A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk az erdők szerepéről ír a légköri szén-dioxid szintjének szabályozásában, arról is szót ejtve, hogy bolygónk is egyre „lázasabb”.

„Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére szorítja”
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)

A Keeling-görbe a légköri szén-dioxid koncentrációjának szezonális és éves változásait bemutató grafikon, melyet megalkotójáról, Charles David Keelingről neveztek el.

A grafikonon azonban nem csupán egy vonalat látunk, hanem szépen kirajzolódik rajta egy fűrészfog-effektusnak nevezett, évente ismétlődő jelentős ingadozás is, amit az északi félteke lombhullató erdőségeinek életjelenségei okoznak. Miért is az északi félteke hatása mutatkozik? Azért, mert a szárazföldek több mint kétharmada az északi féltekén található, és a lombhullató erdők aránya még ennél is nagyobb. Ezt a hatást a déli félteke erdőségei az ottani nyári félévben nem tudják kiegyensúlyozni, ezért ilyen látványos ez a jelenség a bolygó egészének légkörét tekintve. Ezek az erdők ugyanis a tavaszi kilombosodás megindulásától kezdve, a nyári félévben tetemes mennyiségű szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, ami a Keeling-görbén a koncentráció látványos visszaesésében jelenik meg. A hajtásnövekedés idején különösen erőteljes a csökkenés, hiszen a szén-dioxidból nyerik a növények az alapanyagot a szerves anyagok asszimilációjához. Ehhez a jelenséghez májusban, júniusban még a hosszabbodó nappalok hatása is hozzáadódik.

Az ősz beköszöntével, a lombhullás után viszont növekedni kezd a szén-dioxid-koncentráció, ami az asszimiláció megszűnését és a lehullott levéltömeg lebomlási folyamatait jelzi.

De valóban jó szó erre a mintázatra a „fűrészfog-effektus”? Nem inkább egy gyönyörű hullámvonalat kellene benne meglátnunk? A bolygót borító bioszféra életműködésének jelét, az összehúzódás, kitágulás, belégzés, kilégzés, felépítés, lebontás ritmusát? Igen, ezt a jelenséget mutatják meg az 1958 óta gondosan végzett mérések.

A növények azonban nem élik fel az összes szerves anyagot, amit létrehoznak, hiszen az állatok és az ember számára is táplálékot biztosítanak, a légkörből kivont szén egy részét fatestükben raktározzák, és ha elpusztulnak, a lassú lebontás során, amit apró élő szervezetek végeznek folyamatosan az avar takarójának védelme alatt, humusszá bomlanak, a talajt éltetik, gazdagítják.

Az erdőknek tehát a talajképződésben, a csapadékvíz megőrzésében, az erózió megfékezésében, a táj egész vízgazdálkodásában betöltött szerepükön túl az éghajlat stabilizálásában is komoly szerepük van a Keeling-görbe tanúsága szerint.

Az ábra azonban másra is rámutat: minden ősz végén kicsivel több szén-dioxid marad a légkörben, mint amennyi előtte volt. Charles Keeling úgy vélte, hogy ez a folytonos emelkedés egyértelműen a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének a következménye, tehát jelentős részben emberi tevékenység idézi elő a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok okozta globális felmelegedést. Különös, hogy a fák erre a szén-dioxid-többletre erőteljesebb növekedéssel reagálnak. Talán így próbálkoznak a bioszféra kívánatos egyensúlyának helyreállításával?

Az erdészek megfigyelése szerint azonban ezek a terebélyesebb koronák törékenyebbek, többet ártanak nekik az utóbbi évtizedek egyre gyakoribb viharai is.

A Keeling-görbe tanulmányozása után új szemlélettel tekinthetünk a nálunk is lassan meginduló színes, látványos lombhullásra. Minden egyes levél anyagában szénvegyületek sokasága őrzi azt a szén-dioxidot, amit ezen a nyáron a fák kivontak a légkörből. A levelek lassú lebomlásának folyamatát a fák, bokrok alatt háborítatlanul meghagyott avarban nyüzsgő apró lények végzik el, az útra, a pázsitra hullott leveleket komposztálhatjuk. De talán még fontosabb, hogy a már meglévő fákat, ligeteket, erdőségeket megőrizzük, természetes megújulásukat elősegítsük, termőterületeiket növeljük, és ahol csak lehet, új fák ültetésén gondolkodjunk! Ámulattal járjunk a kopaszodó fák alatt, hiszen olyan lények ők, melyek a teremtésben különleges küldetést kaptak: önmaguk szükségletein túl képesek más élőlények számára táplálékot, életteret, élhető légkört biztosítani…

De nem késtünk el már ezekkel az apró jobbító szándékokkal? Mi lesz ennek a „lázas” növekedésnek a következménye? Az emberi szervezet számára is van olyan mértéke a testhőmérséklet emelkedésének, ahol már visszafordíthatatlanul károsodnak a fehérjék, az élő szervezet építőelemei.

A lázmérő csak 42 fokig van kalibrálva, azon túl már láz sincs… A tudósok a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedését tekintve is beszélnek ilyen kritikus határról, ami fölött a földi életet ma ismert formájában végleges pusztulás fenyegeti.

Úgy tűnik, az emberi erőfeszítések, az önmérséklet, a fogyasztáscsökkentés apró lépései már nem elegendők, és a fák gyógyító ereje is kevés a láz csillapítására, hiszen egyre fogyatkoznak a bolygó erdőségei.

De mégis, ha az éghajlatváltozást az emberi tevékenység okozza, akkor a gyógyítására is képesnek kell lennünk! Ferenc pápa is erre biztat: „Isten, aki nagylelkű elköteleződésre hív minket, és arra, hogy mindent neki adjunk, eltölt minket a szükséges erővel és világossággal, hogy előrehaladhassunk. E világ szívében továbbra is jelen van az élet Ura, aki nagyon szeret minket. Ő nem hagy el bennünket, nem hagy magunkra, mert végérvényesen eggyé vált földünkkel, és szeretete mindig segít, hogy új utakat találjunk. Áldott legyen!” (Ferenc pápa: Laudato si’ 245)

Szöveg és fotó: Lechner Judit