• A teremtett világ mint tulajdon - nagyböjti elmélkedés 3. hét

    "Dúsan termő országba hoztalak benneteket, hogy élvezzétek gyümölcsét és javait. De amikor bejöttete, országomat tisztátalanná, örökségemet utálatossá tettétek." (Jer 2,7)

    Ugyanitt Jeremiás próféta Izráel Istennel való megromlott kapcsolatának következményeiről beszél, előrevetíti napjaink folyamatait is. Azt, ahogyan a földdel való kapcsolatunkra, és a Föld egészének egészségére hat, amikor hűtlenné válunk Istenhez.

  • Kiút a válságból - nagyböjti elmélkedések 2024.

    A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület - hagyományaihoz híven - idén is szeretné előmozdítani a Nagyböjt teremtéstudatos megélését. Ebben az esztendőben tagtársunk, Jaczenkó Edit elmélkedéseit olvashatják.

    „…az emberi létezés három, egymással szorosan összefüggő alapvető kapcsolaton, az Istennel, a felebaráttal és a földdel való kapcsolaton alapszik. A Szentírás szerint a három létfontosságú kapcsolat megszakadt, de nemcsak külsőleg, hanem bennünk is. Ez az elszakadás a bűn. A Teremtővel, az emberekkel és az egész teremtéssel való összhangot leromboltuk azáltal, hogy megpróbáltuk elfoglalni Isten helyét, és megtagadtuk, hogy korlátozott lényként ismerjük el magunkat. Ez eltorzította az embernek azt a megbízatását is, hogy „uralkodjon” a földön, hogy „művelje és őrizze” azt. Ennek eredményeként az ember és a természet közötti eredetileg harmonikus viszony ellenségessé vált.” (LS 66.)

     

    Mennyire tömören, lényeglátóan foglalja össze Ferenc pápa minden bajunk gyökerét, az okot, amely korunk szerteágazó válságjelenségeihez vezetett. Nem is gondolnánk, hogy mindössze ennyi, ennyire egyszerűen felvázolható, hogyan jutottunk el a lábunk előtt tátongó szakadék széléig. Javaslom, hogy olvassuk el a fenti pár sort az előttünk álló hét minden napján. Lassan, minden szót megízlelve, egészen addig, amíg már nemcsak az okot halljuk ki a szavakból, hanem a megoldást is, amikor kezünkben érezzük a válság kezelésének kulcsát. Mert az is benne van ezekben a sorokban…

    Ahogy erről máshol beszél a Szentatya:

    „Bűnbánatra van szükségünk és arra, hogy megpróbáljuk megújítani azt, ahogy magunkra, egymásra és a minket körülvevő világra tekintünk, a teremtés isteni nézőpontjának szemszögéből.”

     

    És ahogy egy ferences szerzetes megfogalmazta:

    „A teremtett világnak a teremtőhöz történő visszavezetése (…) a megtérés által valósulhat meg, amely az ember hármas kapcsolatrendszerét egyszerre érinti, vagyis Istennel, embertársainkkal és az anyagi világgal való kiengesztelődést jelenti.” Harsányi Pál Ottó

    Ez a valódi megoldás arra az összetett válságra, amibe csúnyán belegabalyodtunk, és ezt hiába várjuk a technikától, a tudománytól, ennek belőlünk kell fakadnia, méghozzá kiemelt felelősséggel, ha hívők vagyunk.  A vallás, a religio szó eredeti jelentése: újra összekötni (re ligare)!

    Ezt eredményezi a megtérés, görögül metanoia, a gondolkodásmódunk megváltoztatása, a nézőpontváltás, amire most az egész világnak szüksége van.  

    Napjaink válságjelenségei, amellett, hogy veszélyeket is rejtenek, egyúttal fantasztikus lehetőséget is kínálnak számunkra, hogy kialakítsunk végre egy Isten természeti és erkölcsi törvényeinek megfelelő társadalmi berendezkedést. Ehhez viszont először el kell engednünk azt a -mondjuk ki – istentelen világot, amit évtizedek óta oly szorgosan építgetünk. Meg kell élnünk mindannak a kimerülését, összeomlását, halálát, ami nem felel meg Isten törvényeinek, hogy új emberként emelkedhessünk ki. Nincs megtérés enélkül!

    „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” (Mt 10,39)

     

    A világtörténelem egyik leggazdagabb országában, az USA-ban az emberek 60 %-a krónikus betegséggel küzd, tarol a depresszió és az öngyilkosság. Mindez a nyugati életforma gyümölcse. Beteg a bolygónk is, számtalan tünettel. Sok-sok figyelmeztetés, hogy a társadalmunknak gyökeres változásra van szüksége, és ez tulajdonképpen zajlik is. A régi hitrendszerek összeomlóban vannak, az emberek pedig keresnek valamit, amivel helyettesíthetik. Van egy vákuum ma a világban, ami arra vár, hogy betöltsék.

