugaraival, s ilyen körülmények között instabillá válnak, a bennük lévő halogénelem kiszabadul. Ezek (főként a klór) a leginkább felelősek az ózonréteg vékonyodásáért. Tekintve e halogénezett szénhidrogének rendkívül hosszú légköri tartózkodási idejét, még gyors cselekvés esetén is több évtizedre lesz szükség az ózonréteg teljes helyreállásához. Ugyanakkor a nemzetközi egyezmények komoly sikereket tudnak felmutatni, így a problémákat okozó mesterséges gázok néhány évtized múlva teljes kivonásra kerülnek (a „fejletteknél" előbb, a „fejlődőknél" később). Mindez, persze, kevéssé az emberiség felelős és áldozatkész gondolkodásának köszönhető, sokkal inkább annak, hogy ezen anyagok nyereséges helyettesítése immár megoldott. Eszerint épp azok a cégek ma a halogénezett szénhidrogének betiltásának élharcosai, amelyek annak idején azokat kifejlesztették, hisz' náluk már ugrásra készen várakozik a helyettesítő megoldás, s a betiltással versenyelőnyhöz jutnak. Mindez etikai síkon rontja e nemzetközi egyezmények megítélését, maga a betiltás/visszafogás ténye viszont mindenképp üdvözlendő.

A továbbiakban áttérünk a rövid távú (short term) légszennyezők által okozott problémákra, amelyek egy éven belül kikerülnek a légkörből, és reakcióképességük miatt mérgezőek.

2.1.3 Savas eső

A csapadék kémhatása normál esetben (lásd: a tiszta levegő) is enyhén savas kémhatású, hisz' rengeteg légszennyező anyag természetes forrású (gondoljunk például a vulkánkitörésekre). Ez a savasság azonban semmilyen különösebb gondot nem okoz az élővilág számára, ahhoz az az évmilliók során „hozzászokott". Ha azonban ezen légszennyezők koncentrációja az ember közreműködése miatt fokozódik, akkor a savasodás káros méreteket ölthet.

A savas eső jelensége valójában a légkör öntisztulásával áll összefüggésben, ami egy nagyon kedvező folyamat. A légszennyező anyagok ugyanis idővel távoznak a légkörből: a reakcióképesebb anyagok (short term légszennyezők) természetesen hamarabb. E tisztulás egyrészt történhet mechanikai úton (ülepedés), másrészt azonban valamilyen kémiai reakció is történhet. A kémiai öntisztulás legalapvetőbb reakciója az oxidáció, s a folyamat során főleg savak keletkeznek. Így például a többnyire gépjármű-közlekedésből származó nitrogén-oxidokból salétromsav, a széntüzelésből származó kén-dioxidból kénessav; a PVC égetésekor pedig sósav keletkezik. Ezek a savak aztán a csapadékkal kihullanak a földfelszínre.

Mivel rövid távú szennyezőkről van szó, ezért az is logikus, hogy az általuk okozott problémák legfeljebb helyi vagy regionális jellegű gondokat okozhatnak (s nem globálisak). Így például a Nagy-Britanniában iparszerűen elégetett szén súlyos gondokat okozott a skandináv fenyvesekben (de nem az egész világon). A savas esők kárai egyrészt megragadhatók az épített környezetben (mésztartalmú kőzetek mállása, lásd a műemlékek rohamos pusztulását), másrészt a természeti környezetben. A savasabb kémhatás révén (1) a tápanyagok a talajban mélyebbre oldódnak be; (2) a nehézfémek, amelyek veszélyes mérgek, vízben oldódnak (mobilizálódnak) ezáltal, és bekerülnek a táplálékláncba; valamint (3) főként a tűlevelűeknél megzavarja a gázcserenyílások működését. A savas esővel szembeni leghatékonyabb védekezés a kevesebb rövid távú légszennyező kibocsátása volna, amely részben technikai fejlődéssel, részben a fogyasztás (pl. autózás, energiatermelés) visszafogásával lenne megoldható.

2.1.4 Szmog

A SZMOG kifejezés a smoke (füst) és a fog (köd) angol szavak összeragasztásával keletkezett. Jól utal a jelenség lényegére: a szilárd és cseppfolyós szennyező anyag tartós (akár több napig tartó) feldúsulása jellemzi, többnyire városokban és a környékükön. Érdekessége ugyanakkor, hogy a jelentős mértékű és koncentrált szennyezőanyag-kibocsátás csupán csak szükséges, de nem elégséges feltétele a kialakulásának. Egy teljesen természetes időjárási jelenség is szükséges hozzá, ez pedig a légköri hőmérsékleti inverzió.

Normál esetben ugyanis a légkör az alsó tízezer méteren alulról fölfelé hűl (troposzféra), azaz a nap sugarai alapvetően először a földfelszínt melegítik föl, majd a felszín adja át a hőjét a legalsó légrétegnek. E levegő tehát felmelegszik, ugyanakkor egyben ki is tágul és felszáll (konvekció), magával ragadva a felszínen kibocsátott légszennyező anyagokat is. E jelenségnek köszönhető, hogy a felszálló meleg helyére mindig friss (tiszta), hűvös levegő áramlik a magasból, légszennyezési szempontból elviselhetővé téve még nagyvárosokban is az életet.

Ugyanakkor időnként néhány száz méteres magasságban (800-1500 m) hirtelen felmelegedés veszi kezdetét a magasság emelkedésével, s az ilyen réteg függőleges irányban stabil (alul a hideg, felül a meleg). E hőmérsékleti inverzió végül is arra vezet, mintha egy láthatatlan fedőt tennénk a felszín fölé, amely alatt könnyen feldúsulhat a szennyező anyag, ha épp ott jelentős az ilyen károsanyag-kibocsátás (pl. egy nagyvárosban). Ez a sajátos időjárási jelenség létrejöhet télen (londoni típusú szmog; elsősorban a szénnel való fűtés miatt) és nyáron (Los Angeles-i típusú szmog; elsősorban a gépjármű-közlekedés miatt), s kialakulásakor leginkább abban lehet bízni, hogy feltámad a szél, szétkavarva magát az inverziós réteget, s kisöpörve az alatta felhalmozódott szennyezett levegőt. A szmogriadó elrendelése egy rendkívül költséges, utólagos tüneti kezelés, ami javítani nem tud a már kialakult kritikus helyzeten, ám a további romlást lassítani képes.

2.2 Vízzel kapcsolatos problémák

A vizek nagy része a Földön sós víz, ami közvetlen emberi fogyasztásra alkalmatlan, az ökoszisztémáknak azonban fontos része. Még az édes vizek nagy része is hó és jég formájában található, a könnyen hozzáférhető felszíni és felszín alatti édesvizek aránya rendkívül csekély. Ezek egyre inkább szűkös erőforrássá válnak, s mivel eloszlásuk a Földön messze nem egyenletes, ezért számos olyan konfliktus is várható a jövőben, amelyek az ivóvíz körül pattannak ki. A sós víz sótalanítása egyelőre rendkívül költséges eljárás, csak néhány gazdag, közel-keleti „olajország" engedheti meg magának.

A vizek szennyezése első körben hasonlóan közelíthető meg, mint ahogy arról a légszennyezésnél már írtunk (lásd a 2.1-es fejezetet). Ugyanakkor a vizekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nem csupán szennyezéssel (minőségi probléma) okozhatunk kárt a vízi ökoszisztémákban, hanem például lecsapolással, szétöntözéssel, túlhasználattal is (a vizes élőhelyek pusztítása; mennyiségi probléma).

Sajátos „vízszennyezés" lehet az idegen fajok (szándékos vagy véletlen) betelepítése, gondoljunk például a Balatonba telepített angolnákra vagy Afrika egyenlítői részén a Viktória-tóba behurcolt nílusi sügérre. E halnak nem volt ellensége a tóban, s rendkívüli falánksága miatt szinte „kiette" a tó élővilágának 60%-át, míg a maradék 40% is veszélyeztetetté nem vált. Definíció szerint vízszennyezés minden olyan hatás, amely felszíni vagy felszín alatti vizeink minőségét úgy változtatja meg, hogy a víz alkalmassága emberi használatra, illetve a benne lévő életfolyamatok fenntartására csökken vagy megszűnik. Számtalan ok vezethet erre a sajnálatos eredményre, mégis, az egyik legfontosabbal, az oxigénháztartással foglalkozva szinte valamennyi szennyezéstípus lényege jól megragadható.

Az élethez a vízben is oxigénre van szükség, ami ott oldott formában található meg. Ennek egyik forrása maga a légkör (pl. a hullámzással beoldódik az oxigén), a másik forrása pedig a fotoszintézis, ami maga is oxigéntermelő folyamat. Ugyanakkor a vízben lévő szerves anyagnak (például az elhalt állati és növényi maradványoknak) valamilyen módon le kell bomlaniuk, s ez a lebomlás oxigént fogyasztó folyamat (aerob bomlás). Ha a vízben oldott oxigén elegendő a bomlás oxigénigényének fedezéséhez, akkor nem beszélhetünk problémáról, ám a túl sok - lebomlani „akaró" - szerves anyag könnyen oxigénhiányos állapotot teremt. Ekkor rothadási (anaerob lebomlási) folyamatok indulnak be, miközben elsőként a magasabbrendű fajok (a halak) pusztulnak el, s felgyorsul az elmocsarasodás (eutrofizáció) folyamata. Éppen ezért nem mindegy, hogy mennyi szerves anyag kerül az élővízbe, mert annak később mindenképp le kell bomlania.

Mindezek fényében érthetővé válnak a főbb vízszennyezés-típusok. Így például (1) a sok foszfor (mosószerekből és az ürülékből) és (2) a sok nitrogén (túlzott műtrágyázásból) a vízbe kerülve tápanyagként serkenti a növények növekedését, amelyek később elhalva, a lebomláskor az oxigént fogyasztják. (3) A mosószerek a víz felszínén habzanak, s egyrészt gátolják a légköri oxigén beoldódását, másrészt kevesebb napfényt engednek át, ezzel lelassítva az oxigéntermelő fotoszintézist. (4) Hasonló módon okoz problémát az olajszennyezés, ami ráadásul a vízimadarak tollára tapadva azok végkimerülését okozza (olajpestis). (5) A hőszennyezés hatalmas hűtővízigényű ipari folyamatok esetén fordul elő (pl. atomerőmű). A visszavezetett melegebb víz kevesebb gázt (így oxigént is) képes oldott formában magában tartani, ráadásul az anyagcsere-folyamatok a melegebb vízben felgyorsulnak, több elhaló szerves anyagot létrehozva. Kellő körültekintés híján hőszennyezéssel is felgyorsíthatjuk az elmocsarasodást. Végül (6) a toxikus anyagok (nehézfémek és növényvédő szerek) nem az oxigénháztartás felborításával okoznak károkat, hanem magukban is mérgezőek.

A fenti szennyezéseket elkerülendő a szennyvizek befogadóba vezetése előtt célszerű megtisztítani azokat. A szennyvíztisztítás fokozatai a következők: (1) mechanikai tisztítás, amikor az ülepedésre hajlamos szilárd szennyezőket eltávolítjuk, s a keletkező szennyvíziszapot kezeljük; (2) biológiai tisztítás, amikor lebontó élőlények (egysejtűek) segítségével aerob (oxigénnel) vagy anaerob (oxigén nélküli) folyamattal előre lebontatjuk a szennyvíz szerves anyagát, az élővizet kímélve ezzel; (3) kémiai tisztítás, amikor a tápanyagként szolgáló foszfort és nitrogént vegyszerrel eltávolítjuk. Fontos, hogy mérgező anyagok jelenléte esetén a kémiai tisztítás meg kell előzze a biológiai tisztítást, különben a lebontó élőlények mérgezést szenvednének, s nem tudnák ellátni feladatukat.

2.3. Talajproblémák

Talajnak csupán a szilárd kőzetburok legfelső, kb. 5 méteres rétegét(3) tekinthetjük, ahol az élőlények is megtalálhatók (tehát ami egyben a bioszféra része is). Az itt zajló életfolyamatok és a fizikai jelenségek (pl. a kőzetmállás) együttesen alakítják ki a talajt, amelynek termékenysége (azon a bizonyos öt méteren belül) felülről lefelé haladva egyre csökken. Ebből következik, hogy a legfelső réteg a legtermékenyebb, pont az, ami a leginkább kitett a környezeti elemek (a szél és a víz) pusztító eróziós hatásának. Éppen ezért a környezetvédelem egyik fontos feladata a talajjal kapcsolatban, hogy az megőrizze eredeti szerkezetét és struktúráját. Ez szintén mennyiségi jellegű probléma (hasonlóan a vízzel kapcsolatos mennyiségi problémákhoz).

A talajszennyezéseket illetően - terjedelmi okok miatt - az ipar, a közlekedés és a városiasodás amúgy nem jelentéktelen hatásaitól eltekintünk, s csak a mezőgazdaság által okozott problémákat emeljük ki. E problémák fő oka - ha az öntözés miatti másodlagos szikesedéstől eltekintünk - a vegyszerhasználat. Ez két fő ok miatt terjedt el: (1) egyrészt a talajerő-gazdálkodás, (2) másrészt a növényvédelem igényei miatt.

