Kezdjünk hát bele az idei advent vezérfonalának választott vízió kibontásába. Már az első mondat is elgondolkodtató:

„Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken)”

A mai szemmel kicsinek tűnő pár száz fős közösség nem légből kapott ötlet. Robin Dunbar angol antropológus állította fel azt az elméletet, amely szerint egy ember átlag 150 másik emberrel képes stabil, élő szociális kapcsolatot fenntartani. Ennyi viszony fér a „fejünkbe”. Ennyi emberrel működik a kölcsönösség, tart össze a csoport. Ennél nagyobb csoportokban nem ismerhet mindenki mindenkit, csökken a bizalom, a csoport szükségszerűen tagolódni kezd. Könnyen felüti a fejét az önzés, sikeres lehet a „csapd be, úgysem látod többet” taktika. És valóban, olvashatjuk, hogy régen ekkora volt egy-egy jól működő faluközösség, és megfigyelhettük a széttöredezést is, amikor a nagyobb falvakban az identitás már a szűkebb településrészhez, például „alszeghez” és „fölszeghez” kötötte a lakókat. Városban is jól működtethetőek ilyen kisebb egységek, legyen az utca, lakótömb vagy plébániaközösség. Az ilyen közösségek olyan városokban működnek a legjobban, ahol a városrészek központjaiban helyet találhat minden szükséges üzlet és szolgáltatás, és így a helyi lakosok ismerősként köszönthetik a boltost vagy a cipészt, s egymást is. Ezeknek a helyi közösségi kapcsolatoknak szövögetésében (lásd Ferenc pápa enciklikájában: “a társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni” – LS 219) nagy szerepe lehetne, és küldetéstudata is kellene hogy legyen a plébániai és egyéb keresztény közösségeknek, természetesen nem csupán a maguk javát nézve, hanem az egész körülöttük élő társadalom szolgálatára.

„szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon.”

Kedves Olvasóink!

Kedves Olvasóink!