Mit jelent ez a feladat számunkra? Pál apostolnak a korintusiakhoz írott első levelében olvashatjuk: „Az Úré a föld és minden gazdagsága.” (1Kor 10,26) Ez egy határozott viszonyítási pont, az embernek itt a földön dolga van, nem birtokosként, hanem szolgálóként, az Úr szolgálatában. Ugyanitt olvashatjuk, hogy „….ha bármit is tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1Kor 10,31)

A teremtésvédelem számomra az erényetikai megközelítésű, keresztény lelkületű fenntarthatóságot jelenti. Már több mint negyven éve használjuk a fenntartható fejlődés fogalmát, amit nemzetközi szinten is kodifikált formában az ENSZ rendkívüli közgyűlésén, Rio de Janeiro-ban, 1992-ben fogalmaztak meg az ún. Riói Alapelvekben. A huszonhét alapelv közül az első azt mondja ki, hogy „fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az ember áll”. Ez az alapelv meglepő módon, az ENSZ általában világnézet-semleges megközelítései ellenére is, majdnem keresztényi hozzáállást közvetít, hiszen megkülönbözteti az embert a teremtett világ többi élőlényétől, ami nemcsak egyfajta jogot, hanem súlyos kötelezettséget is jelent számunkra.

Az ENSZ Közgyűlése 2015-ben fogadta el az ún. Fenntartható Fejlesztési Célokat (Sustainable Development Goals), amire sokszor csak az angol nyelvű rövidítést, azaz az SDG-t használva szoktunk utalni. Az „SDG” betűszó érdekes módon, de talán nem véletlenül egyezik protestáns testvéreink jelmondatának rövidítésével: „Csak Istené a dicsőség” – Soli Deo Gloria (SDG). Tegyünk mindent Isten dicsőségére! A tizenhét cél 169, sokszor konkrétan számszerűsített al-célból áll. Nagy lépés, hiszen addig csak alapelvek, definíciók és különféle ún. horizontális utalások tartalmazták a fenntarthatóság sokak számára nem kellően közérthető szempontjait. Fontos előrelépés, hiszen akár projektszinten is értelmezhetővé vált a fenntarthatóság, de mindennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk a holisztikus értelmezésről sem. Számomra ez a holisztikus, ugyanakkor kézzelfogható megközelítés a „közös otthonunk gondozása” (a Laudato si' enciklika alcíme). Hogy mi is történik a mi közös otthonunkkal, azaz a Földdel, azt Ferenc pápa – elődei megközelítéseinek összegzésével – kortárs szakemberek és püspöktársai segítségével a 2015-ben megjelent enciklikájában adta közre. Az enciklika olyan, a maga rendkívül szeretetre méltó módján, mint valamiféle „utolsó figyelmeztetés”. Nemcsak a gondokat sorolja, hanem világos és járható utat ad ahhoz, hogy az ember valódi feladatát, a teremtés földi, „gondozói képmási létében” az őrző szerepét lássa el.

Aggódva tekintünk a jövőbe, nem csak embervoltunk egyéni törékenysége és végessége miatt, de napjainkban az emberiség közös sorsát is féltve. Egyre több ember érzi át ezt az aggodalmat, mióta egyre komolyabb és konkrétabb tudományos előrejelzések beszélnek arról, hogy nem maradt sok időnk világhasználatunk módját újratervezni, és ez a feladat ráadásul igen nagy horderejű, hiszen az emberiség önmagáról való gondolkodásának legalapvetőbb elveit is érinti.

Aggódva várakozunk tehát arra, hogy mit hoz a holnap. Eközben azonban keresztényként egy másik várakozás is kínálkozik számunkra, sőt évről évre felhívásként jelentkezik. A polgári év végén, az új egyházi év kezdetén ugyanis készülünk a Megváltó születésének ünnepére. Ő, amikor kétezer esztendeje megtestesült köztünk és értünk, alapvetően megváltoztatta azt a módot, ahogy azt ember önmagáról és világban való létéről gondolkodhat. Reményt akart adni nekünk, és újfajta közösségre hívott minket Istennel és egymással, ami, úgy is mondhatjuk, egy új világhasználati módot jelent.

A Naphimnusz teremtésvédelmi Egyesület már sok éve teszi közzé teremtéstudatos készületi javaslatait Advent (és Nagyböjt) idejére. Szeretnénk, ha minél több keresztény, sőt minél több jószándékú ember felismerné, hogy aggodalmas földi várakozásunk és reményteli karácsonyi készületünk összefügg egymással. Krisztus születésének ünnepére való készülődésünket át kell hogy hassák a teremtésért viselt felelősségünkből fakadó tettek, evilági aggodalmas várakzozásaink viszont megváltást nyernek a Jézustól kapott remény által.

Idei készületi javaslatunk aktualitását az adja, hogy tíz éve, 2008 adventjére jelent meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia teremtésvédelmi körlevele Felelősségünk a teremtett világért címmel. A magyar katolikus egyház ezzel az alaposan kidolgozott, igényes üzenettel úttörő lett a régióban a teremtésvédelmi gondolkodást tekintve. De a körlevéllel egyidőben megjelent három gyakorlati segédfüzet ezen túlmenően azt is egyértelművé tette, hogy nem elegendő a kérdésről gondolkodni, de egyszersmind a cselekvésnek is lendületet kell kapnia. (A körlevél és segédanyagai elektronikusan olvashatók itt a honlapon, a "Körlevél" menüpontban.) Végül a püspökkari felhívás nyomán megindult folyamatok jó alapot jelentettek ahhoz, hogy Ferenc pápa 2015-ben megjelent Laudato si' kezdetű enciklikája értő fülekre találjon a magyar keresztények körében.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Akár a naptárat, akár az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC jelentését nézzük, itt az ideje gyümölcsfát ültetni!

„Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, 
ma még akkor is ültetnék egy almafát.” 
(Luther Márton)

Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, Intergovernmental Panel on Climate Change) idei jelentése, amelyről a Teremtésvédelmi kalendáriumban két hete olvashattunk, nagyon komoly figyelmeztetést fogalmaz meg. Életformánkon, túlzó, pazarló fogyasztásunkon sürgősen változtatnunk kell. Tizenkét évünk van rá, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását mintegy a felére csökkentsük. Most már nemcsak arról van szó, hogy milyen Földet hagyunk utódainkra, hanem pár évtizeden belül mi magunk is megtapasztalhatjuk az éghajlatváltozás katasztrofális következményeit. Sok ez a tizenkét év, vagy kevés? Mire elég ez az idő? Például egy gyümölcsfa bőségesen termőre fordulásához…

„Jön az ősz, leterül a levél-garmada
fedi hűs éjszaka tapadó harmata”
(Weöres Sándor)