Régről ismert, hogy idővel a talaj termőképessége kimerül, s pihentetni és/vagy pótolni kell a betakarításkor „lehordott" tápanyagokat. A tápanyagpótlást régen (s helyenként még ma is, nem nagyüzemi körülmények között) az istállótrágya kihordásával oldották meg, mára azonban lehetővé vált a műtrágyahasználat. Ezzel a tipikusan szűkössé váló, a növények növekedéséhez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium pótlása oldható meg, s jól gépesíthető a kiszórása, valamint szinte azonnal jelentkezik hozamnövelő hatása. Ugyanakkor a műtrágyázás árnyoldalai között meg kell említeni a növényi fejlődéshez szintén nélkülözhetetlen egyéb mikroelemek kimerülését; valamint azt, hogy szakszerűtlen alkalmazáskor a műtrágya „elvándorol", s az élővizekben pontosan úgy serkenti a növekedést, mint a szárazföldön. Ennek káros hatását pedig a vízszennyezésnél (2.2-es fejezet) már tárgyaltuk. Műtrágyázás esetén ráadásul többnyire az istállótrágya kihasználatlanul marad, s nagyüzemi állattartásnál hígtrágyaként szennyezi a környezetet (vagy ad külön környezetvédelmi feladatot).

A vegyszeres növényvédelem szintén a modern, nagyüzemi mezőgazdálkodás terméke. Kezdetben, az ötvenes években tartósan mérgező hatású, általánosan pusztító szereket használtak (DDT), ezekről azonban viszonylag hamar kiderült: felhalmozódnak a táplálékláncban, és súlyos mérgezéseket okozva felborítják az ökoszisztémákat, s még az emberhez is visszajutnak a táplálékban. Levonva ebből a tanulságot, ma már csak szelektív (célzottan pusztító) és hamar lebomló vegyszereket szabad használni. Mindez persze nem oldja meg a vegyszerezéssel kapcsolatos problémákat, e szerek számos ismert és még ismeretlen ártalom forrásai lehetnek: értelmes cél a vegyszerhasználat teljes elkerülése volna.

Az integrált növényvédelem célja pontosan ez, s ennek keretében nem teljes pusztításra törekszik, hanem csak a kártevők ésszerű szintre való visszaszorítására. Ebben eszköze például (1) a táplálékláncbeli kapcsolatok kihasználása (pl. inkább a katicabogárral etessük meg a levéltetveket, semmint hogy permetezzük őket); valamint (2) az ellenállóbb növényfajták termesztése. Ez utóbbiról érdemes bővebben is szót ejteni.

A növények (és az állatok) tulajdonságainak megváltoztatására régen is igény mutatkozott, s erre az egyetlen lehetőség a nemesítés volt: hosszas, kudarcokkal terhes kísérletezés eredményeként, két közeli fajta keresztezésével végül sikerülhetett a kívánt tulajdonság elérése. Többek között így lett a mogyorónyi vadalmából „hatalmas", piros, tartós, ízletes nemesített alma. E folyamat során ugyanakkor a növény ellenálló képessége rendszerint nagyon lecsökken: míg az erdő minden évben meghozza a maga vad gyümölcseit, a gyümölcsöskert állandó felügyeletet (gyomlálás, gallyazás, permetezés stb.) igényel.

Napjaink új lehetősége a génmanipuláció (biotechnológia): a faj adott tulajdonságáért felelős gén kicserélhető egy számunkra kedvezőbb tulajdonságúra. Ez a másik gén természetesen bármilyen más fajból származhat, így akár a paradicsom a lepényhallal is összehozható, ha pl. fagytűrő paradicsomra van szükségünk. Kiiktatjuk a természet belső védekező rendszerét (ami a nemesítésnél működik), s lassan az egész élővilágot saját hasznosságunk szerint formáljuk. Egyik oldalról nagyon csábító ez a technika: több vitamin kerül a gyümölcsökbe, nagyobb lesz a terméshozam és az ellenálló képesség stb., sőt egyes baktériumtörzseket akár bizonyos orvosságok előállítására is „beprogramozhatunk". Más oldalról viszont roppant veszélyes hatalom kerül az emberiség kezébe e technológiával. (1) Az ember tulajdonságai pontosan ugyanolyan logika szerint határozódnak meg a DNS-ben, mint a többi növényé és állaté, így maga az ember is eszközévé (ez már megtörtént), illetve céljává lehet bármilyen haszonelvű beavatkozásnak. (2) A génátvitel során olyan tulajdonságok is átkerülhetnek, amelyekről nem is tudunk, s csak később derül rájuk fény. Például rákkeltővé, allergénné lehet az új növény, de ez gyakran csak évtizedek múlva válik egyértelművé. (3) Ha egy ilyen növény pollenjei kikerülnek a szabadba, kereszteződhetnek a vadon élő (nem manipulált) fajokéval, s átkerülhetnek a módosított tulajdonságok. Ettől fogva a folyamat visszafordíthatatlan, a kikerült pollent soha többé nem lehet „visszahívni". Márpedig rengeteg tévedése volt mindeddig az emberiségnek (lásd a táplálékláncban felhalmozódó DDT-t, az ózonpajzsot károsító halogénezett szénhidrogéneket stb.), ám ha időben váltunk, e folyamatok visszafordíthatók. A génmanipuláció azonban visszafordíthatatlan, ezért is tiltakoznak ellene a különféle zöldmozgalmak, s keresztényként, minden előnye ellenére, nekünk is el kell utasítanunk, hisz' itt az ember - nem először a történelemben - isteni szerepre tör.

Amire inkább szükség lehet a mezőgazdaságban, az a régi gyakorlat modern körülmények közé ültetése: a zárt anyagkörforgások helyreállítása, egészséges, szermaradvány-(4)mentes élelmiszertermelés helyi alapanyagokból, helyi erőforrásokra támaszkodva. Sőt, az agrártermelés komplex felfogása szükséges: a mezőgazdaság lényege nem pusztán az élelmiszertermelés, hanem annak társadalmi és környezeti vonatkozásai is vannak (többfunkciós mezőgazdaság). E célt megvalósítja a biogazdálkodás (ez nem a biotechnológia!), amelynek keretében semmilyen vegyszer vagy génmódosított alapanyag használata nem megengedett; élőmunka-igénye jóval magasabb, mint az iparszerű mezőgazdálkodásé, ezért nagyobb a vidéki lakosságot megtartó ereje; valamint ápolja a kultúrtájat, és fenntartja a biodiverzitást.

Jegyzetek

(1) Itt is meg szokták említeni a fejlődő országok kormányai részéről hozható lehetséges társadalmi, gazdasági intézkedések hatását a népesség számára: mint pl. az egészségügy, közellátás, az infrastruktúra színvonalának javítása, az életszínvonal emelésére, a csecsemőhalandóság csökkentésére, a gyermekmunka beszüntetésére ható intézkedések, az oktatás, nevelés, képzés szintjének emelésére tett intézkedések stb. (A szerk.)

(2) A cikk megírása után (2008. július) adták ki a világ legfejlettebb államai, a G8 országok szándéknyilatkozatukat, melyben 2050-re 50%-os CO2-kibocsátás-csökkentést irányoznak elő, azonban ennek realizálása is attól függ, hogy az egyes országok konkrétan milyen ütemezésben, mennyit vállalnak el a csökkentési tervből. (A szerk.)

(3) A földfelszín legfelső termékeny rétegének vastagsága jelentős eltéréseket mutat különböző életközösségekben. (A szerk.)

(4) A szermaradványok (növényvédő szerek, rovarölők, műtrágya, állatgyógyszerek, növekedésserkentők stb.) vegyületcsoportja rendkívül változatos. Számukat lényegesen növeli, hogy a növényekben és az állatokban, az élelmiszerekben, valamint a környezetben kimutatható ezek számos bomlás-, illetve reakcióterméke is. Vizsgálatuk ezért igen szerteágazó analitikai feladat. (A szerk.)

Tanulmányozásra ajánlott irodalom

ÁNGYÁN JÓZSEF-TARDY JÁNOS-VAJNÁNÉ MADARASSY ANIKÓ (szerk.): Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai; Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2003.

IPCC Negyedik Értékelő Jelentése, Döntéshozói összefoglaló; letölthető az internetről: http://www.met.hu/pages/ipcc/ipcc_eghajlatvaltozas_2007.pdf

KEREKES SÁNDOR: A környezetgazdaságtan alapjai; Aula, Budapest, 2007. Közös jövőnk - A környezet és fejlesztés világbizottság jelentése; Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, 2008, Budapest.

MEADOWS, DONELLA-MEADOWS, DENNIS-RANDERS, JORGEN: A növekedés határai - harminc év múltán; Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2005.

MOSER MIKLÓS-PÁLMAI GYÖRGY: A környezetvédelem alapjai; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.

RICHARD YORK: Ökológiai paradoxonok; Kovász, 2008/1-2. szám, 5-15. o.; letölthető az internetről: http://kovasz.uni-corvinus.hu/2008/york.pdf

WACKERNAGEL, MATHIS-REES, WILLIAM E.: Ökológiai lábnyomunk - Hogyan mérsékeljük az ember hatását a Földön?; Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2006.

NEMES CSABA:

ÉGHAJLATVÁLTOZÁS

1. Amit tudunk

Hogyan változott az éghajlat a múltban?

A klíma állapota viszonylag stabilnak mutatkozott az elmúlt mintegy 3,8 milliárd év során bekövetkezett 25-30% körüli napsugárzás-növekedés ellenére is. A földi éghajlati rendszer viselkedésének egyik érdekessége ugyanakkor, hogy a klíma igen érzékenyen reagálhat a napsugárzás időbeli eloszlásában jelentkező viszonylag kis változásaira, amelyek a Föld Nap körüli pályájának kisebb változékonyságával függnek össze.

Elméleti megfontolásokkal és a megfigyelésekkel egyaránt alátámasztott tény, hogy a különböző időskálákon ugyanahhoz az éghajlati kényszerhez (pl. napsugárázás intenzitás) egynél több, egymástól szignifikánsan különböző egyensúlyi klímaállapot (ún. éghajlati rendszer) tartozhat. Az éghajlati rendszerek közötti átváltások a klímaállapot hirtelen ugrásaiként jelennek meg. Ilyen gyors átmenetek a földtörténeti múltban számos alkalommal előfordultak, és egy hirtelen klímamódosulás lehetőségét a jövőre vonatkozóan sem lehet kizártnak tekinteni. A megváltozást kiváltó okok többek között a vízgőz és a felhőzet eloszlásának a nagytérségű légköri cirkuláció általi vezérlése, a légköri szén-dioxid-koncentrációnak az óceán hőmérsékletétől való függése, valamint a világóceán termohalin (az eltérő sókoncentráció és hőmérsékletkülönbségből adódó) cirkulációjának intenzitása is.

Az elmúlt évmilliók alatt hidegebb és melegebb időszakok követték egymást, ezen múltbeli változások kizárólag természeti eredetűek voltak. Az iparosodás időszaka óta, de különösen az elmúlt évtizedekben az éghajlat az elmúlt 650 ezer évben nem tapasztalt ütemben melegszik, amely minden bizonnyal összefügg az ipari forradalom óta egyre növekvő fosszilis tüzelőanyagfelhasználás nyomán felszabaduló szén-dioxid, valamint más, úgynevezett üvegházhatású gáz légkörbe jutásával. Az elmúlt évtizedeket jellemző, mind gyakoribbá váló forró, aszályos nyarak és enyhe telek, a világszerte tapasztalt rendkívüli időjárási események egy globális mértékben veszélyes folyamat tünetei. Míg a korábban említett hirtelen (akár egy hidegebb, akár egy melegebb klímát jelentő) változások néhány ezer év alatt végbemenő események voltak, addig a következő száz évben jelentős globális hőmérséklet-emelkedés bekövetkezésére számíthatunk. Biztosan az ember okozza-e változásokat?

A tudományos közösség megállapítása szerint a XX. század második felében végbement mintegy fél ˚C-os melegedés nagy valószínűséggel emberi eredetű, s gyakorlatilag kizárható, hogy ez a környezetünk állapotában végbement természeti eredetű ingadozás. Az ún. Éghajlatváltozási Kormányközi Testület legújabb jelentése (amely több ezer tudós munkájának az összegzésén alapul) minden korábbinál egyértelműbben fogalmaz e tekintetben, azaz nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy az ember természet-átalakító tevékenysége a Föld klimatikus rendszerét is elérte.

Hogyan alakulhat az éghajlat a jövőben?

A világgazdasági és társadalmi fejlődést, valamint a földi éghajlat érzékenységét számításba véve, az átfogó elemzések szerint szerinti akár 1-7 °C közötti mértékben várható 2100-ra a melegedés (az előző évszázad végéhez képest). A jelenlegi becslések szerint a változások következményei a természeti környezetre is rendkívüliek lehetnek: az óceánok vízszintjének az emelkedése, a hóhatár feljebb kerülése, a gleccserek visszahúzódása, az állatvilág és növényvilág fajainak tömeges pusztulása, a természetes biológiai sokszínűség hanyatlása. A következmények hatásai pl. a mezőgazdaságban (termesztett növények zónáinak az eltolódása, a tejes agrárpiac átrendeződése), a vízgazdálkodásban (csapadékeloszlás időbeli és térbeli megváltozása, édesvízkészletek csökkenése), vagy akár az egészségügyben (gyakoribb hőhullámok okozta katasztrófák, a fertőző megbetegedések) drámaiak lehetnek. Globális szinten a változások hatására régiónként nagyon eltérő mértékű gazdasági visszaesés, és az egyre kevésbé élhető területekről való elvándorlás jelentős megnövekedése várható.

