Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
Régóta érlelődik bennem az érzés, hogy valami észrevétlen elmozdulás ment végbe (vagy talán régóta jelen is volt?) mindennapi nyelvhasználatunkban a „remény” (és vele együtt a „bizalom”) szavakkal kapcsolatban. Ez az érzés mostanára gondolattá, meggyőződéssé erősödött. Figyeljük csak meg a következő párbeszéd-változatokat! „– Ő is ott lesz? – Igen.” „– Ő is ott lesz? – Remélem igen.” „– Eléritek még a vonatot? – El.” „– Eléritek még a vonatot? – Reméljük el.” A változatok közötti különbséget a „remélni” ige adja, és az általa közvetített jelentésbeli módosulás az, hogy ha szerepel a mondatban, akkor a bizonytalanságot viszi bele. (Ugyanez lenne a hatás, ha a „remélem” helyett a „bízom benne, hogy” szerepelne azon a helyen.) Mintha csak a „remélem” (és a „bízom benne”) azt jelentené, hogy „hát, szeretném, de nem vagyok benne igazán biztos” („szóval ne építsünk nagyon rá”).
Ez a jelentés szöges ellentétben áll azzal, amit a „remélni” ige a Szentírásban jelent. A Zsidókhoz írt levél szorosan összeköti a hit, a remény és a bizalom gondolatkörét. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. ” (Zsid 11, 1) Az Újszövetség szerint a remény éppen a – még – nem látott dolgok felőli biztos meggyőződés, amit a hit tesz megalapozottá. Aki – keresztény értelemben – remél, az sokkal biztosabban néz a jövőbe, sokkal bátrabban tekint a feladataira. Természetesen az ő számára sem tárulnak fel előre a történések, őt is gyakran érik meglepetések és tapasztal váratlan – akár fájdalmas – fordulatokat; de sokkal nyugodtabban éli át őket, mert „van reménye”.
De miben is áll ez a „birtokolt remény”, ez a bizonyosság? XVI. Benedek pápa a Spe salvi (Reményből [vagyunk] megváltva) kezdetű enciklikájában így foglalja ezt össze: „A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket. ” (SpS 1).
Akár életünk személyes, mindennapi küzdelmeire, akár a kortárs világ nagy kérdéseivel – például a környezet aggasztó állapotával – kapcsolatos küszködéseinkre gondolunk, a gondok mélyén, meg vagyok győződve róla, azt a dinamikát fedezhetjük fel, amit a pápa nagy tömörséggel és világossággal fogalmaz meg: „a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet”. A környezeti mozgalmak gyakori nehézségei: az egy idő után fellépő kiábrándultság, vagy pedig türelmetlenség és vele járó agresszivitás legmélyebben éppúgy a remény hiányának tudhatók be, mint ahogy nagyon gyakran saját magunk vagy embertársaink, netán családtagjaink fásultsága, idegessége is, a szeretet kihűlése az emberi közösségben. Benedek pápa az említett körlevelében hosszan kifejti, hogy a Zsidókhoz írt levél fenti mondatában a reménnyel kapcsolatban a görög eredeti egy nagyon komoly bizonyosságot kifejező szót használ. Azt adja tudtunkra itt a Szentírás, hogy aki Krisztusban remél, az úgy halad egy távoli, még el nem ért, de ismert cél felé, hogy közben már valamit előre szilárdan birtokol is belőle, és ez a valóság, ez a „valódiság” ad neki derűt és határozottságot.
Keresztényként ünnepelve a Megtestesülést, élve a teremtett világ iránti felelősséget minden bizonnyal ez a fenti értelemben vett remény lehet a legnagyobb hozzájárulásunk a világ gondjainak megoldásához, és így a legnagyobb „karácsonyi ajándékunk” embertársainknak. Osztozunk „örömeikben és reményeikben, gyászaikban és szorongásaikban”, ahogy a II. vatikáni Zsinat Gaudium et spes dokumentuma időtálló világossággal megfogalmazta; mi sem vagyunk kívül az időn, a történéseken, a sokszor gyötrő törvényszerűségeken, és nekünk sincs zsebünkben a „bölcsek köve”. Mégis, Krisztus tanítványaiként mi derűvel és bátorsággal tudjuk átélni mindezeket – és ajándékozni tudjuk ezt a reményt a többieknek is.
De miben is áll voltaképpen ez az ajándékozás? Átadható-e egy belső meggyőződés, ajándékozható-e valóban a remény?
Reményt „ajándékozni” igazában azt jelenti, hogy kitartóan élni azt, és (semmiképp sem erőltetni, „tukmálni”, viszont) engedni, hogy „láthatóvá váljon rajtunk” a környezetünk számára. Hiszen a remény végső soron maga Krisztus, aki bennünk él – s ő maga, mondhatjuk, „elintézi az ajándékozást”, ha mi teret engedünk neki. A legfontosabb tehát „befelé” élni a kapcsolatunkat Azzal, aki nemcsak Betlehemben született meg egykor, hanem a mi lelkünkben is otthon van. Ez a jelenlét valójában emberi mivoltunkkkal együtt felkínáltatott nekünk, vagyis már előbb létezik, mint hogy mi felismertük volna őt: épp ezért az is bátran keresheti a remény „bentlakozását” önmagában, aki nem ismerné „személyesen” Jézust. Bárki párbeszédbe léphet a szívében élő Reménnyel, és elkezdhet következetesen neki megfelelően viszonyulni embertársaihoz és a dolgokhoz. És akkor e Remény által végső soron nem is csak „reményt ajándékoz”, hanem ő maga válik Ajándékká.