    Egy fenntartható társadalom felépítéséhez számos építőelem, jó gyakorlat rendelkezésre áll, de mellette számos hamis elem is. Ami ma nagyon hiányzik ahhoz, hogy végre jó irányba mozduljunk, az a szilárd alap, amire érdemes építeni, és a habarcs, az építményt összetartó történet.

    A jó hír, hogy van ilyen alap és van ilyen történet. Mi tudjuk, hogy biztos alapot egyedül Isten örökkévaló törvényei jelenthetnek, a habarcsot pedig egy jó 2000 éves történet adhatja. Nekünk, keresztényeknek kellene megmutatnunk, az életünkkel felmutatnunk, hogy ez valóban működik, hogy lehet és tudunk máshogyan élni, hogy Isten országa fenntartható.

    Ahogy a nagyböjt első napján elhangzott, amikor a bűnbánatunk jeleként a pap hamuval keresztet rajzolt a homlokunkra: "Ember emlékezz, porból lettél és porrá leszel." Az erre való emlékezés lehet az első eszmélés, az Istennel, embertársunkkal és a teremtett világgal való kapcsolatunk helyreállításának fundamentuma.

     

  • Köszönöm, nem kérem!

    Nagyböjti elmélkedés 2024 - 1. vasárnap

    „Isten megteremtette az embert, saját képmására…” Ter. 1,27

    Mi pedig - amire Ferenc pápa a közelmúltban felhívta a figyelmet - „észrevétlenül lemondtunk az »ember« névről, miközben felvettünk egy másikat, a »fogyasztó« nevet”. Amely már nem Isten képmását hordozza.

    A böjti időszak, a mértékletesség gyakorlása remek lehetőséget kínál arra, hogy megálljunk, és elkezdjük lehámozni magunkról a fogyasztás kényszerzubbonyát, hogy alatta újra felragyogjon embervoltunk.

    Ha egy pillanatra visszarepülünk az időben, egészen az ókori Görögországba, az athéni piacra, meghallhatjuk, amint Szókratész - körbejáratva tekintetét az áruk tömkelegén - rácsodálkozva felkiált: „Mennyi mindenre nincs szükségem!". Mindezt akkor, amikor a felesleges dolgoknak még közel sem volt akkora bősége, mint ami minket sújt.

    Ha tudatosan elkezdjük szétbogozni valódi szükségleteinket mesterségesen feltüzelt vágyainktól, Szókratészhez hasonlóan mi is boldogan rácsodálkozhatunk a boltok áruktól roskadozó polcai között nézelődve, vagy a gombamódra szaporodó szolgáltatások célkeresztjében, hogy mennyi, de mennyi mindenre nincs szükségünk! És közben az is körvonalazódik, hogy mi az viszont, amire van.

    Ha az elmúlt pár nap alatt sikerült lelassítanunk, és elcsendesednünk, cseréljük ki a lencsét is, amin keresztül nézzük a világot. Tekintsünk az Isten képmására teremtett ember, és ne a fogyasztó szemén keresztül az életünkre.
    Hiszen ezt jelenti a megtérés, amire a böjti időszak hív, vagyis, hogy:

    „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Róm. 12,2

    Állítsuk meg rutinos mozdulatainkat, kérdőjelezzünk meg minden hétköznapi választást, amit eddig természetesnek vettünk, és nézzünk mögéjük. Mérlegeljük, milyen hatása lehet egy-egy döntésünknek, világítsunk rá, hol mondanak ellent tetteink hitünknek.

    Mielőtt leemelünk egy árut a polcról, vagy betesszük a virtuális kosarunkba, tegyük fel a kérdést: „Valóban szükségem van rá?”. De ne a fogyasztót kérdezzük, hanem ássunk le ez alá a ránk kérgesedett réteg alá, az Isten képmására teremtett ember válaszáig. Ha a válasz igen, valóban szükségem van rá, lehetőleg még mindig ne tegyük a kosarunkba. Jusson eszünkbe XVI. Benedek pápa gondolata:

    „A vásárlás nem pusztán gazdasági tett, hanem mindig erkölcsi cselekvés is.”