A mai ismereteink szerint hazánkban az átlaghőmérséklet emelkedése mellett a következő évtizedekre az éves csapadék átlagos mennyiségének csökkenése és csapadékeloszlás átrendeződése (több csapadék télen, kevesebb nyáron), továbbá a szélsőséges időjárási események (viharok, aszályok, elemi csapások) gyakoriságának és intenzitásának növekedése várható. Az éghajlatváltozás a csapadék-utánpótlásban, a felszíni és felszín alatti vizek helyzetében (minőség, mennyiség) okozhatja a legkritikusabb változást.

2. Az éghajlatváltozás mérséklése

Időben cselekszünk-e?

Az általánosan elfogadott tudományos álláspont szerint az „utolsó" pillanatban vagyunk a veszélyes éghajlatváltozás elkerüléséhez, ami a földi átlaghőmérséklet 2 °C-ot meghaladó emelkedését jelenti. Bár már ekkora átlagos hőmérséklet-emelkedés is jelentős ökológiai és társadalmi-gazdasági következményekkel fog járni, de talán még nem lesznek a változások visszafordíthatatlanul károsak. A globális átlaghőmérséklet 2 °C-ot elérő vagy meghaladó emelkedése után azonban jelentősen megnő a visszafordíthatatlan következmények bekövetkezésének valószínűsége.

Kell-e, és milyen mértékben a kibocsátásokat mérsékelni?

Az éghajlat változása a Föld különböző térségeit eltérő módon érintik, azonban olyan elhúzódó, illetve ugrásszerű következményei lehetnek, amelyek minden ország számára hátrányosak, s amelyeket később már nem lehet visszafordítani. A hazai Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia elfogadásakor (2008. március) még nem ismert, hogy az Európai Unió által megfogalmazott cél (amely a 2 °C-nál nagyobb globális hőmérséklet-emelkedés elkerülését célozza meg) teljesítéséből Magyarországnak milyen mértékben kell kivennie részét.

Az EU kötelezettségvállalásának függvényében a magyarországi üvegházhatású gázkibocsátások szabályozási, illetve csökkentési céljai a jelenlegi előzetes becslések alapján a következőképpen alakulhatnak 2025-re, a Stratégia időtávjának végére vonatkozóan:

• az EU 20%-os egyoldalú kibocsátás-csökkentési vállalása esetén: 16- 25%-os csökkentés az 1990-es kibocsátási szinthez képest.

• 30%-os feltételes EU csökkentési cél esetén: 27-34%-os csökkentés az 1990-es kibocsátási szinthez képest.

Mindkét csökkentési cél esetén megvizsgálandó, hogy melyek a leginkább költséghatékony technológiák a csökkentés elérésére. Mindkét csökkentési cél esetén az EU új közösségi szabályozásaival és a 2014-2020 közötti időszakra szóló kohéziós politikájának jelentős változásával számolunk a klímavédelmi, illetve alkalmazkodási intézkedések közösségi támogatása szempontjából.

3. Alkalmazkodás a változó éghajlathoz

Kell-e az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodni?

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás elkerülhetetlen, mivel már a múltbeli üvegházhatású gázkibocsátások miatt jelenleg és a jövőben is számolni kell hatásokkal. Az eltérő mértékű jövőbeli klímaváltozási forgatókönyvek ismerete alapvető fontosságú, mert azok eltérő alkalmazkodási stratégiákat követelnek meg.

Az éghajlatváltozás kapcsán minden környezeti feltétel változik, amelyhez az egész társadalomnak alkalmazkodnia kell. Ennek során strukturális változásokat kell végrehajtani a termelés és fogyasztás, valamint az infrastruktúrák átalakítása területén. A társadalom és gazdaság kulcsfontosságú természetes, és az ember által alkotott „ellátórendszereiben" a felszíni és felszín alatti vízkészletek; vizes területek, az ökoszisztémák; a biológiai sokféleség, mezőgazdaság, erdőgazdálkodás és a halászat; az energia és közlekedés; a turizmus; a vagyonbiztosítás és az emberi egészség területén átfogó változásokra kell felkészülni.

4. Költségek és hasznok, gazdasági és társadalmi hatások

Milyen lesz a jövő egy közgazdász szemével?

A 2006 őszén napvilágot látott Stern-jelentés1 szerint az éghajlatváltozás a valaha látott legnagyobb kihívás elé állítja a világgazdaságot. A jelentés szerint az üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentésre úgy kell tekinteni, mint a jövőbe történő befektetésre, hiszen a hathatós, gyors kibocsátás-csökkentés előnyei messze felülmúlják annak költségeit. A Stern-jelentés készítésekor gazdasági modellekkel vizsgálták, hogy a kibocsátás-csökkentési célértékek függvényében hogyan alakulnak annak költségei. A kutatási eredmények szerint 80%-os csökkentés esetén a világ összes GDP-je +4 és -12% közötti tartományban változhat. Vizsgálataik szerint 2050-ig az (550 ppm CO2 egyenértékű stabilizációs szinthez tartozó kibocsátás, amely már 2 °C-ot is meghaladó változást is okozhat) átlagos éves költségek jellemző értéke a világ összes GDP-jének 1%-a körül valószínűsíthető. A „nem-cselekvés" ellenben a világgazdaságot néhány évtized múlva a világ éves GDP-jének legalább 5%-ával, a legrosszabb forgatókönyv szerint ennél magasabb, az egyes szélsőséges helyzeteket is beszámítva akár 20%-os veszteséggel is terhelhetné.

Ilyen, különösen a teljes globális társadalmat érintő veszteség - elnagyolt becsléssel élve - (globális) világháborús hatásnak is megfelelhet, amely a gazdaság és társadalom teljes egészét érintheti.

5Milyen jövőt várnak a diplomaták?

Figyelemre méltó tény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának brit elnöksége 2007 tavaszán vitát kezdeményezett a klímaváltozás biztonsági kihívásairól. A brit külügyminisztérium által készített dokumentum arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás bármely háborús konfliktusnál nagyobb biztonsági kockázatot jelent.

Megállapították:

1. A globális felmelegedés következményei - egyes körzetekben a szárazság, másutt éppen az esőzések, áradások, az óceánok vízszintjének emelkedése - súlyos politikai konfliktusokat gerjeszthetnek.

2. Népvándorlások következhetnek be, akár 200 millió ember kényszerül lakóhelye elhagyására, például a tengerparti településeken, illetve az alacsony tengerszint feletti magasságú szigeteken, amelyeket az eltűnés fenyegeti.

3. Konfliktusok következhetnek be a víz birtoklásáért és az energiaforrásokért. Mit tehetünk? Az éghajlatváltozás a magyar nemzetgazdaságot fenyegető, hazánkat is cselekvésre kényszerítő kockázat. A sokoldalú elemzések alapján az elkövetkező évtizedekben várhatóan jelentős mértékben megváltozó hőmérséklet- és csapadékviszonyok, az évszakok lehetséges eltolódása, egyes szélsőséges időjárási jelenségek erősödése és gyakoriságuk növekedése veszélyezteti természeti értékeinket, vizeinket, az élővilágot, erdőinket, a mezőgazdasági terméshozamokat, építményeinket, lakókörnyezetünket, a lakosság egészségét és életminőségét egyaránt. Az ENSZ egyik tudóscsoportja azt állapította meg, hogy a klímaváltozás a biológiai sokszínűségre, azaz az élővilág fajgazdagságára gyakorolt hatása szempontjából Magyarország Európa egyik legsérülékenyebb országa.

Erősítsük az alkalmazkodást!

Egyre nyilvánvalóbb, és az adataink szerint kijelenthető, hogy (a kiváltó okok biztos, vagy bizonytalan ismeretétől függetlenül) a változás már megkezdődött. Ez annyit jelent, hogy a változás következményeire, azok esetleges enyhítésére fel kell készülnünk.

Folytassuk a kutatásokat!

További mélyebb és intenzívebb kutatásokat kell folytatni a Kárpát-medence területén is az okok és következmények tisztázása érdekében, valamint az alkalmazkodásra való felkészülés jegyében, ideértve a természettudományokat, a közgazdaságtant, de olyan bölcseleti tudományokat, mint amelyek a hagyományos kultúrákkal foglalkozó néprajz, antropológiai és etikai tudományok, hiszen azt már megtanulhatta az emberiség, hogy nem old meg mindent a technológiafejlesztés.

Csökkentsük a szennyezéseket!

Komolyan kell vennünk a káros szennyezők, az üvegházhatású gázok kibocsátásának a csökkentését, még akkor is, ha a hazai kibocsátás „csak" 1%-nyi a világ kibocsátásában, és még akkor is, ha néhányan kételkednek ezen folyamatok ok-okozati összefüggéseiben. A károsanyag-kibocsátáscsökkentés számos technológiai (magasabb hatásfokú energia-előállítás, takarékosabb anyag- és energiafelhasználású gyártó sorok), valamint fogyasztási, szokásbéli (lakások szigetelése: a lakások energiamérlegének 70%-a fűtési energiára megy el; energiatakarékos berendezések használata) lehetősége van.

Az előbbieken túl az életünk szemléletének átállítása az egyik legfontosabb elem, hiszen a szennyezés csökkentés annyit jelent hogy megállítjuk a pazarlást, csökkentjük a fogyasztásainkat, takarékoskodunk, óvjuk a természeti erőforrásainkat, megóvjuk a teremtett világ örökségét.

Végezetül

Vajon ha a jelenleginél bizonyosabbak volnának a tudományos eredmények, akkor más lenne a döntéshozói hozzáállás a problémához? Vajon rá lehet-e „fogni" a tudósokra a nemzetközi együttműködések alacsony teljesítményét? Képesek vagyunk-e kellően racionálisak (azaz itt előrelátóak) lenni ahhoz, hogy ma kellően radikális jövőképet fessünk fel úgy, hogy az elfogadható legyen a ma, a holnap és a holnapután emberének? Komolyan vesszük-e a jól ismert elveket, mint pl. a szennyező fizet elvet, a környezeti átterhelések tilalmának elvét, illetve akár a generációk közötti egyenlőség elvét, vagy csak jókat vitatkozunk róla? Ha igen, ha komolyan vesszük az elveinket, vajon tudunk-e konszenzust építve bátor, de megvalósítható feladatokat megfogalmazni, „radikális" de elérhető célokat kitűzni?

Van megoldás, ha nem is gyors, és nem is könnyű: a „versengő ember" mellett meg kell erősödnie az „etikus", vagy „erkölcsös, erényes" embernek, meg kell ismerni a közösség szelídségének, és szerénységének az összetartó erejét. Ne fordítsuk el a fejünket, nézzünk szembe a valóval, álljunk ellent a restség kísértésének, ne higgyünk a szkeptikusoknak: van megoldás, ha valóban a közösen elfogadott elveinkre és hitünkre építünk!

Jegyzetek

1 SIR NICHOLAS STERN, a Világbank korábbi vezető közgazdásza által koordinált átfogó, interdiszciplináris elemzés (Stern Review: „Stern Review on the Economics of Climate Change - Climate action now will avoid future economic chaos" 31. October 2006).

FAZEKAS DÓRA:

SZÉN-DIOXID PIAC

Cikkem a korábbiakban Nemes Csaba által vázolt probléma, a globális éghajlatváltozás elleni küzdelem egyik lehetséges módját, egy gazdasági eszközt mutat be. Az éghajlatváltozás enyhítésére az üvegházhatású gázok (ÜHG) megadóztatása, vagy a piac megteremtése jelenthet megoldást. A közgazdászok hajlamosak olyan mechanizmusokat támogatni, melyek a kibocsátásokat azok költségesebbé tételével korlátozzák. Amint azt a Stern-jelentés is megállapítja, a kibocsátás-mérséklési politika első feladata az, hogy a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok eddig ingyenes kibocsátásáért fizetni kelljen. A kibocsátás-kereskedelem korábban már sikeresnek bizonyult az Amerikai Egyesült Államokban, és létrehoztak rendszereket az Egyesült Királyságban, illetve Dániában is. A legnagyobb rendszer az Európai Unió szén-dioxid-piaca, melyet 2005 januárjában indítottak útjára.

A kiotói jegyzőkönyv 1997-ben jött létre, és az aláíró országok vállalták, hogy az üvegházhatású gázkibocsátásaikat 2012-ig 5,2%-kal csökkentik. A legnagyobb szennyezők némelyike azonban, pl. az USA, Ausztrália, Brazília, Kína és India a mai napig nem fogadta el a jegyzőkönyvet. Az EU ezzel szemben jó példával jár elöl, éves üvegházhatású gázkibocsátási kvótákat hagyott jóvá tagállamai számára azoknak a kiotói jegyzőkönyv szerinti egyéni vállalásai alapján. A kiotói jegyzőkönyv kétfajta tranzakcióról rendelkezik: kibocsátási egység alapú és projekt alapú tranzakcióról. Kibocsátás alapú a kormányok közötti nemzetközi kibocsátás-kereskedelem (International Emissions Trading - IET), s az EU-n belüli buborékrendszerű kibocsátás-kereskedelmi rendszer (European Union Emissions Trading Scheme - EU ETS), míg projekt alapú az együttes végrehajtás (Joint Implementation - JI) és a tiszta fejlesztési mechanizmus (Clean Development Mechanism - CDM). A rugalmassági mechanizmusok alapja, hogy a kibocsátások csökkentésére ott kell, hogy sor kerüljön, ahol a legnagyobb csökkentés várható a legkisebb befektetéssel.

