Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Nagypénteki hangulatú, de a feltámadásba vetett reményt hirdető írást olvashatnak szakértőnktől.
„Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő
kik által éltetsz mindent, ami él.”
(Szent Ferenc: Naphimnusz – Dsida Jenő fordítása)
Április a régi hagyományban a Szelek hava elnevezést kapta, és az idén tényleg megtapasztaltuk az aszályos, száraz tél után, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az időjárás szélsőséges változásainak. Igen, a szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és merre tart… illetve a mai ember úgy gondolja, elég „felmenni” a világhálóra, és a magasból rögtön látjuk, hogy a hatalmas áramlások merre vonulnak, hoznak-e végre esőt a földekre, és kisöprik-e a városok levegőjéből a veszélyes, szennyezett levegőt.
Abból a magasságból nézve úgy tűnik, nincs befolyásunk rá, hogy mi is történik a légkörben, elképzelhetetlen, hogy az emberi tevékenységnek bármi közvetlen hatása lehetne a földi hőmérséklet folyamatos emelkedésére, az áramlások irányának megváltozására. Ha pedig tőlünk függetlenek ezek a változások, akkor felelősségünk sincs benne…
Vagy mégis van magyarázat a csöndes, napokig tartó áztató esők hiányára, a hirtelen lezúduló, áradásokat, villámárvizeket okozó viharok egyre gyakoribbá válására?
Amikor a tengerből a vízpára a Nap melegétől megindul felfelé, csak úgy tud finom köddé válni, felhőkké összeállni, ha találkozik a tengeri algák egyik anyagcseretermékével, az ammónium-szulfáttal; ennek molekuláira csapódnak ki a parányi vízcseppek. Ez a gáz normális esetben elegendő mennyiségben jelen van a levegőben, de ha szennyező anyagok kerülnek a tengervízbe, az algák elpusztulnak, és a vízpára más szerkezetű, durvább cseppekbe áll össze. Ebből már gyakrabban lesz jégeső, heves zápor, ha majd a szárazföld fölé érkezik.
Ilyen és ehhez hasonló különös összefüggések sokasága áll fenn a környezetszennyezés és az időjárási jelenségek változása között. A hatalmas áramlások a vízben, a levegőben bejárják az egész bolygót, nincsen csak lokálisan ható szennyezés.
Ezek szerint viszont a felelőssége is globális mértékű minden cselekedetünknek…
Na de végül csak megérkezett az éltető eső március végén, megmenekültek a búzaföldek, csírázásnak indultak a kertekben a földben várakozó magvak, és a levegő is kitisztult. Igaz, a szennyezés nem tűnt el, csak szépen eloszlott a felsőbb légrétegekben, ott meg van még rengeteg hely – gondolja a városi ember, és elindulás előtt még egyszer rápillant a képernyőre, hogy vigyen-e esernyőt, vagy itt van újra tartósan a napsütéses „szép” idő.
A kertben, ha a növényeket közelről figyeljük, ahogy az idei tavasz szélsőséges kihívásaival küszködnek, különös jelenségeket figyelhetünk meg. A víz, a meleg és a fény együtt csalogatja elő az első virágokat a földből, de ha a felhőtlen égről túl sok fény jut a növényeknek, alacsonyabbak maradnak, és eső nélkül a levélzet sem tud elég nagyra nőni. Ilyenkor a fagyveszély, a napi hőingadozás is nagyobb, mert ha nincs pára a levegőben, erősebb az éjszakai kisugárzás.
Igen, ezen a tavaszon megbomlott az Ég, a Lég, a Hó, a Hő, a derűs és borús Idő rendje…
Évszázadokkal ezelőtt már Linné is megfigyelte, le is írta, hogy a szárazságra, a tápanyaghiányra a növények visszafogott növekedéssel válaszolnak, de nagyon hamar kezdenek virágot bontani, és a maghozásra fordítják erőforrásaikat.
Különösen a korai, apró jácintok szenvedték meg a vízhiányt.
Nem mozdultak a szárazságban a füvek se, a medvehagymák, a madársaláták is aprók maradtak, és nemcsak a tányérra került így belőlük kevesebb, de nem tudtak a levegőből se annyi szén-dioxidot kivonni, mint csapadékosabb években,
kevesebb szerves anyag képződött, a talajt se tudták leárnyékolni, és persze a kevés zöld lombfelület párával se gazdagította a levegőt. A nárciszok, a császárkoronák is jóval alacsonyabbra nőttek, mint tavaly, a hirtelen leszakadó hóban, a fagyban eldőltek, de a virágzáson egyikük se takarékoskodott.
De miért a virág kapja meg az összes erőt, a hagyma tartalékait, a száraz földből kiszivattyúzott utolsó csepp nedvességet is?
Ha a nemzetséget, a fajt veszedelem fenyegeti, az egyén jóléte, túlélése háttérbe szorul, a jövő számára az új nemzedéket kell megmenteni, ez a törvény van beleírva az élők világába.
Így menekítik most az ukrán anyák is szinte mindenüket hátrahagyva a gyerekeket a háborúból, a megbomlott rendből, a jövendő békességbe vetett makacs hittel ebben a fagyos, száraz, szomorú esztendőben. Nagypéntek van most Európában, olyan sötét és reménytelen, mint az a legelső volt, amikor még nem hitte senki, hogy elkövetkezik a feltámadás, és az élet mégis legyőzi a halált…
Szöveg és kép: Lechner Judit