    Írjuk bele ezt az igazságot örökre a szívünkbe! Legyünk tudatában, hogy minden elköltött forintunk szavazat. Ha megveszünk egy terméket, azzal leadtunk egy voksot az egész gyártási folyamatra, sőt a termék egész életciklusára. Amelynek része lehet gyermekmunka, rabszolgamunka, egészségkárosító munkakörülmények, súlyos tájsebek, talaj, - víz-, levegőszennyezés, állatkínzás, erőforrás pazarlás. Igyekezzünk etikus döntést hozni! Van beleszólásunk:

    A vásárlás az együttérzés kifejezésének lehetőségévé válik, a döntéseink pedig a globális ellátó láncokon hullámszerűen fejtik majd ki hatásukat, ezáltal serkentve a világ legszegényebb országaiban a környezeti, egészségi és munkavégzési feltételek javulását.” Daniel Goleman

    Ha valakiről kiderül, hogy lisztérzékeny, ez a tény ezután erősen korlátozza a választásait, nem emelhet le bármit büntetlenül az áruházak tömött polcairól. Ha ezt el tudja fogadni, idővel már észre sem veszi a polcokon azokat az élelmiszereket, amelyek ártanak neki. Egy keresztény ember számára ugyanilyen tabut kellene, hogy jelentsen minden olyan termék vagy szolgáltatás, amely emészthetetlen a benne élő Szentlélek számára, amely nem fér össze vele. Egyszerűen otthagyni, mert az nekem árt, és mert én ártok vele, ha a választásommal támogatom.

    „Valóban szükségem van rá?” -Tegyük fel ezt a kérdést azelőtt is, mielőtt beszállunk az autónkba, leülünk egy képernyő elé, vagy rákattintunk egy újabb oldalra! Mert könnyen lehet, hogy nincs rá szükségünk.

    Álljunk ellen a kísértéseknek, úgy, ahogy Jézus tette a pusztában, ahogy a mai evangéliumban hallottuk! Persze ehhez először fel kell ismerni a kísértést, és ez ma nagyon nehéz. Egyrészt mert el vagyunk altatva, másrészt mert globalizált világunkban a kezünk sokkal messzebbre ér, mint ameddig a szemünk ellát, így legtöbbször nem tudjuk, sokszor nem is tudhatjuk, hogy mit cselekszünk, mekkora szenvedést okozunk egy látszólag ártatlan, hétköznapi mozdulattal. És ha látjuk is, számos strukturális kényszer akadályoz, hogy helyesen cselekedjünk, szinte láncra vagyunk verve. Mégis törekednünk kell rá teljes szívünkkel, egész lelkünkkel, teljes értelmünkkel, és minden erőnkkel. Mert a fogyasztói és életmódbeli döntéseinkkel is az istenszeretetet gyakoroljuk vagy hanyagoljuk. Próbáljuk meg olyan távolságról beszerezni a szükséges dolgainkat, ameddig ellátunk, vagyis válasszunk lokális termékeket. Ha homályba vész az eredete, keressük a minősített fairtrade, ökovédjeggyel ellátott árukat. Mindenekelőtt pedig legyen a mottónk- és máris kevésbé kötnek a láncok:

    „Élj egyszerűbben, hogy mások egyszerűen csak élhessenek!” St Elizabeth Ann Seton

    Azt kívánom mindenkinek erre a nagyböjtre, hogy Szókratészhez hasonlóan csodálkozzon rá, mennyi mindenre nincs szüksége, érezze át, hogy a kevesebb mennyivel több, hogy az anyagiak háttérbe szorítása közelebb visz Istenhez, és szabaddá tesz, élje át, ahogy a lemondás által gazdagodik, és a szokásai átalakításával is gyakorolja a könyörületességet a bolygónk sokkal kevésbé elkényeztetett részén élő embertársaink, valamint gyermekeink jövője és Isten valamennyi teremtménye felé.

    Szeretettel: Jaczenkó Edit

  • Nagyböjti elmélkedések - 2024.

    A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület - hagyományaihoz híven - idén is szeretné előmozdítani a Nagyböjt teremtéstudatos megélését. Ebben az esztendőben tagtársunk, Jaczenkó Edit elmélkedéseit olvashatják.

    Elcsendesedés

    A homlokunkra helyezett megáldott hamu jel, amely teremtményi létünkre emlékeztet minket, bűnbánatra hív, arra, hogy erősítsük meg a megtérésre irányuló tevékenységünket, annak érdekében, hogy minél többen követhessék az Urat. A nagyböjt út, amely során elkísérjük Jézust, aki Jeruzsálembe megy, oda, ahol szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumát beteljesíti. A keresztény élet olyan ösvény, amely során nem egy törvényt kell megtartanunk, hanem Krisztussal kell találkoznunk, Őt kell befogadnunk és követnünk.” XVI. Benedek pápa

