Kerekasztal beszélgetés az enciklika hatásairól

Az Új Ember ünnepi dupla számában (2015. december 27-2016. január 3.) két oldalon jelent meg „teremtésvédelmi” cikk. Interjú készült Hetesi Zsolt fizikussal, a Naphimnusz Egyesület tagjával az „ember-Isten és az ember-természet viszonyáról”. Többek között arról beszél, hogy „Mi kitaláltunk magunknak egy rémet, ez pedig a folytonos gazdasági növekedés. Holott volt már példa a történelem során arra, hogy egy civilizáció a saját hibái miatt omlott össze, gondoljunk csak a majákra, a Húsvét-sziget népére, vagy éppen a Római Birodalomra. Napjainkban egy olyan korban élünk, ahol az ember és a természet szemben áll egymással. Amíg nem oldjuk fel ezt az ellentmondásos viszonyt – és ez csak erkölcsi szinten lehet-, addig ez a kérdés újra és újra fel fog merülni. A kereszténységben már évezredek óta mag van az iránytű, amely megmutatja, mit kell tennünk. Csupán megfelelő alázatra volna szükségünk ahhoz, hogy e szerint cselekedjünk. Isten mérhetetlen alázattal kiüresítette önmagát s hasonló lett hozzánk. Vajon tudunk-e alázatosak lenni mi is, vagy megmaradunk a gőgünkben?”

„Egyet léptek a világ vezetői” címmel ír Nemes Csaba cikket a Klímacsúcs eredményeiről. Sosem látott összhang volt a magas politika kommunikációs szintjén, ami ma már sikernek számít. Az átlagolvasó keveset ért abból, ami történt: nem érti, hogy mit jelent az „ambíció szint”, mi jelent a Megállapodás ”jogilag nem”, de „politikailag” kötelező jellege, miért beszélnek másfél, vagy két fokos maximális globális hőmérséklet emelkedésről, holott az is tudott, hogy a vállalt ún. kibocsátási csökkentési kötelezettségek még három fokos vagy e feletti hőmérséklet növekedést is megengednek. A meglepő az, hogy a hozzáértők sem biztosak abban, hogy mennyire elegendő az alapprobléma kezeléséhez a Párizsban megfogalmazott, és majd lehetőség szerint 2019-20-ra hatályossá váló Megállapodás. A Megállapodás hatálybalépésének ún. kettős feltétele van: azaz hogy nem csak a csatlakozók kellően nagy száma, hanem az összesített kibocsátások szintjének aránya is számít., az az a 195 rész vevő ország közül legalább 55 államnak ratifikálnia kell az egyezményt, és a globális káros anyag kibocsátások 55 százalékát le kell fedniük. Ez a feltétel erősíti a nemzetközi jogi kényszer sikerességét ugyanakkor a célok, és az ahhoz vezető eszközök homályos kapcsolata gyengíti.

„Nulla hulladék” címmel ír Nemes Csaba cikket a szelektív hulladékgyűjtés eredetéről, jelenéről és jövőjéről. Az egymásra épülő ökoszisztémák az élő és élettelen közötti szervezett kapcsolatokat különböző fejlettségen tartják fenn a különböző egyedek és szervezetek által elhagyott hulladékok, „melléktermékek” feldolgozásán keresztül. Valami hasonló körfogásos rendszeren gondolkozhattak a 90-es években azok a kutatók és gyakorlati szakemberek, akik megfogalmazták az ún. ipari ökológia koncepcióját, a kvázi ipari ökoszisztémák létrehozásának a lehetőségét. Az alap ötlet jó, de mégsem született sok, fenti típusú nagy rendszereket mozgató projekt, hiszen elég az, hogy az elkülönítetten kezelt hulladékok eljussanak a felhasználókig. Itt lép be a lakosságnál keletkezett ún. települési hulladék, és annak az elkülönített gyűjtése. A jövő feladata az ipar területén az egyre növekvő energia és nyersanyag igényt minél nagyobb mértékben a hulladékokból kielégíteni; a háztartási hulladékok esetén pedig teljesen meg kell szüntetni, a hulladékoknak a földbe való lerakását. Ezt pedig talán, csak egy új rendszerrel lehetséges megoldani, például az ún. száraz, és nedves gyűjtőedények elterjesztésével A száraz edénybe azon hulladékok kerülnének egybeöntve (!), amelyek most a szelektív edényekbe, és azokat egy optikákkal is felszerelt szortírozó rendszer szétválogatja, a nedvesbe pedig az ételmaradékok és zöld hulladék (remélhetőleg egyre kevesebb), és azok kiszárítva energetikai hasznosításra kerülhetnek. Ez a jövő, amire azonban várnunk kell még tíz, tizenöt évet.

Nemes Csaba írt cikket az Új Ember december 6-ai számában: célok és érdekeke a páriszi klímacsúcson. Párizsban már november 30-a óta tart az ENSZ klímakonferenciája, az Éghajlatváltozási Keretegyezmény Részes Feleinek huszonegyedik találkozója. Az elsőt 1994-ben rendezték meg Berlinben. Óriási reményekkel és határozott tervekkel fogtak neki a munkának. Akkor és ott döntötték el, hogy nem elég az üvegházhatású gázok kibocsátásának befagyasztása, hanem csökkenteni kell az értékeket. E döntés alapján készült el az úgynevezett Kiotói Jegyzőkönyv, amelyben az aláíró országok némi kibocsátáscsökkentést is vállaltak. Már akkor is tudni lehetett, hogy ez nem lesz elegendő az ember által okozott éghajlatváltozás bekövetkezésének elkerüléséhez. A következő időszakban nemhogy csökkent volna, hanem világszerte nőtt a károsanyag-kibocsátás. Ezek után nem meglepő, hogy jelentősen változtatni kellett a nemzetközi tárgyalások menetén. 2011 óta folyik egy, a tagállamok szélesebb körét bevonó és jelentősebb kötelezettségeken alapuló egyezmény előkészítése. A klímacsúcs célja egy új, 2020-ban induló egyezmény elfogadása, amely az eddigiektől eltérően már valamennyi félre nézve kötelező érvényű lenne. A tárgyalások folynak, és december 11-én – vagy az ülésszak meghosszabbítása esetén 12-én, 13-án – már többet fogunk tudni arról, hogy született-e hatásos és minden érdeket figyelembe vevő nemzetközi megállapodás. Ferenc pápa figyelmeztetése a Laudato si’ kezdetű enciklikában is megfogalmazódott: „A nemzetközi tárgyalások nem tudnak jelentősen előrelépni azoknak az országoknak a hozzáállása miatt, amelyek a globális közjó elé helyezik nemzeti érdekeiket.” Csak remélhetjük, hogy ezúttal nem így történik.