A kiotói jegyzőkönyv által bevezetett egységek áttekintése

A kiotói jegyzőkönyv 17. cikkében rendelkezik a nemzetközi kibocsátáskereskedelemről: a B. melléklet szerinti országok jogokat vásárolhatnak egymástól üvegházhatású gázok kibocsátásra, kibocsátható mennyiségi egységek (AAU-k) átadásával. A megfelelési időszak végén minden egyes ország annyi AAU-val rendelkezik, amennyi ÜHG-t az adott időszakban kibocsátott. A kormányzati kereskedelem koncepciójával a forró levegő (hot air) kérdése is felmerül, mivel a legtöbb kelet-európai ország a szükségesnél több kibocsátási egységet kapott, és ezeket szabadon értékesíthetik kiotói partnereiknek. A felesleges egységek - forró levegő - annak érdekében történő megvásárlása, hogy megfeleljenek a kiotói jegyzőkönyv szerinti nemzeti célkitűzéseknek, politikailag ellentmondásos kérdés, mert ténylegesen nem eredményezi az ÜHGkibocsátásának csökkentését. A keleti tagállamokban, köztük hazánkban is, ún. zöld beruházási alapot (Green Investment Scheme - GIS) hoznak létre annak érdekében, hogy az AAU tranzakciókból származó bevételeket környezeti problémákra, kibocsátás-csökkentésre fordítsák. A kiotói jegyzőkönyv 4. cikkében szerepelteti a buborékkoncepciót. Lehetővé teszi a B. melléklet szerinti országok egy csoportja számára, hogy közösen teljesítsék kötelezettség-vállalásaikat, amennyiben teljes ÜHG-kibocsátásuk együttesen sem éri el a számukra kiosztott mennyiséget. A rendszerben egy kibocsátási plafont (cap), ún. buborékot (bubble) határoznak meg, mely adott területen a kibocsátásokat olyan szinten maximalizálja, melyet a szennyezők együttesen nem léphetnek túl. Az EU kötelezettséget vállalt arra, hogy ÜHG-kibocsátásait 2012-re 8%-kal csökkenti. A buborék mögöttes gondolata az, hogy a régión belül működő vállalkozásokat arra ösztönözzék, hogy dolgozzanak ki együttműködési stratégiát, és így minden egyes vállalat korlátozza kibocsátásait olyan mértékűre, ahol a kibocsátások csökkentése akkor a legjelentősebb, amikor az a legkisebb költség mellett megvalósítható. Az EU 1998-ban az úgynevezett uniós tehermegosztási megállapodás (EU Burden-Sharing Agreement) révén differenciálta ezt a célkitűzést egyes tagállamai között. Az elképzelés az, hogy a szegényebb tagállamok terhei enyhébbek a gazdagabbakéhoz képest.

Az EU 2005. január 1-jén elindította kibocsátás-kereskedelmi rendszerét, az EU ETS-t. A kereskedelem 2005 és 2007 közötti első szakasza a rendszer megvalósíthatóságát és a kibocsátásokra gyakorolt hatását volt hivatott próbára tenni. Ez az első, ún. kísérleti vagy próbaidőszak inkább a rendszer működésének tesztelésére szolgált, semmint lényeges kibocsátás-csökkentésre. A kiotói kötelezettségvállalási időszak 2008-tól 2012-ig tart. A rendszer az első nemzetközi kibocsátás-kereskedelmi rendszer a világon, mely 27 országra terjed ki. Az EU ETS 12 000 létesítményt ölel fel kb. 4500 vállalatnál, melyek az EU összes CO2 kibocsátásának kb. 45%-áért felelősek, illetve a teljes ÜHGkibocsátás 30%-áért. Az EU ETS nem terjed ki az egész gazdaságra, csak bizonyos ágazatokra, valamint a kiotói jegyzőkönyvben foglalt hat ÜHG közül mindössze egyet, a CO2-t szabályozza.

Az EU ETS eltér a kiotói jegyzőkönyv nemzetközi kibocsátás-kereskedelmi rendszerének koncepciójától, ugyanis az utóbbi kibocsátás-kereskedelmi piacot teremt a jegyzőkönyv támogathatósági kritériumait teljesítő felek között. Ezzel szemben az EU ETS a létesítmények között teremt kibocsátás-kereskedelmi piacot. Az EU ETS-en belül az európai uniós kibocsátási egységgel (EUA) kereskednek, mely egy tonna CO2-egyenérték kibocsátására ad jogosultságot, és csak az irányelv szerinti kereskedelemre érvényes. Az EU ETS egyedi rendszer, melyben a keresletet központilag, uniós szinten állapítják meg, a kínálatot pedig a tagállamok döntése alapján közösen. A kibocsátás-kereskedelmi egységek rendszere egy közös vagyonforráshoz való hozzáférés - felhasználási jogok kiosztása útján történő - korlátozásának egyik formája. Különösen hasznos módszer, ha sokféle kibocsátási forrásról van szó, és ha a szennyező anyag többé-kevésbé egyenletesen oszlik el a környezetben. Ez a helyzet a szén-dioxiddal is: az üvegházhatás az egész világot érinti, az egyes források között pedig ugyanúgy vannak nagy állandó létesítmények: erőművek, mint kisebb, mozgó kibocsátási források: gépjárművek. Ilyen nagyszámú és sokféle forrás mellett a kibocsátás nem csökkenthető közvetlen szabályozás útján költséghatékony módon. A kibocsátás-kereskedelemnek megvan az a fontos előnye, hogy a kibocsátás-csökkentés költséghatékony módon valósul meg. Az eszköz eredményes, hatásos, mert megvalósulnak a kibocsátási célkitűzések - a szennyező kibocsátás teljes mennyiségét a kiadott kibocsátási egységek számával korlátozzák. A projekt alapú tranzakciók esetében az iparosodott országok számára engedélyezhető, hogy a külföldi tevékenységek után is kreditekhez jussanak. Az iparosodott országok által az ÜHG-k csökkentése érdekében tett intézkedések földrajzi dimenziójával kapcsolatos rugalmasságot az a tudományos tény indokolja, hogy az éghajlatváltozás esetében az ÜHG felső légkörben való koncentrálódása számít. A kiotói jegyzőkönyv lehetővé teszi az I. melléklet szerinti fejlett országok közötti együttes végrehajtást (JI) a belföldi intézkedések mellett önkéntes és kiegészítő jelleggel [6. cikk, (1) bekezdés, d) pont], ami hozzájárul más, B. melléklet szerinti országok kibocsátás-csökkentési projektjeihez. A JI projektek révén csökkentett kibocsátásoknak addicionálisnak kell lenniük ahhoz, hogy megkaphassák a kibocsátás-csökkentési egység (ERU) néven ismert kibocsátási krediteket. Habár a JI piaci alapú mechanizmus, kormányzati beavatkozást és a kormány minden szinten való részvételét szükségessé teszi: a kormányoknak jóvá kell hagyniuk az egyes projekteket, át kell adniuk az ERU-kat a beruházónak, nyilvántartásba kell venniük e tranzakciókat egy nemzetközi forgalmi jegyzékben, projekt kiválasztási kritériumokat és jóváhagyási eljárásokat kell kialakítaniuk és végrehajtaniuk. Egy JI tranzakció egy beruházó és egy fogadó ország közötti megállapodás, melyben a fogadó kibocsátás-csökkentési kreditekhez jut az ÜHG csökkentésére irányuló tevékenységek révén, és valamennyi kreditet vagy ezek egy részét átadja a beruházónak. Ennek fejében a beruházó pénzügyi vagy technológiai szolgáltatásokat nyújt a fogadónak, ideértve a finanszírozást, az alacsony kibocsátású energiatechnológiákat, vagy a fejlett információs technológiát.

A kiotói jegyzőkönyv újfajta módon kapcsolja össze a kibocsátás-csökkentést a gazdasági fejlődéssel. A tiszta fejlesztési mechanizmus támogatja a fenntartható fejlődést, és segíti a fejlett országokat, hogy ezek teljesíthessék kötelezettségvállalásaikat, hozzájárul a kibocsátás-csökkentési projektekhez a nem a B. melléklet szerinti, fejlődő, országokban; és hitelesített kibocsátáscsökkentési egységek létrehozásához vezet. A 12. cikk (3) bekezdése szerint a projektjeiket a CDM-en keresztül finanszírozó országok krediteket kapnak a hitelesített kibocsátás-csökkentési egységekért az említett projektek alapján, amennyiben a fogadó ország számára előnyök keletkeznek. Az országok mellett vállalatok is beruházhatnak projektekbe [12. cikk, (9) bekezdés]. Lényegében tehát ez a rugalmassági mechanizmus a fejlődő országok számára technológia-transzfert valósít meg azáltal, hogy a fejlett országok tevékenységüket áthelyezik pl. Kínába, Indiába.

A kibocsátás-kereskedelem két alapvető célkitűzéssel bír, egyrészt az üvegházhatású gázok kibocsátásának a lehető legalacsonyabb költségen való csökkentése. Másrészt a kibocsátási egységekhez piaci érték rendelése, s kereskedelmük kereteinek biztosítása. Ez az első szabályozás, amely a környezetvédelmet ténylegesen a hosszú távú üzleti döntések szerves részévé teszi. A kibocsátás-kereskedelem iparvállalatok számára jelentkező közvetlen előnye a kibocsátási egységek rugalmas kezelése. Például végrehajtható más vállalatokkal kibocsátás-csökkentési beruházás ahelyett, hogy a kibocsátások csökkentésére drága, saját technológiai fejlesztésbe fognának. Globális előny, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmének bevezetése során az összes kibocsátás nem növekszik, az eladó és a vevő viszont ösztönzést kap a bevételgenerálásra és a költségkímélésre, és ilyen módon kevesebb szennyezőanyag kibocsátására. Továbbá ez a módszer a szennyező fizet elvét valósítja meg, mivel a környezetet károsító személy a felelős, és ténylegesen ő fizet a kiosztott egységeket meghaladó szennyezésért. Azonban a kibocsátás-kereskedelmi rendszer sikeres bevezetése és működtetése, továbbá a várt környezeti és gazdasági eredmények elérése az ipar együttműködését kívánja meg.

FÜLEP DÁNIEL:

ÖKOLÓGIA, TERMÉSZET ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM- FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS

Az ökológia fogalma

Az ökológia az élőlények és környezetük közötti kölcsönhatásrendszert, az egyed feletti szerveződési szintekben megfigyelhető jelenségek okait elemző tudomány (oikosz = ház, lakóhely, környezet; logosz = tan, tudomány, beszéd). A Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Bizottságának definíciója szerint (1987) az ökológia a biológiához, azon belül pedig az egyedfeletti (szupraindividuális) szerveződési szintekkel foglalkozó szünbiológiához tartozó tudományág. Tárgya a populációkra és populációkollektívumokra hatást gyakorló „ökológiai-környezeti" és az ezeket a hatásokat fogadó és ezekre reagáló „ökológiai-tűrőképességi" tényezők közvetlen összekapcsoltságának (komplementaritásának) vizsgálata. Feladata azoknak a limitálással irányított (szabályozott és vezérelt) jelenségeknek és folyamatoknak (pl. együttélés, sokféleség, mintázat, anyagforgalom, energiaáramlás, produktivitás, szukcesszió stb.) a kutatása, amelyek a populációk és közösségeik tér-időbeli mennyiségi eloszlását és viselkedését (egy adott minőségi állapothoz kapcsolható változásokat) ténylegesen okozzák. Az ökológia élőlényközpontú tudomány, művelése élőlényismeret hiányában nem lehetséges.

Az ökológia tehát az a biológiai tudomány, amely azt vizsgálja, hogy melyek a növények, állatok és mikroorganizmusok populációira, társulásaira, ill. az ökoszisztémákra ható kényszerfeltételek, és hogy e feltételek - beleértve az emberi hatásokat is - hogyan határozzák meg térbeli eloszlásukat, viselkedésüket, működésüket.

Ökológiai alapfogalmak

Az ökológia az egyed feletti szerveződési szintekkel foglalkozó tudomány. A szupraindividuális szerveződési szinteknek az egy fajhoz tartozó egyedekből szerveződő populációkat, továbbá a társulásokat, a biomokat, illetve az egész élővilágot magába foglaló bioszférát tekintjük.

Az élővilág egyedfeletti szerveződésének szerkezeti és működési alapegysége a populáció, amely alatt az egy fajba tartozó, térben és időben azonos helyen élő egyedek tényleges szaporodási közösségét értjük. A populációk egy adott élőhelyen szervezett egységet, ún. társulást (cönózist) alkotnak. Ezt hívjuk más szóval életközösségnek.

Az adott földrajzi övezet társulásrendszerét biomoknak nevezzük. A biomok tehát a társulások - éghajlati tényezők miatt - zonálisan elhelyezkedő, egész földre kiterjedő nagy egységei (pl. mérsékelt övi lomberdő, tundra stb.). A bioszféra a legmagasabb egyedfeletti szerveződési szint, az élővilág összessége. Továbbá ezzel a fogalommal jelöljük az élet színterét is a Földön, azt a földrajzi tartományt, ahol az élet létezik.

