„Ne szomorkodjatok, mint akiknek nincsen reményük!” (1Tessz 4, 13)

Aki a Teremtőt igazán szereti, a teremtést is szereti. Aki a teremtett világot, s benne az embert szeretettel figyeli, annak – úgy tűnik – bőven van oka bánatra és aggodalomra manapság. Jó oka van arra, hogy féltse szeretteit, keserítheti a vesztükbe rohanók nemtörődömsége, s lesújthatja saját környezetvédő-közösségépítő szavának-munkájának kudarca. De még aki helyben, „kicsiben” sikeres lenne is, méltán elcsüggedhet látva hogy egyéni erőfeszítése mennyire eltörpül a feladathoz, szükséghez képest. Ha valaki ilyen helyzetben, „süllyedő hajón” mégis mosolyogva, kiegyensúlyozottan, bizakodva jár-kel, arról hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy vagy nem mondták el neki világosan hogy mi a helyzet, vagy nem elég értelmes ahhoz hogy felfogja a hallottakat. Pedig lehet, hogy „csak” keresztény…
A keresztény ember nem azért nem retteg, riadozik, szomorkodik mégoly nehéz helyzetben sem mert tudatlan, vagy ostoba, hanem mert van reménye. A keresztény reménynek ugyanis nem mond ellent az igazság: a valósággal való őszinte, okos szembesülés. Lám, Jézus is milyen kíméletlen őszinteséggel beszél az övéinek a rájuk váró szenvedésekről, igazságtalanságokról és megpróbáltatásokról, történelmi és természeti csapásokról! „Azért mondtam ezeket, hogy mikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek.” „Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességtek legyen bennem.”(Jn 16,4; 16,33) A keresztény remény lényege végsősoron az, hogy aki „itt e földi létben” nehézségek között is kitart Isten szeretetében, az üdvözül, és hogy Isten megadja ehhez a szükséges erőt és kegyelmet mindazoknak, akik ezt kérik Tőle.