Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Egészen meglepő helyeken virágozhatnak vadvirágok, a békés építkezés mellett az esztelen pusztítás, a háború jelei is lehetnek. Különleges tájakon bóklászhatunk ma szerzőnk kalauzolásával.
„Az gömbölyű gyökeres virágok közé imitt-amott hinthetni sok színű teljes mákokat, hogy mikor amazoknak virágjok meghervad, ezek akkor gyönyörködtető színes ruhájokban ékessen udvarollyanak…” (Lippay János: Posoni kert)
A 17. században így ír Lippay János, a híres pozsonyi érseki kert krónikása a díszmákokról, és ma is követhetjük a tanácsát, a tulipánok, nárciszok, császárkoronák lassan sárguló levelei, visszahúzódó hagymái közé vethetünk a díszpipacsokból, teltvirágú, színes díszmákokból.
A díszmákok szépségéért igazán érdemes korán felkelni. Amint kinyílnak az első virágok, megjelenik rajtuk a sokféle rovar, és szinte fürödnek a virágporban, amit sietve lefésülnek a porzókról. A pompás szirmok csak pár órára készülnek, délre már szakadozva lógnak, le is hullanak, de a megporzás megtörtént, és estére már csak a szépen megformált kis mákgubó hízik a virág helyén. A törékeny szirmok azonban erre a rövid időre csodálatosan jól betöltik a szerepüket, szilárdan megtartják a nagyobb rovarokat is.
Némelyik dongó hanyatt esik a nagy igyekezetben, de a szirom töve bölcsőszerűen megtartja, így még kényelmesebben fürdik a virágporzáporban. Milyen gondos tervezés, célszerű kivitelezés formálta a szirmokat ilyen stabillá, teherbíróvá…
A rovarok aztán dolguk végeztével szépen továbbállnak, hiszen már várják őket a délelőtti napsütésben kinyíló körömvirágok, a hatalmas muskotályzsályák, pompás szarkalábak, szelíd borzaskaták, hiszen egy biokertben mindig van sokféle nyíló virág, ahogy a természetesen művelt, mértékletesen kaszált réteken is. Jó, ha minél többféle virágzó növény kínál ilyenkor is táplálékot a szorgosan munkálkodó beporzóknak, a vidáman nyüzsgő rovarvilágnak. Igaz, Lippay még csak arra törekedett, hogy mindig legyen valami ékessége a kertnek, a rovarvilág szükségleteiért igazán nem kellett akkoriban aggodalmaskodni, hiszen még híre sem volt a vegyszeres „növényvédelemnek”, rovarirtóknak, a növényekbe hónapokra felszívódó csávázószereknek, de ma már a szükség új fogalmakat szül, a természetvédők jóvoltából „beporzóbarát kertek”, „méhlegelők”, „rovarhotelek” gondoskodnak menedékről a jócskán megfogyatkozott rovarvilág számára…
A díszmákok apró, a „valódi” mákszemnél jóval kisebb magjai majd csak június végére érnek meg, akkor a zörgősre száradt gubón megnyílnak az ablakok, és kiszóródik a forró, száraz földre a rengeteg mag. Nem is kell őket évente újra vetni, hiszen békésen várakoznak valahol a talaj repedéseiben egész télen, tavasszal, és majd csak jövő májusban csíráznak ki a legszerencsésebbek, hogy pompás tőlevélrózsát fejlesztve, hetek alatt helyet foglaljanak maguknak az évelő virágok között, vagy akár a veteményesben.
A növényeken pár napon át egyszerre látjuk a virágokat, a bimbókat és a zöld, éretlen terméseket. Egész föld feletti életük alig pár hónap. Mennyire másként terveznek, mint a hagymákba húzódó tulipánok, vagy a hatalmasra növő, évszázadokra berendezkedő fás növények. Mégis, a parányi magban benne van elrejtve a Terv, ami szerint majd új életre ébred egy szép tavaszi reggelen, és gyors csírázásnak indul a sokszor évekig elfekvő, a földben szunnyadó magocska.
De milyen különös, a veteményesben sokkal több palánta mutatkozik, mint a levendulák, kakukkfüvek társaságában, az alig háborgatott talajban! A veteményest ősszel felássuk, a földjét alaposan megforgatjuk, tavasszal elgereblyézzük, mély árkokat húzunk a borsónak, sekélyebbet a sárgarépának, de a díszpipacs parányi magjaiból mindig sikerül némelyiknek ezt a felfordulást túlélni, és pontosan a számára megfelelő magasságba kerülni.
Igaz, a „valódi”, tűzpiros pipacsok is a bolygatott talajban, szántóföldek szélén, új utak rézsűjében, építkezéseken nyílnak ilyenkor tömegesen, úgy tűnik, valóban ez a kedvenc élőhelyük.
Franciaországban, amikor az első világháború után ott maradtak a tájat szétszabdaló lövészárkok a hosszú állóháború helyszínén, mindenütt pipacsok virítottak a megbolygatott földön, vérvörösen kirajzolva a frontvonalakat és a frissen hantolt katonasírokat, temetőket. A hagyomány szerint ezek a virágok a hősök véréből fakadtak, és különösen Angliában vált jelképpé a pipacsvirág a háború lezárásának emlékére.
Vajon az ukrajnai lövészárkokat is vérvörös pipacsok szegélyezik mostanság?
Látszik ez a műholdakról, drónokról és mindenféle elmés szerkezetekről, amik fölülről, embertelen távolságból figyelik a harcok menetét? Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, írta Radnóti, de közelről, a lövészárokból nézve egészen mást látni!
Tamási Áron a Siratnivaló székely című, megrázóan szép háborús novellájában egy fiatal legény „…markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.” Igen, a földdel dolgozó embernek egy marokra való is elég, hogy megtudja, mire lenne képes az a talaj, ami évmilliókon át gazdagodott, míg megtelt élettel, morzsalékossá, szinte feketévé érett, lágy hantú mezőkké szelídült. Vajon kiszámolták már a háborúk ökológiai lábnyomát?
Az Úré a föld, és annak teljessége, mondja az Írás, de az ember szabadságot kapott, hogy virágoskertet ültessen rajta, búzát vessen bele, vagy csatatérré rombolja, aknákkal szórja tele. A hamarosan teljes virágzásban pompázó mákföldekről is betakaríthat majd az ember élelmet, készíthet a termésből gyógyszert, de kábítószert is…
A kora nyári pipacsmezők mindig az ember tetteiről árulkodnak, hol békés építkezésről, hol esztelen pusztításról. De a rovarok vidám sokasága reggelenként szorgosan gyűjti róluk a bőségesen hulló virágport, boldogan hordja az utódok táplálására, és közben észrevétlenül elvégzi a megporzást is, hogy a bőséges termésből fakadó új pipacsmező a rovarok következő nemzedékét is vendégül láthassa. Mennyi sok ilyen nyertes-nyertes játszma folyik a szemünk előtt! Igen, a teremtett világ valóban tele van szeretetüzenetekkel…
„Minden teremtménnyel együtt Istent keresve járunk ezen a földön, mert „…ha a világnak kezdete van, és teremtett valóság, akkor azt kell keresni, aki kezdetet adott neki, azt kell keresni, aki teremtette”. Énekelve járjunk! Hogy a bolygónkért folytatott küzdelmünk és az érte érzett aggódásunk ne vegye el tőlünk a remény örömét” (Ferenc pápa: Laudato si’ 244.)
Szöveg és kép: Lechner Judit