A hétköznapi szóhasználatban és az ökológiában nem ugyanazt értjük környezeten. Tudományos értelemben az ökológiai környezet (ökológiai miliő) az adott populáció egyedeire ténylegesen ható élő (biotikus) és élettelen (abiotikus) tényezők összessége az adott élőhelyen. Az ökológiai miliőt azok a kívülről ható limitáló tényezők alkotják, amelyek a külvilág oldaláról az élőlények előfordulási viszonyait ténylegesen befolyásolják. Az ökológiai környezetet tehát a vizsgált populációk vagy populációkollektívumok adott tér-időbeni mennyiségi eloszlási viszonyaiért és annak változásaiért (viselkedéséért) felelőssé tehető tényezők alkotják.

Az ökológiai miliő fogalmához szorosan hozzátartozik az ökológiai tűrőképesség (ökológiai tolerancia) fogalma. Az ökológiai tolerancia az élőlények limitált belső sajátossága, amelynek révén a környezet hatásait ténylegesen felfogni, s azokra reagálni képesek. Adott ökológiai tolerancia csak adott külső hatásra érzékeny, tehát a tolerancia környezetspecifikus, s így a két fogalom csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető, amit komplementaritásuk fejez ki. Az ökológiai tűrőképesség tehát azokból a fajra jellemző, öröklött tulajdonságokból adódik, melyek azt szabják meg, hogy egy adott faj populációja a környezeti tényezőket milyen határon belül képes elviselni és azokra reagálni. Fontos itt megismerkednünk az ökológiai tényezők (ökológiai faktorok) fogalmával is. Ezek azok az ökológiai-környezeti és ökológiai-tűrőképességi (vagyis limitáló és limitált) tényezők, amelyek egy adott helyzetben egymással közvetlenül összekapcsolódnak (azaz komplementációs relációjuk direkt). Ökológiai faktorokról tehát általánosságban nem lehet beszélni, a két tényezőcsoport elemeiből a megfelelő faktorpárok összekapcsolódása mindig csak egy adott összefüggésben értelmezhető.

Az ökológiai környezet és tűrőképesség összekapcsoltságából adódik az ökológiai indikáció jelensége. A környezet tényleges hatásaira a populációk és populációkollektívumok jelzéssel reagálnak. A tényleges hatásokra a fogadó élőlények mindig ténylegesen válaszolnak, tér-időbeli tömegeloszlási sajátosságaikban módosulnak.

Az ökológiai limitáció jelensége szintén a környezet és tűrőképesség összetartozásához köthető. A populációk és populációkollektívumok válaszreakciót adnak az olyan ökológiai-környezeti hatásra vagy hatásokra, amelyek az ökológiai-tűrőképességi tartományuk határait minimum vagy maximum irányban megközelítik vagy átlépik.

Egy adott környezeti tényezővel szemben szűk tűrésű egy élőlény akkor, hogyha csak szűk tűréshatáron belül képes elviselni a tényező változásait (pl. a csalán nagyon igényes a talaj N-tartalmára; a korallok a tengervíz hőmérsékletére stb.).

Egy adott környezeti tényezővel szemben tág tűrésű egy élőlény akkor, hogyha széles határon belül képes elviselni a tényező változásait (pl. a fenyők a nagy hideget és a nagy meleget is képesek gond nélkül elviselni, a patkányok táplálékskálája nagyon széles stb.).

Az egyes populációkra adott élőhelyen találhatunk rá. Az élőhely (biotóp) megfigyeléseken alapuló tapasztalati kategória, hasonló megjelenésű természetföldrajzi egységeknek egy olyan típusa, ahol az adott élőlény populációja jellemzően előfordul.

Az imént láthattuk, hogy az ökológiai miliő fogalma eltér a környezet hétköznapi értelmétől, amely alatt általában a körülvevő világot értjük. Az ökológiában ennek inkább a környék fogalma felel meg. Ökológiai értelemben ez az a tényleges, többé-kevésbé jól körülhatárolható, a valós térben elhelyezkedő, rendszerint eltérő közegekből álló topográfiai egység, amely a vizsgált élőlény populációjának előfordulási helyeként megjelölhető. Gyakran hallott fogalom ma már az ökoszisztéma (ökológiai rendszer), amelyet az egyes irodalmak olykor merőben eltérő értelemben használnak. Az ökoszisztéma az MTA állásfoglalása szerint egy populáció vagy populációkollektívum ökológiai szemléletű tanulmányozására létrehozott, absztrakción alapuló rendszermodell (határozott módon elrendezett és összekapcsolt elemekből álló, kvantifikálható egység). Alkalmas arra, hogy a valóság bonyolult jelenségeiből az adott szempontból leglényegesebb folyamatokat és összefüggéseket (pl. trofikus kapcsolatokat, energiaáramlási folyamatokat) egyszerűsített formában hűen tükrözze, s a rendszerelemzés eszköztárával leírhatóvá és tanulmányozhatóvá tegye. Az utóbbi időben mind a hazai, mind a külföldi népszerű és tudományos ökológiai irodalomban egyre gyakoribb jelenség, hogy a szerzők „ökoszisztémának" neveznek a populációktól a bioszféráig minden ténylegesen létező élőlényegyüttest, sőt az ezeket tartalmazó topográfiai egységeket is. Az MTA Ökológiai Bizottságának véleménye szerint a fogalom ilyen használata felesleges és félrevezető (pl. erdei ökoszisztéma = erdő; balatoni ökoszisztéma = Balaton; urbán ökoszisztéma = település, ill. azok élővilága stb.). Az ökoszisztémát tehát nem önálló természeti létezőnek tekintjük, hanem bizonyos tudományos rendszermodelleket hívunk így. A bioszféra folyamatai anyagforgalom (tömegforgalom) és energiaáramlás szempontjából is megközelíthetők. A anyagforgalom a bioszférában az anyagok állandó körforgása az élő és az élettelen között. Az energiaáramlás a bioszférában az anyagforgalommal egy időben lejátszódó, attól elválaszthatatlan, egyirányú folyamat. Az anyagforgalom körfolyamataihoz szükséges energiát végső soron a Napból származó energia átáramlása biztosítja.

A termelők (producensek) túlnyomórészt azon autotróf, fotoszintetizáló szervezetek (moszatok, növények), melyek napfény és klorofill segítségével szervetlen anyagokból (víz, szén-dioxid) szerves anyagot (szőlőcukor) hoznak létre, a napfény energiáját kémiai energiává alakítják át. A táplálékláncok alapját képezik, ezáltal tápanyagokkal, energiával látják el a többi élőlényt. (Termelők közé soroljuk a kémiai energiát hasznosító kemoszintetizálókat is!) A fogyasztók (konzumensek) olyan heterotróf szervezetek, amelyek a termelők által létrehozott anyagokat közvetlenül vagy közvetve fogyasztják. Lehetnek elsődleges (növényevő), másodlagos (ragadozó) és harmadlagos (többnyire a csúcsragadozó) fogyasztók.

Ebben az összefüggésben beszélhetünk a lebontó (dekomponáló, rekuperáns) szervezetekről is. Ezek az elhalt szerves anyagokkal táplálkozó szervezetek, amelyek a holt szerves anyagot végső soron szervetlen vagy kismolekulájú szerves vegyületekké, molekulákká bontják szét. A gombák és baktériumok is ide tartoznak. Jelentőségük döntő az anyagkörforgás tekintetében. A különféle csoportokba sorolható élőlények egy életközösségben táplálékláncokat hoznak létre. A tápláléklánc a táplálékforrás alapján egymáshoz kötődő szervezetek sora, amelyen az autotrófok által szintetizált (többnyire moszatok és növények által fotoszintetizált) szerves anyag végighalad. A táplálékláncok sokrétű, bonyolult szövevénye táplálékhálózatot alkot, amely azért alakul ki, mert egy élőlény populációjának általában nem egy, hanem több tápláléka is van.

A környezetvédelem fogalma

A környezetvédelem olyan társadalmi tevékenységi rendszer, amelynek célja a bioszféra létének (beleértve magát az embert, mint biológiai entitást is) és egészséges fejlődésének megőrzése oly módon, hogy környezetünket (és magát az embert is) megóvjuk mindenfajta emberi tevékenység nem szándékolt szennyező és pusztító hatásától. Mesterséges környezetünket úgy alakítjuk, hogy az a természeti környezettel harmóniában legyen, bármiféle emberi tevékenység, ezen belül kiemelten a gazdasági tevékenység végzése során tekintettel vagyunk az élő rendszerek és az egyes élőlények tűrőképességére, és a tűrési határokat tevékenységünk során nem haladjuk meg (Kerényi, 1995 nyomán módosítva). A környezetvédelem tehát az a tevékenység, amelyet a természetes és a mesterséges környezet védelme érdekében az ember által okozott szennyező, károsító és pusztító ártalmakkal (levegőszennyezés, víz- és talajszennyezés, zaj, sugárzás stb.) szemben folytatunk.

A természetvédelem fogalma

„A természetvédelem azon tevékenységek, intézkedések összessége, amelyekkel meg kívánjuk védeni a pusztulástól a természetes vagy féltermészetes élővilág populációit, fajait - különös tekintettel a veszélyeztetett fajokra -, valamint az élettelen természeti értékeket, amelyek egyszersmind az élővilág élőhelyei.

A természetvédelem feladata, hogy

- a különleges oltalmat igénylő, és az emberi környezet védelme érdekében föld-, víz-, növény- és állattani, tájképi vagy kultúrtörténeti szempontból, illetőleg más közérdekből védelemre érdemes természeti tájak, területek és tárgyak, vadon élő növény- és állatfajok (a továbbiakban együtt: természeti értékek) körét megállapítsa;

- a természeti értékeket veszélyeztető jelenségek okait feltárja;

- a természeti értékek károsodását megelőzze, elhárítsa, a bekövetkezett károsodást csökkentse vagy megszüntesse;

- a természeti értékeket a jelen és jövő nemzedék számára megőrizze, azokat szükség szerint helyreállítsa, tervszerű fenntartásukat biztosítsa." (Vukovich Gy.-Imre J.-Tassi J., 1988)

A fenntartható fejlődés

A fogalom legközismertebb értelmezése a Brundtland Bizottságtól (1984- 1987) származik, amely így szól: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését." Ugyanez a fogalom az ENSZ »Közös Jövőnk« jelentésében (1987) ekképpen jelenik meg: „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől".

Egy másik definíció Herman Daly megfogalmazásában: „A fenntartható fejlődés a folyamatos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk. A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak." Ez a meghatározás egyértelművé teszi, hogy a fenntartható fejlődés célja a társadalom fenntartása, a gazdaság a jólét megvalósításának az eszköze, a környezet pedig feltétele (egyszerre lehetősége és korlátja) a fejlődésnek.

Gyulai Iván értelmezése szerint a fenntarthatóság legfontosabb feltételei a következők:

• a folyamatos szociális jobblét megvalósítása,

• az emberek alapvető szükségleteinek kielégítése, az erőforrásokból származó haszon igazságos elosztása, az egyenlő lehetőségek biztosítása,

• a holisztikus gondolkodásmód, a szektorok közötti integráció,

• az erőforrások fenntartható és az eltartóképesség szerinti használata,

• környezetminőség biztosítása.

Összegzés

E rövid áttekintésben megismerkedtünk néhány ökológiai, valamint környezet- és természetvédelmi alapfogalom lényegre törő meghatározásával, amelyben az MTA Ökológiai Bizottságának 1987-es állásfoglalása adott iránymutatást. E vonatkozó szakmai ismeretek általános áttekintése nemcsak azért szükséges, hogy az egyes fogalmakat lehetőleg pontosan használjuk, hanem mert ez egyúttal megkönnyíti a szakirodalomban való könnyebb tájékozódásunkat is, és lehetővé teszi azok alaposabb megértését.

Felhasznált és ajánlott irodalom

DALY, H. E. (1990): Sustainable Growth: An Impossibility Theorem, Development, 1990 3/4, Rome.

KERÉNYI, A. (1995): Általános környezetvédelem. Globális gondok, lehetséges megoldások, Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged, 47.

LÁNG, I. (2002): Környezetvédelem - fenntartható fejlődés. Előadásanyag. Mindentudás Egyeteme, Budapest, 2002. nov. 11. http://www.mindentudas.hu/ lang/20040806lang1.html. (Utolsó letöltés: 2008. július 13.)

MTA ÖKOL. BIZ. (1987): Álljunk meg néhány szóra... Az MTA Ökológiai Bizottságának állásfoglalása néhány fogalom definíciójáról. In: Magyar Tudomány, 32.11., Budapest 1987. november.

VUKOVICH GY.-IMRE J.-TASSI I. (1988): Élővilág és természetvédelem, KSH kiadvány, Budapest, 85.

LUKÁCS ANDRÁS:

A KÖRNYEZETVÉDELEM HELYZETE ÉS LEHETŐSÉGEI MAGYARORSZÁGON

Magyarország környezeti állapota

Magyarország környezeti állapotáról átfogó képet ad a 2003-2008. évre szóló Nemzeti Környezetvédelmi Program, amelyből az alábbiakban röviden idézünk. Levegő - „Levegőtisztaság szempontjából 1996-ban az ország területének 13,2%-a vagy mérsékelten szennyezett (9,3%), vagy szennyezett (3,9%) volt, és ez a lakosság csaknem felét érintette. Jelentős mennyiségben kibocsátott légszennyező anyag a kén-dioxid, a nitrogén-oxidok, a szén-monoxid, a széndioxid és a szilárd anyag. [...] Időszakosan, ám egyre hosszabb ideig és gyakrabban fordulnak elő a határértékeket túllépő szennyezettségi helyzetek. [...] A nem megfelelő levegőminőség és a légzőszervi megbetegedések, valamint egyes halálokok között összefüggés mutatható ki."