    Azért, hogy Jézus mellé szegődhessünk ebben a szent negyven napban, az Egyház böjtre hív minket. Mértékletességet kell gyakorolnunk, vagyis elengedni mindazt (legyen az étel, szórakozás, munka, bármi), ami a szükségesnél jobban magához köt, ezzel egyúttal el is választ Jézus Krisztustól, és így már nem szolgálja az életet. A jelenlegi gazdasági rendszert a mértéktelenség élteti, így nincs könnyű dolgunk. Ha tudatosan nem teszünk ellene, megállás nélkül ömlenek ránk az újabbnál újabb áruk, szolgáltatások és információk, és megállíthatatlanul pörög alattunk a mókuskerék. Bármennyire is beleszédültünk ebbe a színes, zajos vásári forgatagba, ha Jézussal szeretnénk tölteni a nagyböjtöt, most el kell hagynunk ezt a kavalkádot, és napjaink egyik legnagyobb luxuscikkéhez kell folyamodnunk: a csendhez.

    „Érzékszerveink mindegyikét bombázza a Gonosz, s hogy szívünk hangját meghalljuk, időnként be kell fogni fülünket, szemünket, és elmerülni a csendben.” (Papp Lajos)

    Mert „csak így nyithatunk teret annak, Aki a lágy szellőben szól hozzánk.” (Jálics Ferenc)

    Teremtsünk hát tudatosan magunknak minél több csendes percet, órát, akár teljes napot a nagyböjti időben. Menjünk ki Jézussal a pusztába, töltsünk minél több időt a Teremtővel a természetben! Engedjük, hogy formáljon minket, hogy megtisztítsa a tudatunkat, hogy újrahangolja a lelkünket, hogy visszavezessen saját teremtményi természetünkhöz. Merüljünk el a sokszólamú tájban, nézzük az ég madarait és a mező liliomait, halljuk meg a teremtett világ édes dalát és keserű kiáltását is, mélyen szívjuk magunkba az erdők oxigént árasztó leheletét, borzongjunk bele, milyen parányiak vagyunk, majd táguljunk bele a mindenségbe, és járjon át bennünket Pál apostol igaza: „Őbenne élünk, mozgunk, és vagyunk.” (ApCsel 17,28)

    Éljük át, tudatosítsuk napról napra, hogy milyen áldottak vagyunk!

  • Teremtésvédelmi kalendárium – Az éghajlat közjó

    A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a dubaji klímacsúcs eredményét veszi számba szakértő szerzőnk.

    December 13-án, Luca napján, itteni idő szerint dél körül röppentek fel a hírek a klímacsúcs sikeresnek mondható zárásáról. Mind a hivatalos ENSZ-hírek, mind az elemzők határozott sikerként jelentették az események drámai, de pozitív kimenetelét.

    Igaz ugyan, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) részes feleinek 28. konferenciája (COP 28) nem ért véget időben, ahogy azt a COP 28 elnöke remélte, „csak” 23 órát késett. A klímacsúcsok szempontjából ez nem is olyan rendkívüli csúszás. És ha figyelembe vesszük, hogy hol álltak a dolgok december 12-én, akkor ez a néhány óra nem is sok ahhoz képest, hogy milyen jelentős lett a sikeres eredmény biztosításához.

    „Az ENSZ Éghajlatváltozási Konferenciája (COP28) olyan megállapodással zárult, amely a fosszilis tüzelőanyagok korszakának »végét« jelzi, megalapozza a gyors, igazságos és méltányos átmenetet, amelyet mélyreható kibocsátáscsökkentés és nagyobb mértékű finanszírozás támaszt alá” – olvasható a konferencia honlapján.

    Közel 200 részes fél állami vezetői és szakértő tárgyalói Dubajban találkoztak, és döntöttek, hogy még az évtized vége előtt felgyorsítják az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedéseket – azzal az átfogó céllal, hogy a 1,5°C-os globális hőmérsékleti határérték közelében maradjon a felmelegedés.

    „Bár Dubajban nem lapoztunk át a fosszilis tüzelőanyagok korszakán, ez az eredmény e korszak végének a kezdetét jelenti – mondta záróbeszédében Simon Stiell, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény főtitkára. – Most minden kormánynak és vállalkozásnak késedelem nélkül valós gazdasági tettekkel kell beváltania azt itt elhangzott ígéreteket.”

  • Teremtésvédelmi advent 4. - Hogyan történhet meg mindez?

    Lukács evangéliumának elején két, látszólag hasonló kérdést olvashatunk. Az egyiket Zakariás teszi fel és a bukásához vezet, a másikat pedig Mária, ami utat nyit Istennek a megváltás műve megvalósulásához. Ez a két kérdés ma is életünk része. Nem mindegy, hogy melyiket tesszük fel, és egész bolygónk számára létfontosságú, hogy a feltett kérdésre hogyan válaszolunk.

