A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal annak járunk utána, hogy apró, szinte jellegtelen növények hogyan mutatnak rá a szépség és az élet teremtett voltára.

A bakszakállak nemzetségének több faja él vadon Magyarországon, és a kíméletesen, vegyszermentesen művelt biokertek elvadult sarkaiban is felbukkannak néha. Különösen a nagy bakszakáll, a Tragopogon dubius hívja fel magára a figyelmet hatalmas, pompás bóbitáival.

A bakszakáll gyökere, levele, zsenge szára ehető, már a középkorban is jól ismerték, de soha nem terjedt el igazán a konyhakertekben.

Lippay János, a híres pozsonyi érseki kert krónikása szintén nem tartotta különösebben sokra. Így ír róla a 17. században:

„Tragopogon, Barba hirci, Bak szakál
Egy közönséges fű Magyar-Országban, elég terem a réteken, a virágja szép sárga. A gyökere feketéllő, édes, kedves jó ízű, s azért élnek étekben véle. Noha a Magyaroknál nem igen láttam még, aki efféle csömögére űzött volna, mindazonáltal, amikor mást nem kaphat, ettűl se ijedjen meg. Minek utána a virágja lehull, egy pölyhös bot nől rajta.
… Ennek a Bak szakálnak gyökerét főzik bárány-hússal, tyúkfival, hallal is: jó ízt ád néki.” (Lippay János: Veteményes kert)

A „pölyhös botnak”, a bóbitás termésnek a gyerekek mindig nagyon megörülnek, hiszen a pitypanghoz képest valóságos óriás, és ezt is szét lehet fújni a kertben. Tavasszal aztán bőségesen kelnek ki mindenütt, ahol csak a termések szerencsésen földet értek, és ügyesen belefúródtak a talajba. Ebben a legkisebb szellő is segítségükre lehet, hiszen a bóbitát mozgatva a mag egyre mélyebbre jut a földbe, mert a felülete fölfelé álló sörtékkel sűrűen borított, és ezek csak lefelé engedik mozdulni.

A virág ragyogó szépsége azonban csak a korán kelőknek mutatkozik meg. Üde májusi reggelen nyílik ki először, lehetőleg a felkelő nap felé fordulva, aztán délelőtt már be is csukódik, és a hosszúra nyúló, zöld fészekpikkelyek gondosan betakarják a látványosságot.

A bakszakáll a fészkes virágzatúak népes családjába tartozik, így minden egyes külső, erősen megnyúlt „szirom” valójában egy teljesen kifejlett virág, öt szirma összeforrva a fészek peremén szépen, sugárirányban kifelé mutat, a fészekpikkelyekkel megtámogatva. A többi jóval kisebb virág a fészek belsejében a pitypanghoz hasonlóan sűrűn kitölti a tányért.

De miért van ezeknek a szépen kifejlett virágzatoknak a legtöbbször éppen tizenhárom sugárvirága?

Az egész fészkes virágzat felépítése az aranymetszés szerinti gyönyörű spirált alkot, és a külső sugárvirágok ennek a spirálnak egy szakaszát bontják ki, legtöbbször a Fibonacci-számsor szerinti rendben, a mérettől függően, 5, 8, 13, 21, 34… elemből álló koszorúvá. Öt „szirma” van a cickafarknak, némelyik büdöskének, nyolc a pillangóvirágnak, a menyecskeszemnek, tizenhárom a borzas kúpvirágnak, a rovarporvirágnak és a nagy bakszakállnak. Illetve a bakszakállnak is ennyi, többnyire… De a késői, júliusi, legutolsó virágoknak már csak nyolc virágra telik, úgy tűnik, az apró fészek köré ennyi is elég!

Ezek szerint a tányér mérete, a növény egyre fogyatkozó életereje, a kimerülő tartalékok bölcs mérlegelése dönti el, hogy a spirálnak mekkora szakaszát használja fel a virágzat felékesítésére a növény?

A Törvény, az aranymetszés rendje érvényes marad, de annak keretein belül minden egyes fészek megalkotásában szabadon, egyedi döntés születik.

Ezt a titokzatos számsort, aminek elemeit olyan sokfelé megtaláljuk az élővilágban, Fibonacci írta le először Európában.

0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144 …

Minden szám a két megelőzőnek az összege, és minél nagyobb számokat vizsgálunk a sorozatban, két szomszédos szám aránya annál inkább közelíti az aranymetszés értékét, ami egy végtelen, irracionális szám, 1,6180339887…

Ez a különleges szám hordozza magában a szépség titkát, benne van a zenei harmóniákban, az emberi test arányaiban, a csigaházak vonalában, az állatok szarvának görbületében, a fenyőtoboz mintázatában, mindenütt, ahol a növekedés az egyensúly megtartása mellett megy végbe.

Az viszont nagyon elgondolkodtató, hogy ha egész számokkal szeretnénk kifejezni ezt az élők világában általánosan jellemző kibontakozási folyamatot, a történet eleje mennyire „szabálytalanul” indul… Ha a 2-es számtól visszafelé keressük az előzőt, 3–2 az 1, innen tovább 2–1 megint 1, és végül jön az 1–1, ami matematikailag 0…

Akkor ez a végtelenbe tartó sorozat a semmiből indul? Elhangzik az Ige, a teremtő szó, és megindul az élet kibontakozása?

A bakszakáll, mivel nincs igazán gazdasági jelentősége, manapság is csak a különleges ízeket kedvelő ínyencek asztalára kerül néhanapján. Nem is védett növény, így csak élőhelyeinek védelme, zavartalan fenntartása lehet rá biztosíték, hogy továbbra is „közönséges fű” maradjon Magyarországon is, úgy, ahogy Lippay idejében volt. A kertekben fő terjesztői a gyerekek, gyérítői a madarak, hiszen a még éretlen terméseket a tengelicek is örömmel bontogatják. Lippay sebgyógyító hatásáról is ír, és egyszer talán újra tápláléknövény is lehet belőle, vagy madáreleség… Ki tudja, milyen hasznát fedezik még fel utódaink?

De miért is fontos minden ilyen, ma még haszontalannak tűnő növényfaj őrizgetése?

Ferenc pápa így int a teremtett világ apró kincseinek megbecsülésére: „Nem szabad a különböző fajokra csak mint lehetséges kiaknázható »erőforrásokra« gondolni, nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy azok önmagukban is értékesek. Minden évben több ezer növény- és állatfaj tűnik el, amelyeket többé már nem ismerhetünk meg, gyermekeink már nem láthatják őket, örökre elvesztek. Túlnyomó többségük emberi beavatkozáshoz kapcsolódó okok miatt hal ki. Miattunk több ezer faj nem tudja már létével dicsőíteni Istent, és nem tudja közölni velünk saját üzenetét. Ehhez nincs jogunk.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 33.)

A bakszakállak üzenete talán különleges szépségük által jut el a teremtés titkait fürkésző emberhez. Vagy éppen az óriáspitypangokra boldogan rácsodálkozó gyerekszemek őrzik meg őket a jövendőnek?

Szöveg és kép: Lechner Judit