Föld - „A termőföld Magyarország kiemelkedő értékű természeti erőforrása. Egyes területeken azonban a termőképességet csökkentő vagy korlátozó, emberi tevékenység hatására felerősödő környezeti kockázatokkal kell számolni." Felszíni vizek - „Magyarország felszíni vizeinek 96%-a külföldről érkezik. [...] A tavak természetes vízkészlete jelentősen csökkent. Az 1961-1980 közötti éves átlagos természetes vízkészlet-változást (mm) az 1991-2000 közötti értékekkel összehasonlítva a Balatonnál 43%, a Velencei tónál 58% csökkenés tapasztalható. [...] Az országosan kiemelt jelentőségű vízfolyások vízminőségének 1991-2000 közötti változására általában a javulás a jellemző. [...] Az összes szerves szennyezőanyagot tekintve a beérkező mennyiségnél több hagyja el az országot. [...] A felszíni vizek minőségi állapota, bakteriológiai szennyezettsége miatt a folyami fürdőhelyek többsége fürdésre alkalmatlan. [...] A Balaton és a Velencei-tó vízminőségi és bakteriológiai szempontból fürdésre alkalmas." Felszín alatti vizek - „Magyarország ivóvízellátása 97%-ban felszín alatti vizekből történik. [...] A túl-igénybevétel a karsztterületeken a források kiapadásában és a nagyarányú karsztvízszint süllyedésekben, a medenceterületeken pedig a rétegvízszintek csökkenésében és a talajvízszint süllyedésben mutatkozott meg. [...] A vízkivételek - elsősorban a bányabezárásokkal összefüggésben - a '90-es évek eleje óta jelentősen csökkentek, és jelenleg a karsztvíz-szintek regionális emelkedése figyelhető meg. [...] A '80-as években a talajvízszintek süllyedése országosan jelentkezett, néhol különösen nagy volt.

A Duna-Tisza közi homokhátság egyes területein a talajvízszint süllyedése a 3 m-t is meghaladta. A '90-es évek második felének csapadékosabb időjárása, illetve a vízkitermelés csökkenése az itteni talajvízszint süllyedést is mérsékelte, sőt egyes helyeken már talajvízszint-emelkedés tapasztalható." Biológiai sokféleség - tájvédelem - „Magyarország természeti értékei nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő jelentőségűek. [...] Ugyanakkor számos kedvezőtlen jelenség és folyamat mutatja természeti örökségünk veszélyeztetettségét.

[...] A magyar flórának 695 (1997-ben 515) faja védett, ebből 63 fokozottan védett. Ez a hazai flórának 9,1%-a. A védett, illetve a jelenleg (még) nem védett ritka, értékes fajok kevés kivétellel aktuálisan vagy potenciálisan veszélyeztetettek. [...] A hazai fauna 81 magyarországi halfajából 32 védett, ebből 5 fokozottan védett.

A kétéltűeknek mind a 18 faja védett [...] A hüllők 15 hazai faja is mind védett, három fokozottan védett. Az összes magyarországi madárfaj (361 faj) védett, 81 fokozott védelem alatt áll. Az emlősök 83 fajából 55 védett, 14 pedig fokozottan védett. A gerinctelen faunának jelenleg 482 faja védett. [...] A természetes növényzetet képviselő társulások 62%-a (összesen 218) védelmet, vagy fokozott védelmet igényel [...]" Az ország területének csaknem 20%-át borítja erdő. Ezzel az aránnyal az európai országok között Magyarország majdnem az utolsó helyet foglalja el. „Az ország erdőállománya az elmúlt években folyamatosan, de nem jelentős mértékben nőtt. [...] A levélvesztés alapján Magyarország az európai országok között a közepesen károsodottak közé tartozik, de az utóbbi években is folyamatosan csökkent az egészséges fák aránya, és növekedett a közepesen károsodottak számaránya. [...] Az elmúlt időszakban tovább csökkent a mezőgazdasági terület, ezen belül a szántó, a kert, a szőlő és a gyep területe. [...] A területhasználat változásának velejárójaként számos, a táj- és természetvédelem szempontjából kedvezőtlen folyamat felerősödött: a települések területi növekedése számos esetben a település és a táj szerves kapcsolatát biztosító zöld gyűrű rovására történt."

Települési és épített környezet - „A településeken a közlekedési, légszennyezési és zajproblémák, ill. az épített környezet nem megfelelő műszaki állapota és a zöldterületek hiánya okoz egyre nehezebben kezelhető gondot. [...] Az összesen 10 500 védett műemlék jelentős részénél jellemző az állagromlás. A városok zöldfelületi ellátottsága mennyiségi és minőségi szempontból nemzetközi összehasonlításban rosszabb a közepesnél. [...] A városokban a szennyvízcsatorna hálózatba bekötött lakások aránya csaknem 70%, míg a községekben mindössze alig 17%. [...] A települések alatti talajvíz szinte teljes mértékben elszennyeződött."

Zaj - „A zaj- és rezgésforrások száma, valamint az általuk kibocsátott zaj és rezgés nagysága nőtt, amit a lakossági panaszok számának emelkedése és zajérzékenységének fokozódása is tükröz. Az országos mérőhálózat 1995-2000 közötti mérési eredményeinek összesítése alapján a csúcsórára vonatkozó zajkibocsátás a mérési pontok 98%-ában 65 dBA-nál magasabb. A környezeti zajforrások közül a közúti közlekedés a legjelentősebb. A lakosságot zavaró hatásának aránya országosan eléri az 50-55%-ot."

Hulladékgazdálkodás - „Magyarországon évente összesen mintegy 70-75 millió tonna hulladék keletkezik. Ennek közel 4-5%-a veszélyes hulladék, a fennmaradó rész 85%-a az ipari és mezőgazdasági termelési, illetve szolgáltatási tevékenységekből származik. Az országban keletkező települési szilárd hulladék mennyisége közel 4,5 millió tonna, melynek mintegy fele szerves, biológiai úton lebomló (konyhai és zöldhulladék, valamint papír) hulladék. A települési szilárd hulladék mennyisége térfogatban a könnyű összetevők arányának emelkedése miatt évről évre növekszik, tömegében viszont az utóbbi években alig változik. A képződő mennyiségnek 2000-ben 90%-át gyűjtötték be szervezetten. [...] Jelenleg a keletkező települési szilárd hulladékoknak csaknem 85%-át lerakják, és csak kb. 3%-át hasznosítják. A regisztrált 665 működő lerakónak csak mintegy 15%-a tekinthető korszerűnek, amelyek mellett azonban még további, mintegy hatszáz kisebb, illegális lerakóhelyet használnak.

A keletkező veszélyes hulladék évi mennyisége 3,4 millió tonna. Ennek 15- 25%-át évről évre a timföldgyártásból származó vörösiszap teszi ki. A képződő veszélyes hulladéknak csak 20%-át hasznosítják, és csaknem háromnegyedét lerakással ártalmatlanítják." Emberi egészség- és környezeti hatások - „A magyar lakosság egészségi állapota a többi európai országhoz viszonyítva igen rossz. Kedvezőtlen jelenség a népesség 1981 óta tartó fogyása, mely a lakosságszám mintegy 6,3%-os csökkenéséhez vezetett az elmúlt két évtizedben. A társadalom elöregedése mellett az aktív, keresőképes népesség magas halálozási aránya jelent nagy problémát. A vezető halálokok és megbetegedések okai közül elsősorban az életmóddal és a táplálkozással kapcsolatos tényezőket kell kiemelni, de igen jelentősek a környezeti ártalmak, a lakó- és munkahelyi környezet egészségkárosító hatásai is. Nemzetközi felmérések szerint a halálozások 14-16%-át környezeti hatások okozta betegségek okozzák. Magyarországon is folyamatosan nő az allergiás, asztmás betegek száma."

A környezeti állapot romlása, a zöldterületek, a sétálásra, sportolásra alkalmas területek vészes megfogyatkozása a településeken, a gépjármű-közlekedés rohamos terjedése a fő okai annak, hogy a lakosság fizikai aktivitása nagymértékben csökkent, ami az egészségi állapotot rontó egyik legsúlyosabb tényező. Az Egészségügyi Világszervezet megállapította, hogy Európában az egészséget leginkább károsító tényezők között a mozgásszegény életmód áll a második helyen (az első hely a dohányzásé).

2. Lehetőségek a környezet állapotának javítására

A környezet állapotának javítására rendelkezésünkre álló eszközöket alapvetően három nagy csoportba oszthatjuk:

(1) a tudatformálás, felvilágosítás, nevelés,

(2) a jogi szabályozás és adminisztratív intézkedések (beleértve azok betartatását is), valamint

(3) a gazdasági eszközök.

Az említett három eszköz szorosan összefügg egymással, esetenként szinte lehetetlen is a különválasztásuk. Erre néhány példát említenék. A tájékoztató anyagok előállításához (felvilágosítás) pénz is kell (gazdasági eszköz). A légszennyezési határértékek (jogszabály) betartatását pénzbírság (szintén gazdasági eszköz) fenyegetésével is ösztönzik. A környezetszennyező tevékenységre kivetett különadó (gazdasági eszköz) hatására az emberek jobban felismerik (felvilágosítás), hogy milyen tevékenységüket kellene korlátozni.

Felvilágosítás

„Az erény éppen úgy le tudja győzni a bűnt, mint ahogy a víz is le tudja győzni a tüzet. Manapság azonban úgy gyakorolják az erényt, mint aki egy pohár vízzel akar megmenteni a tűztől egy kocsirakomány rőzsét, s amikor a lángok nem hagynak alább, kijelenti, hogy a víz nem tudja legyőzni a tüzet. Ebből aztán nagyszerűen táplálkozhat a bűn, az erénynek pedig elkerülhetetlen pusztulás a vége." Meng-ce, kínai filozófus (Kr. e. 372-319)

Ha valóban meg akarjuk változtatni az emberek gondolkodás- és viselkedésmódját a fenntartható fejlődés követelményeinek megfelelően, akkor meg kell fordítani azt az arányt, amely jelenleg fennáll a tömegkommunikációban és az egyéb információs forrásokban a környezetet óvó és a környezetpusztítást fokozó magatartásra ösztönző híradások között.

A tömegkommunikációs eszközök - és ezen belül különösen a televízió - éjjel-nappal többnyire olyan életmintákat közvetítenek, amelyek szöges ellentétben állnak a környezetileg is fenntartható fejlődéssel.

Magyarországon 2007-ben több mint 200 milliárd forintot költöttek gazdasági reklámra. Ezeknek a reklámoknak a jelentős része a környezetet és az egészséget súlyosan károsító tevékenységekre vagy termékek használatára buzdított (pl. az autózásra, egészségtelen italok és élelmiszerek fogyasztására, az élővizeket tönkretevő mosószerek használatára stb.).

A közoktatásban a környezet- és természetvédelmi oktatás-nevelés mennyiségileg és minőségileg is messze elmarad a kívánatostól. A környezetileg fenntarthatatlan magatartási minták az iskolákban is széles körben jelen vannak. Tehát a környezetszennyező életmintákat minden lehetséges módon és fórumon évi több százmilliárd forintos befektetéssel propagálják, ugyanakkor a környezetet kímélő és az egészséget óvó megoldások ismertetésére állítólag nincs pénz.

Ennek a helyzetnek a megváltoztatása érdekében kiemelt támogatásban kell részesíteni a társadalmi célú kommunikációt, és ezen belül a társadalmi célú reklámokat, amelyek a humán értékrendet helyezik a középpontba, emelik a lakosság kulturális színvonalát, elősegítik az egészséges életmódot, a sportot, útmutatást adnak a színvonalas szórakozáshoz, és javítják a lakosság - jelenleg sajnos rendkívül alacsony - környezettudatosságát.

A tudatformáló munkában kiemelkedő szerepet játszhat a civil szféra, a társadalmi szervezetek, amelyeknek a munkáját minden lehetséges eszközzel segíteni kell. A civil szervezetek bevonását a társadalmi célú kommunikáció előkészítésébe és lebonyolításába azért is tartjuk fontosnak, mert ez nagyobb biztosítékot ad arra, hogy valóban a megfelelő - nem manipulált - üzenetek jutnak el a közvéleményhez. (A manipulált társadalmi célú reklám jellegzetes példája az a reklámkampány, amelyet a dohányipar finanszírozott állítólagosan a fiatalok dohányzásának visszaszorítására, és amelynek szlogenje így hangzott: „A dohányzás felnőtt szokás.")

