Bartus Gábor írt cikket az Új Ember május 25-ei számában „Ésszerűbb döntések – helyi szinten” címmel a teremtésvédelem rovatban. Az ún. szubszidiaritás elvét első modern megfogalmazásából a Quadragesimo Anno enciklikából vezeti be.(„… amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos:…”) Értelmezése szerint az elv arra vezethet bennünket, hogy a természeti erőforrások megóvása, valamint a fenntarthatóság biztosítása érdekében feladatainkat megosszuk a társadalom különböző szereplői között. Arról ír, hogy sem a nemzetek feletti ENSZ, sem az EU döntéshozatali folyamataiban sem veszik komolyan ezt az elvet. Pedig ahogy írja ez nem elsősorban elvi probléma, az így rossz szinten meghozott téves döntésekkel óriási forrásokat pazarlunk el, amiket máshol ésszerűen lehetett volna a fenntarthatóság érdekében felhasználni.

Baritz Sarolta Laura OP nővér az Új Ember május 4-ei teremtésvédelmi rovatában írt „Pincsi a babakocsiban” címmel. Egy új jelenséggel kezdi: manapság már néha „a babakocsiban nem baba, hanem egy szőrmók, főkötővel bekötött fejű, gombszemű, paplannal betakart kiskutya fekszik…. gazdája nem kevésbé gondosan tologatja, ápolgatja, mintha tulajdon (ember)gyermekét  dajkálná. Mi ez a jelenség? Hogyan magyarázzuk? Magyarázatában etikai, öko-etikai fejlődéstörténethez nyúl vissza. A két részes cikk első részének zárásaként a következőt írja :” Ha az állatokat, természeti javakat egyenlősítjük az emberrel, úgy az embert értékeljük le. A keresztény környezetetika válasza erre az, hogy az ember és természet harmóniában él, az ember kiemelt, tőle különböző, de a természet megőrzésére hivatott. A pincsinek is van helye az ember mellett, aki gondozza őt, de a babakocsi valaki másnak van fönntartva”.

Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem: „Hiszel Istenben?” Ezt válaszolta: „…hát…istenfélő vagyok”… Tovább nem firtattuk, de utána elgondolkodtam, vajon hogyan érhette ezt? Most felmerült a nagyböjti időszak kapcsán – ami egyébiránt is az önvizsgálat ideje –, annak az igénye, hogy ezt a kifejezést mélyebben megértsük. Pontosabban megkíséreljük feltárni azt, hogy mit is jelenthet ez a kifejezés a mai ember számára?

Keresztény „istenfélelem”. Ez egy összetett kifejezés, amelyből a „félelem” fogalmát még a hívők körében is sokan köznapi jelentése szerint értelmezik. A köznapi nyelv, amelybe beleszületünk és jelentéseit ’készen kapjuk’ sokértelmű, emellett számos esetben pontatlan és félreértésekre ad okot. Ezért fogalmai csak pontosítással alkalmasak akár vallásos, akár tudományos gondolatok kifejezésére. A „félelem” az életben gyakori érzés, amit a legkülönbözőbb esetekben is ugyanazzal a szóval fejezünk ki. A lélektan is sokat foglalkozott tartalmának meghatározásával, ennek a lelkiállapotnak a kialakulásával és jellemzőivel. Egyvalamiben az elemzések megegyeznek: akitől - amitől - félünk, az fenyegető vagy ártalmas. Ezért az „istenfélelemről” hallva könnyen úgy vélhetnék, hogy Istentől félni lehet. Ez azonban - más vallásokra most nem gondolva - a keresztény hit, tanítás és lelkiség szerint elképzelhetetlen. Félni ennek a csodálatos világnak a Teremtőjétől? Félni attól, aki adta nekünk Jézus Krisztust, az egyetemes, időtálló emberi erkölcs tanítóját? Amellyel kijelölte az emberiség lelki fejlődésének nagyszerű útját? Nem, Istentől nem lehet félni, ez lenne a keresztény tanítás egyik legnagyobb félreértése. Ebből következően hétköznapi nyelvi síkon az „istenfélelem” kifejezés - mint Istentől való félelem - félreérthető. A jobb megértés kedvéért gondolatban „járjuk körbe” ezt a kifejezést.