    Zakariásról és feleségéről, Erzsébetről azt olvashatjuk Lukács evangéliuma elején, hogy „mindketten igazak voltak Isten előtt, feddhetetlenül éltek az Úrnak minden parancsa és rendelése szerint” (Lk 1,6). Szeretnénk mi ilyen dicséretet kapni – és mégis, amikor az angyal megjelenik neki és hírül adja, hogy fia fog születni (Keresztelő János), akkor Zakariás azt kérdezi: „Miből tudhatom meg mindezt? Hiszen már öreg vagyok és feleségem is éltesebb korú” (Lk 1, 18). Zakariás tiszta életű ember, mégsem tud hinni még egy természetfeletti kinyilatkoztatás után sem Istennek. Még mindig újabb bizonyítékot, megerősítést akar! Nem tudja elképzelni azt a jövőt, amiben neki még gyermeke születhet hiszen az ellene mond minden tapasztalatának , ezért megnémul és kirekesztődik az együtt várakozás öröméből.

    Hasonló, és mégis egészen más Mária kérdése, az angyali üzenet után: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) Mária nem újabb jelet kér, hanem érteni akarja, mi és hogyan fog történni, az angyal pedig készségesen válaszol: „A Szentlélek száll rád…” (Lk 1,35) – a Szűzanya pedig megérti, elfogadja és igent mond rá…

    Napjainkban, amikor már olyan nyilvánvaló, hogy életmódunk válságba sodorta az egész teremtett világot, sokan még mindig újabb és újabb bizonyítékot követelnek: miből tudhatom ezt? Ha száz tanulmányt írtak a globális felmelegedésről, ő a százegyediket is követeli, hogy addig se kelljen döntést hoznia és életmódján változtatnia. Ha feketén-fehéren bebizonyítják a fajok kipusztulását, ő további adatokat kér, mert érdekei ellen való, hogy elismerje a tények igazát. Mindig egy újabb kérdés, egy újabb jel, hogy húzhassuk az időt, hogy folytathassuk filléres vagy milliárdos vállalkozásunkat, elrepülhessünk repülővel a világ végére és ott műanyag szívószállal ihassuk koktélunkat. Hogy ne kelljen kiszállni az autóból, ne kelljen pénzt áldozni kényelmetlen dolgokra, hogy maradhasson minden a régiben…

    Mi azonban nem vagyunk hitetlenek, hogy még mindig ezt a kérdést szajkózzuk. Tudjuk és hisszük, hogy az emberi történelem talán eddigi legnagyobb válságát, globális válságát éljük. Azt is hisszük azonban, hogy nem szükségszerű, hogy ez a teljes összeomláshoz vezessen. Hisszük, hogy Isten is azt akarja, hogy kiutat találjunk, és ezért azt a kérdést kell feltennünk Istennek és önmagunknak, közösségeinknek és államainknak: Hogyan lesz ez lehetséges? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mérsékelni, majd megszüntetni tudjuk a válságot előidéző folyamatokat? Mit kell tennünk nekünk személyesen, mit kell tennünk a családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban, hazánkban és a nemzetek között?

    A Szentlélek pedig leszállt és leszáll, hiszen Ő már régóta azon dolgozik, hogy felismerjük a bajt, kutassuk a megoldásokat és elfogadjuk azokat. Szükségünk is van a Szentlélek erejére, mert az emberi erőnk olykor még ahhoz is kevés, hogy a saját kis lemondásainkat megtegyük egy fegyelmezettebb, tisztább élet felé. Az Evangélium azonban nem hagy kétséget afelől, hogy mindez lehetséges. Egykor, a legnagyobb sötétség idején, amikor a római császár istenként imádtatta magát, egy kis poros faluban megszületik Isten Fia, és győzelemre viszi Isten ügyét. Ma pedig sok-sok kis faluban és városban, poros szívekben születhet újjá a remény, a mostani nagy sötétség idején, hogy lehetséges visszatalálni a béke, a kiengesztelődés és szeretet útjára. Lehetséges kiengesztelődni Istennel, egymással és az egész teremtett világgal.

    Hogyan lehetséges mindez?

    Már csak ezt kell megmutatnunk, az emberek elé élnünk.

    Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

  • Világosság és a világ – advent harmadik hetére

     

    A Szentírás tanúsága szerint kétszer tör be a Világosság nagy erővel a világba: Először a teremtés legelején, másodszor pedig Jézus Krisztus megjelenésekor. Ez utóbbiról tesz tanúságot János, akinek beszédes neve azt jelenti: Isten kegyelmes, megkegyelmezett. Ez az igazság, még akkor is, ha Istennek ez az átvilágító, újjáteremtő kegyelme nagyon kellemetlen igazságokat világít meg életünk sötétségében.