Tudjuk, jelenleg reménytelen azt követelni, hogy a társadalmi célú reklámokra is annyi pénz jusson, mint a gazdasági hirdetésekre. Az azonban elfogadhatatlan, hogy az utóbbira ezerszer annyi pénzt költenek, mint az előbbire. Ennek az aránynak a megváltoztatása érdekében Magyarország egyik legnagyobb és legismertebb környezetvédő társadalmi szervezete, a Levegő Munkacsoport azt javasolja, hogy jelentősen emeljék meg a hirdetések különadóját (ami jelenleg 1%), és az így befolyó többletbevételt teljes egészében társadalmi célú reklámokra fordítsák. Az írott és elektronikus sajtó esetében javasoljuk, hogy a beszedett összeget teljes egészében annak az orgánumnak kell visszajuttatni, amelytől az beszedésre került. Így egyetlen újságot, rádiót vagy televíziót sem érne kár, sőt színesebbé, és kiegyensúlyozottabbá válna a tájékoztatásuk.

Jogi-adminisztratív eszközök

Var megye Prefektusa részére:

„Tisztelt Prefektus Úr!

Úgy értesültem, hogy több erdőtűz fordult elő abban a megyében, amelyet az ön irányítására bíztam. Megparancsolom önnek, hogy a tett helyszínén lövesse agyon mindazokat, akikről bebizonyosodott, hogy gyújtogattak. Továbbá, amennyiben a tűzesetek megismétlődnek, gondom lesz rá, hogy más foglalja el az Ön helyét.

Schoenbrunn, 1809. augusztus 21.

Napóleon császár"

Az emberiség története során minden korban alkalmaztak jogszabályokat és adminisztratív intézkedéseket a környezet védelme érdekében. Ezek leggyakrabban valamilyen tiltást jelentenek, például bizonyos vegyszerek használatának vagy az előírt határérték feletti szennyezőanyag-kibocsátás tilalmát. Ezeknek az eszköznek jelentős hátránya, hogy gyakran túl rugalmatlanok, és sokszor nehéz a betartatásuk is. Ez utóbbi egyes országokra, így Magyarországra különösen jellemző: sajnos a jogkövető magatartás a környezetvédelmet érintő ügyekben sem vált általánossá. Fokozza a gondot, hogy a jogszabályok betartatásáért felelős szervek sem anyagilag, sem emberi erőforrás tekintetében sincsenek még olyan helyzetben, hogy eléggé hatékonyan lépjenek fel a súlyos környezet- és természetkárosító, jogszabályellenes tevékenységekkel szemben. (Így például a környezetvédelmi felügyelőségek munkája az elmúlt 15 év alatt megsokszorozódott, miközben az anyagi forrásaik reálértékben számottevően csökkentek!) Mindazonáltal a jogszabályok és adminisztratív intézkedések meghatározó szerepet töltenek, illetve tölthetnek be a környezet állapotának javításában. Ezen a téren is rendkívül fontos a civil társadalom, a társadalmi szervezetek közreműködése. A jogalkotásban, a döntés-előkészítésben történő részvételük jogát az alkotmányunk és több jogszabály is biztosítja, azonban - úgy tűnik - még hosszú küzdelemre lesz szükség, hogy ezek a jogok a gyakorlatban is kiteljesedjenek. Ez nem csak magyar probléma: világszerte, még az iparilag fejlett országokban az állampolgárok és a civil szervezetek folyamatosan munkálkodnak annak érdekében, hogy a döntéshozók figyelembe vegyék véleményüket.

Gazdasági eszközök

„Haszonkeresés nélkül semmi sem történik a világon. Ne is kívánjunk az emberektől érdekeikkel ellentétes dolgot. De nem olyan alacsony vágy ez, csak adjunk neki józan irányt, fordítsuk nemes célra." Gróf Széchenyi István (1791-1860)

Az ár az egyik legfontosabb szabályozóeszköz a kínálat és a kereslet között. Az ár általában két tényezőből tevődik össze: (a) a termék termelési költségeiből, beleértve a különböző adókat, és (b) a piacon a kereslet alapján a konkurensekkel folytatott versenyben elérhető nyereségből. Az ár azonban többnyire nem tartalmazza a termék előállítása, használata és ártalmatlanítása során bekövetkező a környezet- és az egészségkárosítás költségeit. Ezeket a terheket részben az egész társadalom, illetve az érintett közösség, részben pedig a jövő nemzedék viseli. (Ezek az ún. külső költségek.) Sok esetben még az is előfordul, hogy a környezetre és az egészségre ártalmas termékek vagy tevékenységek állami vagy önkormányzati támogatásban részesülnek, vagyis az árukat tisztességtelen, piacidegen módon csökkentik, és így mesterségesen megnövelik az irántuk való keresletet! Ennek a helyzetnek a megváltoztatására az utóbbi években egyre több szakember, illetve szervezet készít javaslatokat. Magyarországon a Levegő Munkacsoport 1992-től kezdve minden évben részletes ajánlásokat dolgoz ki az állami költségvetés és az adótörvények módosítására, egy ún. zöld államháztartási reform megvalósítására. Ennek lényegét igyekszünk az alábbiakban néhány mondatban összefoglalni. Meg kell szüntetni a súlyosan környezetpusztító és egészségkárosító tevékenységek és termékek közpénzekből történő nyílt és rejtett támogatását. Ez egyrészt azt jelenti, hogy ezekre olyan mértékű adókat és díjakat kell kivetni, hogy azok teljes mértékben fedezzék az általuk okozott károk költségeit. Másrészt fel kell számolni azokat a támogatásokat, amelyeket az állam vagy a települési önkormányzatok közvetlenül nyújtanak a részükre.

zeknek az intézkedéseknek a megvalósítása során az államnak, illetve az önkormányzatoknak jelentősen növekednének a bevételei, és csökkennek a kiadásai. Ezt a többletet egyrészt a munkabérre rakódó terhek (személyi jövedelemadó, társadalombiztosítási járulék) csökkentésére kell felhasználni, másrészt a közfeladatok (oktatás, kultúra, egészségügy, tudományos kutatások, környezetvédelem a szociális ellátás) javítására célszerű fordítani. Tehát a zöld államháztartási reform költségvetés-semleges, azaz nem célja az adóterhek, illetve az állami újraelosztás mértékének növelése (de csökkentése sem).

Felhasznált irodalom

Nemzeti Környezetvédelmi Program, 2003-2008, Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Közép- és Kelet-európai Regionális Környezetvédelmi Központ Magyar Iroda, Budapest, 2004.

FÜLEP DÁNIEL:

TÚLNÉPESEDÉS?

Napjaink demográfiai helyzetképe

E téma külön figyelmet érdemel

„Az élet, és mindenekelőtt az emberi méltóság tisztelete az alapvető vezérlő elve mindenfajta egészséges gazdasági, ipari vagy tudományos fejlődésnek." - fogalmaz II. János Pál pápa. Az emberi élet szent valóságának és méltóságának (Katolikus Egyház Katekizmusa 306, 308, 2258, 2319) elismerése nélkül a hatékony és mélyreható alapokra épülő természet- és környezetvédelmi tevékenység is elképzelhetetlen. Szomorú látni, hogy egyes érvelésekben mégis a megfogant és világra született életet kiáltják ki a globális környezeti problémák bűnbakjaként. E divatos nézet szerint a környezeti válság megoldásának kulcsa a lélekszám drasztikus csökkentése, bármi áron. Ezt a felfogást azonban mi nem fogadhatjuk el sem az erkölcsi törvény ismeretében, sem pedig a vonatkozó tények tükrében.

A népesség alakulása történelmi léptékben

Az emberiség történelmének hajnalán, Krisztus születése előtt 7000-ben még csak 10 millió ember élhetett a Földön. Körülbelül 2500 esztendőt vett igénybe, míg ez a népesség megkétszereződött. A következő duplázódáshoz, a 40 milliós lélekszám eléréséhez már csak 2000 évre volt szükség. A harmadik duplázódáshoz, amelynek eredményeképpen 80 millió emberrel népesült be a Föld, mintegy 1500 esztendő volt szükséges. Krisztus földi életének idejére a Föld lakossága közepes becslések szerint elérte a 160 milliót. Ennek a duplázódását az emberiség Krisztus születése után a IX. században érte el. Ez az ötödik duplázódás tehát 900 évig tartott.

XVIII. század elején már 600 millió főre tehetjük a Föld lakóinak számát. Az 1,1-1,2 milliárd főre gyarapodás 1850 táján következett be. A nyolcadik duplázódás már az 1950-es évekbe visz, amikor a népesség elérte a 2,5 milliárd főt. A világ népessége 1990-ben pedig meghaladta az 5 milliárd főt. A XIX. század elejének egymilliárdos létszáma a XX. század elejére 1,6 milliárdra, 1950-re 2,5 milliárdra, majd 2000-re 6,1 milliárdra nőtt. 2008-ban 6,7 milliárd körül lehet az emberiség lélekszáma (Rakonczai, 2003).

Valóban végeláthatatlan a növekedés?

Nem. A növekedés évtizedek óta fékeződik, és látható már a stagnálási periódus is. A népesség növekedési rátája még a hatvanas években elérte csúcspontját, majd csökkenni kezdett, évi 2,1%-ról a jelenlegi, kevéssel 1,3% alattira. A populáció lélekszáma az összlétszámot tekintve tehát bár még továbbra is növekszik, de ennek üteme folyamatosan lassul. Napjainkban évente mintegy 77 millióval nő a világ népessége.

Mit mutatnak az előrejelzések?

Az ENSZ demográfusai rendszeresen készítenek becsléseket a közelebbi és távolabbi jövőre vonatkozóan egyaránt. A jelenleg mértékadó becslésekben 2050-re (figyelembe véve a szaporodás ütemének várható további mérséklődését) 9,19 milliárdot adnak meg középértéknek. (http://es.un.org/unpp/ p2k0data.asp - Utolsó letöltés: 2008. július 13.) A jelek szerint nagyjából ezen az értéken stagnálni fog a Föld lakóinak száma, majd a lélekszám lassú csökkenésbe csap át.

A kalkulált adatok értékelésénél érdemes szem előtt tartani, hogy az utóbbi 20 évben a népesedésre vonatkozó ENSZ-adatok rendre túlbecsülték a szaporodás tényleges ütemét, és minden évben módosításokat végeznek, miközben az alsó és felső becslések közötti szórás továbbra is igen jelentős. Ezzel együtt mégis arra kell számítani, hogy 20 éven belül legalább 1,5 milliárddal növekszik a lélekszám.

A népességnövekedés térségenként nem egyenletes A népességnövekedés a világ országait nem érinti egyformán, a növekedés bizonyos térségekre koncentrálódik. A mostani prognózisok szerint a 2050-re előrejelzett 9,19 milliárd főből kevesebb, mint 2 milliárd él majd a mostani „fejlett" országokban. Azt láthatjuk tehát, hogy a népességnövekedés döntően a szegény országokat jellemzi, míg a gazdagabb országokban stagnálás, sőt visszaesés (pl. Magyarország) tapasztalható. Itt mutatkozik meg a növekedés igazi kihívása.

Igazságtalan gazdasági mutatók

Az országok és népek anyagi helyzetének megismerését jócskán nehezíti a globalizáció és a világgazdaság kereskedelem-központúsága, valamint a nagytőke mindent elsöpörni látszó szerepe. Az 1990-es évek végén a világ 40 legnagyobb gazdasága között 25 transznacionális vállalat, és mindössze 15 ország szerepelt, de a világ 100 legnagyobb gazdasági egysége között is több volt a cég, mint ország (51:49).

Meghökkentő tény, hogy napjaink globalizációs folyamatában gyakorlatilag a legszegényebb országok támogatják pénzzel a leggazdagabbakat. 1999-ben például a déli félteke szegény országai adósságszolgálatként (a kamatos kamatrendszerben egyre duzzadó adósság törlesztése gyanánt) 250 milliárd dollárt utaltak át a gazdag északi országok bankjaiba, miközben 32 milliárd dollárt kaptak tőlük fejlesztési segélyként. (Összehasonlításként: ez utóbbi összeg kb. 15 darab B2-es típusú lopakodó bombázó árának felel meg.) 2000-ben a szegény országok teljes adósságállománya 2000 milliárd dollár volt (Rakonczai, 2003).

A szegény országok adósság-kifizetése gyakran a kamatokkal sem képes lépést tartani, s nem egy ország a kamatok törlesztése folytán már többszörösen visszafizette az eredetileg felvett kölcsönök teljes összegét, az ördögi körből azonban nem tudnak kiszállni.

Ezek a folyamatok szoros összefüggésben vannak az intenzív népességnövekedést mutató térségek demográfiai helyzetével. Az anyagilag kiszolgáltatott, életkörülményeiket tekintve jelentősen alulmaradt népek nem tudnak egészségesen fejlődni, mert a családi és a társadalmi életükben a merő túléléshez vannak berendezkedve.

Gazdagok és szegények - ki fogyaszt és szennyez többet valójában?

