A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben.

Érdekes a március e régi elnevezése, de szépen kifejezi ezt a hatalmas erővel meginduló sarjadást, rügyezést, bimbózást, amit az ember a fűtött szobából kimerészkedve, hüledezve szemlél heteken át. A téli hideg valóban visszatért az idén is a februári langyos, kora tavaszt idéző napok után, mégis a kökörcsinek már kinyíltak a dolomit sziklagyepek lejtőin, sárga virágát bontja a som, készülődnek a kertekben a jácintok, tulipánok, a nárciszok bimbóit pedig már meg is lehet számolni. De az igazi látványosság, ami nem is minden évben jön el, és néha áprilisra húzódik át, az a mandulavirágzás ünnepe.

„Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?”

(Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról)

Ez a virágcsoda már valóban az igazi tavasz közeledtét ígéri. Igaz, ahhoz magyarnak is kell születni, hogy ezzel a verssel köszönthessük a fákat, és a kikelet havát… Janus Pannonius még latinul írt a merész dunántúli mandulafácskáról, de Weöres Sándor csodálatos fordításának hála, ma már ékes magyar nyelven szólít meg évszázadok távolából a költő. De ki lehetett a tavaszt olyan nehezen váró kicsi Phyllis?

A rege szerint ez a görög királylány egykor olyan türelmetlenül várt késlekedő szerelmére, hogy mire a vőlegény megérkezett hosszú útjáról, mandulafává változott bánatában. Kedvese simogatására virágba borult, de visszaváltozni már nem tudott, örökre a fába zárva maradt. A korabeli olvasók jól ismerték a történetet, így könnyen megértették a hasonlatot.

A mandulafa elsőként nyílik ki a gyümölcsfák közül ma is, és mivel nálunk csak jövevény, eredetileg melegebb déli tájak lakója, sokszor fagynak el a virágai a hirtelen visszatérő márciusi télutó éjszakáin. Pannóniába már a rómaiak magukkal hozták, így története jóval több mint ezeréves is lehet itt, a Kárpát-medencében. Termeszthetőségének északi határa valahol ott húzódik, ahol a szőlőé, az őszibaracké. Ez a határ talán éppen most tolódik megint észak felé… Igen, kisebb-nagyobb klímaváltozások voltak már az utóbbi ezer évben is, erről sokszor éppen a történelmi leírások tanúskodnak. Amikor Mátyás királyt a Duna jegén állva választották királlyá, igencsak hideg esztendők jártak, nem csoda, hogy Janus is szánalommal nézte a télben kivirágzó mandulafácskát.

A mandula ma is Pécs környékén terem legszívesebben, és a Balaton-felvidéken meg a budatétényi kopár dombokon. Csodálatos tájfajták keletkeztek ezeken a napos, meleg termőtájakon az évszázadok során. Mivel a mandula ritka lombozata nem árnyékol erősen, a szőlőkben is gyakran ültették a sorok közé, arra gondolva, hogy valamelyik csak terem a kettő közül, hiszen az időjárás viszontagságait mindkét növény megszenvedte, nem minden esztendő hozott jó termést.

Sokfelé, ahol valamikor őszibarackot termesztettek, az alanyként használt keserűmandula tör fel, annak magoncai vadulnak el a felhagyott ültetvények helyén, így jelennek meg Budaörsön is, a Törökugrató környékén mindenfelé a bozótban, valamikor gondosan művelt régi szőlőkről, elhagyott kiskertekről tanúskodva.

A hazai faiskolák kínálatában mostanában már megjelentek a spanyol, olasz, francia eredetű fajták is. Ez a tudatos fajtaváltás is lehet egy módja a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak. Lehet, hogy a mandula számára még előnyt is jelent a felmelegedés? Nagyobb biztonsággal érik be a gyümölcse ősszel, és ritkábban károsítják a tavaszi fagyok a virágát? De az újak mellett meg kell őrizni a jól bevált hazai fajtákat is, hiszen ezek lehetnek a további nemesítés alapanyagai. Nem feledkezhetünk meg a szórványgyümölcsösökben még ma is megtalálható, szabad beporzásból származó magoncokról sem, amelyek csodálatosan gazdag, egyedi örökítőanyagot hordoznak génkészletükben.

A kultúrnövények, így a mandulafajták is bizonyos tekintetben emberi alkotások, ugyanakkor teremtmények is. A természeti világ törvényeinek alávetve élnek, szaporodnak, táplálnak gyümölcsükkel, gyönyörködtetnek pompás virágzásukkal. Amikor az ember elültet egy fát, vagy csak felfedezi a bozótban, és rácsodálkozik a szépségére, a mandulát egykor megálmodó isteni szándékot fürkészi, hiszen minden növényfajnak különleges üzenete van számunkra.

Arra kaptunk meghívást, hogy az Atyaisten eszközei legyünk abban, hogy bolygónk olyan legyen, amilyennek ő megálmodta, amikor megteremtette,

és megfeleljen az ő tervének, amellyel békét, szépséget és teljességet akar adni neki.” (Ferenc pápa: Laudato si’  53)

Igen, egy szépen művelt mandulaültetvény a gondosan megválasztott termőhelyen ma is csodálatos dísze Pannóniának! Békét, szépséget és teljességet sugároz maga körül, valóban olyan módja lehet a földhasználatnak, mint amit egykor a Teremtő megálmodott…

Szöveg és kép: Lechner Judit