    A Teremtés könyvének legelején olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.
    És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől...”
    (Ter 1,1-5) A puszta, sötét és üres hely felett lebeg a Szentlélek, az Élet Lelke, hogy elválassza a világosságot a sötétségtől, ami nélkülözhetetlen a földi – testi és lelki
    élet kibontakozásához. Ha pedig ma olvassuk a figyelmeztető írásokat a fajok kihalásáról, ökoszisztémák felborulásáról, elsivatagosodásról és globális felmelegedésről, akkor könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy földünk kezd újra pusztává, sötétté és üressé válni. Milyen nagy szükségünk van arra, hogy a Szentlélek megvilágosító, megtermékenyítő ereje újra átjárjon minket!

    Hogy azonban ne veszítsük el reményünket, ezt olvassuk adventi várakozásunk harmadik hetének vasárnapján: „Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról.” (Jn 1,6-8)

    A Világosság maga Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, aki eljött, hogy helyreállítson mindent. Helyreállítsa az Isten és ember közötti megbomlott szeretetkapcsolatot, helyreállítsa az emberek közötti szeretetkapcsolatot és helyreállítása az emberek és a teremtett világ közötti szeretetkapcsolatot is, hogy az ember betölthesse eredeti küldetését, Isten gyermekeként őrizve és művelve a világot. Ő az, aki „Szentlélekkel és tűzzel keresztel”, hogy mindez megtörténhessen. Nekünk keresztényeknek pedig Keresztelő Jánosként kell tanúságot tennünk arról, hogy „Isten megkegyelmezett” és ezért megmutatja, hogy mi minden rossz rejlik az életünk sötétségében, hogy felismerhessük s elfordulhassunk attól.

    Újra és újra be kell világítanunk a sötétségbe, és kimondanunk, azt, ami rossz: hogy kisgömböcként faljuk fel az egész világot, hogy vágyaink kielégítésére minden eszközt és módot helyesnek ítélünk, hogy érzéketlenek vagyunk embertársaink és minden élőlény a teremtett világban társaink , iránt, és azt, hogy ha ezt így folytatjuk tovább, végül belehalunk a falánkságunkba.

    De ki kell mondanunk azt is, ami jó: hogy képesek vagyunk bűnbánatot tartani és elfordulni a rossztól, képesek vagyunk megfegyelmezni magunkat és osztozni a többi emberrel, hogy felelősséget tudunk vállalni életünkért. Képesek vagyunk a megtérésre: személyes megtérésre, közösségi megtérésre és ökológiai megtérésre egyaránt.

    János tanúságot tett, és ennek az lett a következménye, hogy „kiment hozzá az egész nép”, és sokan hallgattak a szavára. Amikor az életünkkel mi is teszünk, akkor egyszer csak azt vehetjük észre, hogy ami nekünk még különleges, drámai és erőfeszítéseket kívánó dolog volt, a gyerekeinknek, a környezetünkben élőknek megszokottá, természetessé és magától értetődővé válik. A templom és az ima, a húsmentes napok és böjt, a szelektív hulladékgyűjtés és az autómentes nap, a séta és faültetés, madáretetés és barátkozás… Nem mondhatjuk, hogy ezzel már megmentettük a világot – ez talán nem is a mi dolgunk , de mégis előre léptünk egy kicsit. Ha pedig a felnövekvő nemzedék előre lép egyet és megteszi azt, ami számunkra még lehetetlen volt és számukra is erőfeszítést igénylő dolog, akkor az ő gyermekeiknek már az lesz a természetes, és akkor lépésről lépésre – vagy reményeink szerint, futásról futásra , kivilágosodik, megtisztul és megújul az egész teremtett világ.

    Kalandra fel!

    Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

  • Teremtésvédelmi kalendárium – A méhek becsülete

    A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal egy fontos gazdasági és egészségügyi szereplőre, a méhekre vetünk pillantást.

    Soha annyi méz nem fogy a magyar konyhákban, mint az adventi készülődés idején. Sokan csak ilyenkor vásárolnak mézet az ünnepi süteményekhez, a mézes-mákos tészta, a mézes-vajas kenyér már nem része a mindennapi étkezésnek.

    Ugyanakkor évek óta egyre több vészjósló hír szól a méhek pusztulásáról, veszélyeztetettségéről. Most már nem is annyira a méz miatt becsüljük őket, hiszen édesítőszerekből egyre bővül az élelmiszeripar kínálata, hanem mint beporzó rovarok nélkülözhetetlenek a mezőgazdaság sok ágazatában.