Az adatok szerint 1960-ban még 30:1 arány jellemezte az emberiség leggazdagabb és legszegényebb ötödének jövedelme közti különbséget. 1989-ben viszont már 59:1 volt ez az arány, 2005-re pedig 75:1 (Weizsäcker, 2006). 2002-ben a világ népességének leggazdagabb egyötöde éli fel a világ jövedelmének 85%-át, míg az emberiség négyötöd részének jut a világ jövedelmének maradék 15%-a. Az emberiség legszegényebb egyötöd része a világ összjövedelmének mindössze 1%-át kapja. (Ugyanebben az évben a világ 3 leggazdagabb emberének több vagyona van, mint a 47 legszegényebb ország együttes GDPje (Serageldin, 2002).) A globális jövedelmi aránytalanságok mögött további nem elhanyagolható fogyasztási aránytalanságok húzódnak meg, mint például hogy a népesség leggazdagabb 20%-a fogyasztja az élelmiszer 60%-át, az energia 70%-át, a fémek 75%-át, a faanyag 85%-át stb. (Rakonczai, 2003). Nagyon sok tény bizonyítja, hogy a globális környezeti terhelések szoros összefüggést mutatnak a vagyoni egyenlőtlenséggel. A jövedelmi skála két végén elhelyezkedő emberek jóval nagyobb valószínűséggel károsítják a Föld ökológiai egészségét, mint a skála közepén levők. A gazdagok nagy energia-, nyersanyag- és késztermék fogyasztásuk miatt, a szegények pedig azért, mert arra kényszerülnek, hogy kitermeljék az erdeiket, feléljék ásványkincseiket, mindenhol termesszék a növényeket, vagy állatokat legeltessenek a puszta életben maradásért.

Népességszám és globális környezeti problémák

Manapság egyre gyakrabban hallhatjuk azt a sommás megjegyzést, hogy a globális környezeti problémákért a népességnövekedés tehető felelőssé. Az imént áttekintett adatok tükrében is azonban már belátható, hogy a globális környezeti problémák kialakulásáért, de aktuális állapotáért sem elsősorban a szegény térségek lakói tehetők felelőssé. Napjainkban a Föld lakosai között óriási különbségek mutatkoznak az erőforrások egy főre eső felhasználását tekintve, valamint a világ társadalmi, politikai és gazdasági folyamataiba való beleavatkozási képességet illetően egyaránt. A mértéktelenség, a túlfogyasztás és a beteg gazdasági rendszerek működtetése és haszonélvezete mindenekelőtt a jómódú kevesek társadalmainak a sajátossága.

Mindezt számszerűen is megmutatja a hetvenes években kidolgozott ún. IPAT-formula (Commoner, 1972), mely szerint a környezetátalakítás mértékét a népességszám mellett ugyanúgy meghatározza az egy főre eső fogyasztás, valamint, hogy egységnyi fogyasztáshoz (gazdasági teljesítményhez) milyen mértékű környezet-átalakítás tartozik (ahol döntő jelentőségű, hogy a használt technológiák mennyire környezetkímélők). Az IPAT-formula (Ehrlich-Holdren, 1971) világosan megmutatja, hogy a három tényező közül egyiknek sincs prioritása a másik kettővel szemben. A népességszám túlhangsúlyozása pedig különösen is alaptalan, melynek globális növekedési üteme a '70-es évek eleje óta folyamatosan lassul, miközben ugyanez egyáltalán nem mondható el például az egy főre jutó fogyasztásról.

Hány embert képes eltartani a Föld?

Attól függ, milyen életmódot fogadunk el normaként, és mennyiben vagyunk hajlandóak megosztani egymással a lehetőségeket. A Föld eltartóképessége hatalmas, a kérdés inkább az, hogy a társadalmunkban hogyan osztjuk meg egymással a javainkat. Egy önző és mértéktelen életvitelű, mammonimádó társadalomnak egészen biztosan semmi sem lehet elegendő, előbb-utóbb mindent felfal maga körül. A mértéktelen fogyasztás helyett a szellemi és lelki javakat előtérbe helyező társadalom mértékletes életvitelével azonban a Föld erőforrásai mindnyájunknak elegendőek lehetnének.

A vonatkozó becsléseket az ún. ökológiai lábnyom számításával próbálják megállapítani. Az ökológiai lábnyom az egy embernek vagy egy adott terület népességének a természetre gyakorolt hatását hektárban kifejező mutatószám. Azt a területet fejezi ki, ami károsodás nélkül meg tudja termelni az aktuális életvitelünkhöz szükséges javakat (élelem, energia stb.). Az emberiségnek egy személyre jutó „lábnyoma" jelenlegi életvitelünkkel: 2,2 ha/fő. (Összehasonlításképp, egy USA polgár lábnyoma: 9,5 ha/fő, míg pl. a pakisztániak lábnyoma: 0,7 ha/fő.) E számítás szerint (Wackernagel, 2006), a jelenlegi életformával az emberiségnek máris 0,4 ha/fő hiányzik a tisztes megélhetéshez. Ha tehát nem változtatunk lényegesen az életvitelünkön, és megmaradunk az önzésben, akkor tényleg baj van. Radikális irányváltás híján Földünk eltartó képességét (Global Carrying Capacity) túllépjük, Meadows-ék (2005) szavaival élve, a túllövés (overshoot) következik be, melynek során közeli összeomlás prognosztizálható (Diamond, 2005; Ehrlich - Ehrlich, 2004; Keiner, 2006; Meadows et al., 2005).

Van-e elég élelem a Földön?

A társadalom ellátórendszerét jellemző egyik legfontosabb keretszám az élelmiszertermelésre vonatkozik. Bonyolult, és nagyon sok problémát rejtő kérdés ez. A számok tükrében azonban tény, hogy a megtermelt és megtermelhető kalória szempontjából ma is éppen elég rendelkezésre áll ahhoz, hogy a jelenlegi technológiai és gazdasági fejlődéssel számolva elvileg nem kellene senkinek sem éheznie a Földön. Íme egy szemléletes adat: csak az Amerikai Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő, és nem is feltétlenül megromlott - „megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem" - élelmiszernek a mennyisége hozzávetőlegesen 100 milliárd dollár értékű. Ugyanakkor a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség (Bogár 2008). Ez a szám világosan jelzi az erőforrásokkal való bánásmódunk teljes ésszerűtlenségét, szemlélteti az igazságtalan elosztáshoz kapcsolódó pazarlást.

A világnépesség éhezőinek a száma érdekes módon nagyjából megegyezik a túlsúlyosak számával: mindkettő megközelítőleg 1-1,2 milliárd főt érint a veszélyeztetettekkel együttvéve. Ez a hozzávetőleges adat rámutat arra, hogy a legfőbb nehézség nem a Föld természetes körfolyamatokba rendeződő anyagforgalmával van, hanem sokkal inkább az elosztással és a társadalmi igazságossággal. A Föld eltartóképessége végső soron tehát nem kizárólag csak a bioszféra adottságaitól és „képességeitől" függ, hanem épp úgy elválaszthatatlan a társadalmi berendezkedés és az élet minőségétől. A népességnövekedés helyzete csak akkor látszik megoldhatatlannak, hogyha nem kívánunk erkölcsi alapon gyökeresen változtatni az igazságtalanságában egyre nyilvánvalóbban lelepleződő társadalmi-gazdasági rendszerünkön.

Mi tehát a megoldás?

Ha a népesség egészséges fejlődéséért kívánunk tenni valamit, akkor küzdenünk kell mindenekelőtt az emberi élet tiszteletéért és védelméért. A házasság szentségének és a család egységének a megóvásáért, az élet tiszteletéért és védelméért (a fogantatástól a természetes halálig), az emberi jogok (s különösen a nők jogainak) érvényesüléséért, az oktatás, a közegészségügy, a munkakörülmények javulásáért, a piaci viszonyok átláthatóbbá és ellenőrizhetőbbé tételéért, az emberek életét ténylegesen jobbá tevő változtatásokért. Csak így van esély rá, hogy a demográfia a maga egészséges rendje szerint alakulhasson, és a jelenleg erőteljes népességnövekedést mutató térségek lakossága is átléphessen az egyensúly felé mutató harmadik, ill. negyedik népesedési ciklusba (melyeket egyaránt csökkenő halálozás és születésszám jellemez, sőt ez utóbbi helyenként már a mortalitás alá is süllyed), amely az európai társadalmakban az elmúlt század során megfigyelhető volt.

Az emberi népesség lélekszámának alakulásában tapasztalható zavarok, mint a gyors növekedés, vagy éppen a komoly zuhanás, csakis azáltal lesz orvosolható, ha az emberi populáció népességét alapvetően meghatározó erkölcsi, jogi, szociális tényezőkre is kellő hangsúlyt fektetünk!

Az állam, mivel felelős a polgárok jólétéért, törvényesen jár el, hogy szükség szerint beavatkozik a népesedés alakulásába. Teheti ezt objektív és tiszteletteljes tájékoztatással, de semmiképpen sem önkényeskedő és kényszerítő módon. Az államnak ugyanakkor nincs erkölcsi hatalma arra, hogy az erkölcsi törvénnyel ellenkező eszközökkel avatkozzon be (Katolikus Egyház Katekizmusa 2372). Ennek alapján mindenképpen el kell kerülnünk az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, erkölcstelen megoldási javaslatokat az emberi népesedés kérdéseivel kapcsolatban. A gazdag országoknak döntő felelősséget kell vállalniuk abban, hogy mértékletesebb életmódra térjenek át, tanuljanak lemondást a szegényebbek javára, és gazdasági erejüket és hatalmukat ne önző módon alkalmazzák, a hatalmukban álló, és valóban a közjó érdekében szükséges beavatkozásokat pedig az említett erkölcsi kritériumok szerint határozzák meg.

Mozaik Magyarországról

A magyar népesség lélekszáma a 80-as évek kezdetétől folyamatosan és erőteljesen csökken. A magyarság éves fogyásának a mértéke 30-40 ezer fő. A házasságkötések száma évről évre vészesen apad, miközben az abortuszok és a válások száma ijesztően magas. A társadalmunk egyre öregszik, miközben a gyengék (kicsinyek, öregek) és a betegek védelmét és ellátását súlyosan hibás állami döntések veszélyeztetik. Becslések szerint (ENSZ) ebben az ütemben 2050-re a magyarországi népesség 8,5 millió alá süllyed. A jövőt azonban a jelenleg meghozott döntéseink és végrehajtott cselekedeteink alakítják ki véglegesen. Az élet tisztelete és védelme, a házasság méltóságának nagyobb megbecsülése, valamint a valódi értékekre épülő boldogság keresése a magyar társadalom súlyos felelőssége, és különösen is a fiatal nemzedék elodázhatatlan küldetése.

Felhasznált és ajánlott irodalom

II. JÁNOS PÁL PP. (1990): Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész teremtett világgal. Üzenete a Béke Világnapjára 1990. január 1-jén. Vatikán, 1989. december 8. Ford.: Jávor Benedek, 7. fej. http://bocs.hu/vall-oko-konf- 2001c.htm (Utolsó letöltés: 2008. július 14.) BOGÁR, L. (2008): A „csupasz szikláig" meztelenítették a magyarokat. Interjú. In: Magyar Nemzet Online, http://www.mno.portal/575536 (Utolsó letöltés: 2008. augusztus 21.)

COMMONER, B. (1972): „The Environmental Cost of Economic Growth." In: Population, Resources and the Environment. Governement Printing Office Pp. 339-63.

DIAMOND, J. (2005): Collapse - How Societies Choose to Fail Or Survive. Penguin.

ENGELMAN, R.-HALWEIL, B.-NIERENBERG, D. (2002): A népesedésről és az élet jobbá tételéről. In: A világ helyzete 2002, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 161-186.

EHRLICH, P. R.-EHRLICH, A. E. (2004): One with Niniveh: Politics, Consumption, and the Human Future. Island Press, Washington, D. C.

EHRLICH, P.R.-HOLDREN, J.P. (1971): „Impact of Population Growth." In: Science 171: 1212-17.

KEINER, M. (ed.) (2006): The Future of Sustainability. Springer.

KERÉNYI, A. (1995): Általános környezetvédelem/Globális gondok, lehetséges megoldások. Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged.

KORTEN, D. C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest.

MEADOWS, D. H.-RANDERS, J.-MEADOWS, D. (2005): A növekedés határai harminc év múltán. Kossuth, Budapest.

NOIN, D. (1991): Atlas de la population mondiale. Reclus, La Documentation francaise, Paris, 22.

RAKONCZAI, J. (2003): Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 14-23.

SERAGELDIN, I. (2002): The Rice Genom. World Powerty and Hunger. The Challenge for Science. Science. 296. 54-58.

WEIZSÄCKER, E. U. VON (2006): 'Factor Four' and Sustainable Development in the Age of Globalization. In: Keiner, Marco (ed): The Future of Sustainability. Springer, 179-192. Internet (utolsó letöltés: 2008. 7. 14.):

http://esa.un.org

http://www.fao.org

http://www.ksh.hu/

http://www.who.int/en/

A SZERZŐK LISTÁJA

BARITZ SAROLTA LAURA OP

Közgazdász, hit- és etikatanár, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza

FAZEKAS DÓRA

Közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza

FÜLEP DÁNIEL

Biológus-ökológus, teológus hallgató, Központi Papnevelő Intézet

DR. HARSÁNYI OTTÓ PÁL OFM

Erkölcsteológus, a Pápai Szent Antal Egyetem (Róma) adjunktusa

DR. KEREKES SÁNDOR

Környezetgazdász, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi kar, Környezettudományi Intézet, egyetemi tanár

DR. KOCSIS TAMÁS

Közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa

LUKÁCS ANDRÁS

Geofizikus, a Levegő Munkacsoport elnöke

DR. NEMES CSABA

Meteorológus, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium főosztályvezetője

Forrás:

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

az Apostoli Szentszék Könyvkiadója

Budapest 2008

Szerkesztette:

Baritz Sarolta Laura OP és Fülep Dániel

Tanulmánygyűjtemény a környezettudatos gondolkodáshoz