E világ szívében továbbra is jelen van az élet Ura, aki nagyon szeret minket.
Ő nem hagy el bennünket, nem hagy magunkra, mert végérvényesen eggyé vált földünkkel,
és szeretete mindig segít, hogy új utakat találjunk.
Áldott legyen!
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal a május virágairól gondolkodunk M. S. mester festménye nyomán.
„Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit… Ezért kérte azt, hogy a kolostor kertjében mindig hagyjanak valamekkora műveletlen földdarabot, hogy vadon élő növények nőhessenek, hogy akik megcsodálják, magasztalják Istent, megannyi szépség alkotóját. A világ több megoldandó problémánál: örömteli misztérium, melyet ujjongó dicsérettel szemlélünk.” (Laudato si’, 12.)
Ferenc pápa enciklikájában többször is utal a környezetvédők oltalmazójára, Szent Ferencre, aki testvérként tekintett minden teremtményre, még a virágoknak is prédikált, buzdította őket az Úr dicséretére. Májusban igazán nem nehéz követni a példáját, hiszen ilyenkor még a kissé elhanyagolt, elvadult kertek is virágba borulnak, sokszor éppen ezekben burjánzanak el legszebben az évelők! De nekünk, magyaroknak nemcsak a természetben van ilyenkor szemlélődnivalónk, a Nemzeti Galériában ott van a csodálatos, több száz éves festmény, M. S. mester Vizitációja, mely Mária és Erzsébet találkozásának jelenetét ábrázolja. Ragyogó májusi réten üdvözli egymást a két áldott asszony, titkos értelmű virágok között, maguk mögött hagyva az ikonok aranyszínű hátterét, az Ószövetség komor világát.
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal az áprilisi télies időjárás és a Föld napja kapcsán gondolkodunk a teremtett világ megőrzéséről.
Bizonyára vannak, akik emlékeznek arra, hogy 31 évvel ezelőtt, 1986. április első tíz napján meleg májusi időjárás volt: Budapesten április 8-án és 9-én a 26 Celsius-fokot is meghaladta a maximális hőmérséklet. A rá következő napokban gyorsan hűlni kezdett az idő, és két nap alatt több mint 23 fokot esett a legmagasabb hőmérséklet, hiszen 12-én alig haladta meg a 3 Celsius-fokot a napi maximum, és az ország több területén havas eső, a magasabb hegyekben hó esett. Ez rendkívül nagy hőmérsékletesés volt, de ehhez hasonlóak – bár nem ilyen mértékűek – az elmúlt 115 év áprilisaiban többször előfordultak. A „szeszélyes” áprilisban nagyjából 10 százalékos gyakorisággal következhet be egyik napról a másikra 10–15 Celsius-fokos lehűlés. Valami hasonló történt idén a húsvét utáni napokban is, bár „csak” 10–12 Celsius-fokot estek a napi maximumok, de az ország több térségében havas eső, havazás volt, és az azt követő felhőmentes éjszakákon fagy is előfordult. És ez így van/lenne rendjén: igazi hamisítatlan tavaszi szeszélyes időjárás volt, ami az elmúlt harminc évben kevésbé volt jellemző. Néha megmutatja magát az az időjárás, ami a 20. században jellemző volt. A következtetés nem az, hogy ez a hirtelen változás az éghajlatváltozás bizonyítéka: „sokasodnak majd az extrém időjárási események”, és nem is az éghajlatváltozás cáfolata: „lám-lám visszatért a természet a normális kerékvágásba”, hanem inkább az, hogy évtizedek óta nem fordult elő ilyen Magyarországon – és inkább ez ad aggodalomra okot. Az pedig különösen aggasztó, hogy az évjáratok közötti változékonyság egyre kiszámíthatatlanabb, ami egyrészt nehezen tervezhető, és valószínű, hogy hosszabb távon egy jelentősebb változás előjelének tekinthető.
h, 2017-07-10 18:11 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben útjára indítjuk a „teremtésvédelmi kalendáriumot”, mellyel kéthetente azonos időben jelentkezünk. Az alábbiakban a sorozathoz írt előszót adjuk közre.
Sokan, sokszor kérdezik: végül is, mi az a teremtésvédelem? Hosszan lehetne a teremtésvédelem fogalmáról értekezni, de én ilyenkor inkább a következőket szoktam mondani: a teremtésvédelem kulturális és környezeti értékeink védelme szent felelősséggel és szeretettel. Tegyük felelősséggel, amit a Jóisten – ahogyan a Teremtés könyvében olvashatjuk –, ránk bízott, azt, hogy a „földet műveljük és őrizzük meg” s mindezt tegyük evangéliumi szerető hittel, ami a megváltott, új ember sajátja. A teremtésvédelem az egyik dolgunk itt a földön, ami a lelkünkben kezdődik és beletartozik minden ember, az őt körülvevő környezettel.
Szándékaink szerint kéthetenként pénteken szeretnénk körüljárni mindazt, amit a teremtésvédelemről gondolunk.
Ezt követően minden hónap második péntekén rövid „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk: szeretnénk a természet és liturgikus idő változásán keresztül a teremtett világ szépségét, egyszerűségét, törékenységét és vitalitását bemutatni. Mindezt azért, hogy az egyházi év ritmusát is követve, Istent keresve a természet felé fordíthassuk gondolatainkat, érzékelve a teremtett világ ajándékát, s ezáltal felismerjük személyes cselekvő, valamint belső, szemlélődő indíttatású teendőinket.
h, 2017-04-24 15:58 
Április 22-én, a Föld napján hirtelen és váratlanul elhunyt Rohály Gábor, Egyesületünk elnöke.
Döbbenetes a tény. Saját szavaink helyett álljon itt egy idézet XVI. Benedek pápa Spe salvi kezdetű enciklikájából a keresztény reményről. Gábor sokszor utalt erre az enciklikára, melynek alábbi szavai most különös hangsúlyt kapnak vele kapcsolatban:
"Senki sem él egyedül. Senki nem vétkezik egyedül. Senki sem üdvözül egyedül. Az én életembe állandóan beleszövődik a mások élete: abba, amit gondolok, mondok, teszek, művelek. És megfordítva, az én életem is beleszövődik a másokéba: rosszba és jóba egyaránt. Így a másikért mondott kérésem az ő számára nem idegen, nem külsődleges a halál után sem. A lét egybefonódásában a neki szóló hálám, az érte mondott imádságom az ő tisztulásának egy részét jelentheti. És ehhez nem kell a földi időnket átszámítani az isteni időre: a lelkek közösségében átlépjük a földi időt. Soha nem késő és nem hiábavaló a másik ember szívét megérinteni. Így válik ismét világossá a remény keresztény fogalmának egy fontos eleme. Reményünk lényegileg mindig másokra irányuló remény is; csak így igazi a remény számomra is." (Spe salvi 48)
Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól. És így miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.
p, 2017-03-31 13:04 Ternyák Csaba egri érsek egyházmegyei teremtésvédelmi nappá nyilvánította március 25-ét, Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, és környezetük szépítésére kérte a főegyházmegye negyvennyolc katolikus intézményének diákjait, tanárait. Az egri akcióban ő maga is részt vett.
Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.
„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.
Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.
A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.
Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.
Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.
Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.
Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.
Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.