  • A remény hangjai - advent második vasárnapjára

    Izajás próféciája azt ígérte, hogy egykor „örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik, akár egy liliom” (Iz 35,1). Több keresztény felekezet e prófécia beteljesedésének tekintette, amikor kétezer év után Izrael fiai visszatérhettek atyáik földjére és megművelték az addig parlagon heverő földeket. A kivirágzó, termékennyé váló pusztaságról készült fotókat, mint a végső idők jeleit tették közzé. Mi most tágítsuk ezt a képet, és vegyük hozzá azt a másik izajási próféciát, aminek beteljesüléséről olvasunk most vasárnap: „a pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (Mk 3,1).

    Isten kiált a pusztában, az Ő szavát közvetíti Keresztelő János, számunkra pedig az a kérdés, hogy mit tekintünk most pusztaságnak, és hogyan tudjuk az Úr útját készíteni és ösvényeit egyenessé tenni?

    Az evangélium fényében magától értetődőnek tűnhet, hogy elsősorban a lelkünk pusztaságáról van szó, ahol alig van jelen Isten valósága. Azért hív a próféta bűnbánatra és megtérésre, mert ez tudja előkészíteni szívünket Isten megtestesült Szavának befogadására. (Kezdetben volt az Ige – szó szerinti fordításban a Szó –, és az Ige testé lett és miköztünk lakozék… lásd Jn 1. fejezet.) Ha azonban elgondolkodunk Keresztelő János nyilvános működésén, akkor azt látjuk, hogy ő ennél sokkal tágabban értelmezte a saját feladatát. Az embereknek adott tanácsai erős szociális töltéssel rendelkeznek. A tömeget arra biztatja, hogy akinek többje van (két ruhája), az ossza meg azzal, akinek kevesebb van (nincs ruhája). A vámosoknak azt mondja, hogy csak annyit hajtsanak be, amennyi szabva van (nincs kamat, nincs extra profit, stb.), a katonáknak azt tanácsolja, hogy elégedjenek meg a zsoldjukkal, ne vádoljanak senkit hamisan, és ne félemlítsenek meg senkit (hatalommal való visszaélés). Ma erre olyan új szavaink vannak, mint közteherviselés, demokrácia, jogbiztonság, átláthatóság…

    Most térjünk vissza egy pillanatra az új Izraelben kivirágzó pusztaságra. Ennek a munkának jó részét kibucokban végezték el. (A kibuc jelentése: gyülekezés, csoportosulás – egy olyan kollektív közösségforma Izraelben, amely hagyományosan a mezőgazdaságra épült. Az első közösségek még a XX. század elején létesültek.) Bár kibucok többféle formát öltöttek, néhány vonásukat utópikusnak is tarthatjuk, az ideológiai, lelki-szellemi hátterük is széles skálán mozgott, de azt elmondhatjuk, hogy általában a vagyon egy jelentős része közös volt, és alapelv volt a munkához és a javakhoz való hozzáférés egyenlősége. Vajon túlságosan merész kijelentés lenne, hogy a kibucok sikere annak is köszönhető, hogy lelkületükben a jánosi prófétai mintát követték és valósították meg a gyakorlatban?

    Természetesen Izajás, vagy Jézus Krisztus idejében még nem volt a mai értelemben vett „ökofilozófia és -teológia”. Szűkebb volt a látóhatár, lassabbak voltak a pusztító folyamatok is, hiszen ehhez is kevesebb eszköz állt rendelkezésre. (Ámbár fűrésszel és baltával is sokat lehet elérni, mutatják ezt a Földközi-tenger térségének kopasz hegyei, ahonnan az erdőket már az ókorban kivágták a hajózáshoz…) Még a két nagy világégés után sem látták át a nemzetek, hogy a kiépülő technikai civilizáció hová vezethet, az a hit pedig, hogy a tudomány segítségével minden problémára megoldást tudunk találni, jó ideig elnyomta a felmerülő kételyeket. Ma azonban már világos, hogy életmódunk és civilizációnk az eddigi legnagyobb válságba sodorta világunkat.

    De vajon észrevesszük-e, hogy pusztaságban élünk? Hiszen ebben az egyszerre valós és virtuális térben körülöttünk minden olyan színes, hangos, élénk, vibráló! Látjuk-e, hogy ebben az izgató turbóvilágban milyen kevés az élet, és milyen sok a hamis, élettelen, hazug műélet?

    Betonsivatagunk műanyagpusztaságában újra fel kell, hogy hangozzék a kiáltás: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Térjetek vissza a fegyelmezettebb élethez, osztozzatok a javaitokban, elégedjetek meg a kevesebbel, ne akarjátok lenyelni a világot!

