A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a közlekedési eszközeink által fogyasztott élelmiszereknek eredünk nyomába.

Áprilisban lassan eleredt az eső, némileg mérsékelve a csapadékhiányt, amely tavaly ősz eleje óta kialakult. Nem múlt el az aszály, amely különösen a nyári növények (például a mostanában elvetett kukorica és napraforgó) számára még az Alföld déli, keleti, délkeleti részén és a Szigetközben is súlyos méreteket öltött. Talán még a májusi esők segíthetik a talajok vízellátottságát. De vajon mi lesz a sok-sok kukoricából és napraforgóból? Nem mindből lesz élelmiszer, egy részéből például üzemanyagot állítanak elő.

Az utóbbi években sokat hallottunk az úgynevezett bioetanolgyártás és a kukorica kapcsolatáról. A közkeletű meghatározás szerint a bioetanol egy olyan üzemanyag, amelyet biológiailag „megújuló energiaforrások”, azaz növények felhasználásával nyernek. Mi az az etanol? Az etanol etil-alkohol. És mitől „bio” a bioetanol?!

A „bio” szócska, amelyet az EU-s jogszabályokból vettünk át, talán valamelyest félrevezető, mert olyan kontextusba helyezi az alkoholt mint üzemanyagot, mintha ökológiai, fenntarthatósági szempontból is teljesen rendjén lenne. Ezek az úgynevezett első generációs üzemanyagok, amelyek az etanolt tekintve az élelmiszernövény terméséből készülnek. Cukrosítás, erjesztés, desztillálás útján lesz a növényből alkohol. Szigorúan véve csak akkor lehetne „bio” az etanol, azaz az etil-alkohol, ha pihentetett talajban, organikus, vegyszermentes eljárással termesztett növényi kultúrából (például biokukorica, biobúza, biocukorrépa, bioburgonya) származik az alkohol, azaz az etanol. Az amerikai whiskyt sem nevezzük „biónak”, amelyet az USA-ban kukoricából készítenek.

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Nagypénteki hangulatú, de a feltámadásba vetett reményt hirdető írást olvashatnak szakértőnktől.

„Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő
kik által éltetsz mindent, ami él.”
(Szent Ferenc: Naphimnusz – Dsida Jenő fordítása)

Április a régi hagyományban a Szelek hava elnevezést kapta, és az idén tényleg megtapasztaltuk az aszályos, száraz tél után, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az időjárás szélsőséges változásainak. Igen, a szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és merre tart… illetve a mai ember úgy gondolja, elég „felmenni” a világhálóra, és a magasból rögtön látjuk, hogy a hatalmas áramlások merre vonulnak, hoznak-e végre esőt a földekre, és kisöprik-e a városok levegőjéből a veszélyes, szennyezett levegőt.

Abból a magasságból nézve úgy tűnik, nincs befolyásunk rá, hogy mi is történik a légkörben, elképzelhetetlen, hogy az emberi tevékenységnek bármi közvetlen hatása lehetne a földi hőmérséklet folyamatos emelkedésére, az áramlások irányának megváltozására. Ha pedig tőlünk függetlenek ezek a változások, akkor felelősségünk sincs benne…

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a mostani aszályos idők hátteréről tudhatunk meg többet.

Rendkívüli a szárazság! A szinte csapadékmentes márciust száraz tél és ősz előzte meg. Ha nem lett volna a megelőző időszak is ilyen száraz, akkor egy csapadékmentes tavasz nem jelentene problémát, nem lenne rekord mértékű aszály.

Az aszály nem ismeretlen a Kárpát-medencében. Az aszályról és sivatagosodásról szóló ENSZ-egyezményben megfogalmazott definíció szerint Magyarország „érintett” országnak számít, mivel területének nagy része a szemiarid (félsivatagos), illetve szubhumid éghajlati övhöz tartozik.

Régi leírások, elemzések szerint az 1841-es és az 1857-es esztendő is száraz volt, az 1861-től kezdődő aszályos évek pedig 1863-ban kulmináltak, amikor a hó nélküli tél után a tavasz és a nyár is nagy „melegséggel és csapadékszegénységgel” tűnt ki, és akkoriban volt, hogy a Balaton vize is szinte eltűnt. Kiemelkedően nagy aszály fordult elő 1904-ben, 1935-ben, 1952-ben és 1990-ben. Ugyanakkor észrevehető, hogy a 1980-as évek eleje óta az aszály előfordulásának gyakorisága és intenzitása növekszik. 1992-ben és 1993-ban, majd 2000-ben, 2002-ben, 2003-ban, illetve a 2006 és 2009 közötti időszakban, valamint a 2011 és 2013 közötti három évben, majd az utóbbi hat évben – szinte egymásba érve – rendkívüli aszályok pusztítottak hazánkban és nagyobb térségünkben.