    Bizony, aki ma komolyan veszi világunk válságos helyzetét, Keresztelő Jánossá kell válnia. (Nyilván nem a szőrcsuha, a sáska és a vadméz a fontos, hanem az elkötelezettség és bátorság.) Jánosnak egykor tanítványai lettek, és nagy meggyőző erővel tudott beszélni. Bár Heródes börtönbe vetette, mégis lejárt hozzá, mert „tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta.” (Mk 6,20) Nekünk is beszélnünk kell, szavainkkal és tetteinkkel, abban a reményben, hogy üzenetünket megértik, elfogadják és követik majd. A remény hangjait kell szólnunk arról, hogy lehetséges megállítani a katasztrófát, lehetséges, hogy a pusztaság kivirágozzon, lehetséges, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10), azaz mi és az egész világ elteljen élettel, megújuló élettel, valódi élettel, nagybetűs Élettel.

    Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

  • Képzeljük el Isten reményét - advent első vasárnapjára

    Az advent első vasárnapi evangéliumban Jézus az idegenbe induló emberről – azaz Istenről -, mond példabeszédet, aki szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapuőrnek pedig megparancsolja, hogy virrasszon (Mk 13, 33-37). Ott érezzük visszhangozni ebben a példabeszédben a teremtéstörténetet is, amelyben az Úr Isten az embert az Éden kertjébe helyezte, és rábízta, hogy azt művelje és őrizze meg (Ter 2, 15). S valóban, nekünk hatalmunk és lehetőségünk van arra, hogy műveljük, gazdagítsuk a teremtett világot, de feladatunk az is, hogy megőrizzük azt. Mielőtt azonban erről szót ejtenénk, lépjünk vissza egy lépést a történetben.

    Képzeljük el Istent, ahogy túláradó örömében teremt (Példabeszédek könyve 8. fejezet), és kreativitásával egy elképesztően gazdag és sokszínű világot hoz létre. (És látta Isten, hogy mindez jó, nagyon jó – Teremtés könyve 1. fejezet) Majd nagylelkű szeretetétől indítva - mert szeret minket, mindenkor szeret -, társául hívja az embert, hogy együtt munkálkodva, örömben és békében tovább gazdagítsuk a teremtett világot. (Mi pedig, amikor helyesen élünk a nekünk adatott hatalommal, ezt meg is tesszük, például nemesített növény- és állatfajtákat hozva létre.)

    És most képzeljük el Istent, ahogy nézi az embert, minket, tékozló fiakat és lányokat, amint rongáljuk azt, aminek alkotásában Ő gyönyörűségét lelte, elherdálva örökségünket. Ő bizalommal ránk, „szolgáira” bízta mindenét, kapuőrré tett minket, hogy amint az Éden kapuját őrzi a kerub, úgy őrizzük mi is ezt a gyönyörű világot – mi pedig a lángoló kardunkat, szívünket és szavunkat máris rég eladtuk jó pénzért, semmivé múló örömökért…

    Szemléljük, ahogy Isten nézi keze munkájának megromlását, kedves gyermekei tombolását, és sír, mint Jézus Jeruzsálem felett: hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Pedig, ha így folytatjátok, elhagyatott pusztasággá lesz a házatok! (Mt 23, 37-38)

    És Isten még mindig reménykedik. Még mindig bízik bennünk, őrállókban, kapuőreiben, barátaiban, hogy visszatérünk hozzá, művelni és őrizni a földet. Még mindig el tudja képzelni, hogy megtanulunk virrasztani és imádkozni, szólni és cselekedni, ültetni és kapálni, szétválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a műanyagot a papírtól, az ételt attól, ami több, mint az eledel. És képesek leszünk fegyelmezni magunkat, és ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, köszönöm, több nem kell. És szeretni tettetés nélkül, szóval és tettel, embert és állatot, növényt és földet, követ, levegőt, ózont és ózonlyukat, bár ez utóbbit minél kisebb, annál jobban.

    És Isten még mindig el tudja képzelni, hogy a haza fényre derül, és ez a haza magába foglalja a hegyet és a völgyet, épületeket, kultúrát, éneket és táncot, és ebben a hazában mi leszünk a fény, Krisztus világosságának hordozói, akik életre kovászolják és gyógyítják ezt a haldokló világot.

    És miért is ne lehetne Istennek igaza? Hiszen tudunk mi már mindent. A globális felmelegedést, a végtelen növekedés lehetetlenségét egy véges világban, a mikroműanyagokat a tengerben és a beleinkben, a fogyasztói civilizáció fenntarthatatlanságát, a személyes és strukturális bűnöket, azt is, hogy gondolkozzunk globálisan és cselekedjünk helyben, hogy a földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk bérbe, és a többi, satöbbi.

    Tudjuk azt is, mit kell tennünk a rossz folyamatok megállítására és megfordítására.

    Hát akkor?

    Kalandra fel! Ahogy azt tizenéves mindenhívőként felírtam a falra: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges…”

    Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

Oldalak